A nagy gazdasági világválság idején is felmerült, hogy a kapitalizmusnak vége van, Adam Smith láthatatlan keze pedig nem létezik. Nyolcvan évvel később sem merték tesztelni az állítólag ismét döglődő kapitalizmus öntisztítási folyamatát. A katasztrófát követő globális gazdasági böjt ismét elmaradt.

"Egyszer majd jön egy nagy eső, és elmossa az összes szemetet az utcákról."A taxisofőr. 1976

A ’30-as években meggyőződéssel hirdették, hogy a globális recesszió a szabadversenyes kapitalizmus miatt alakult ki, amelynek alaptermészete a válság. Vagyis felélesztették Marx évszázados tételét, amely szerint a "tőkés gazdasági rendszer" nem más, mint a folyamatos tőkekoncentrációt kísérő krízisek sorozata, amely a kapitalizmus alapvetően destruktív természetét bizonyítja. Tehát nem lehet más a kapitalizmus. Ennek következtében hamar lábra kapott az a vélemény, hogy a piacgazdaság ismert modelljétől meg kell szabadulni, amelyet aláhúzni látszott, hogy Ázsiában a kommunista tervgazdaság, Németországban a nemzetiszocialista típusú etatizmus, Olaszországban pedig a korporativizmus dívott. Eközben az Amerikában Keynes elveit a gyakorlatba átültető Roosevelt New Deal-je lenyűgözte a világot. A világháború szintén nem a szabadpiaci kapitalizmus híveinek kedvezett, majd az ’50-es, ’60-as években kiépülő jóléti állam modellje szorította háttérbe a klasszikus piacgazdaság modellét, amelyben az állam nem gyakorolt befolyást a gazdasági folyamatokra, amelyek alapvetően a piacon dőltek el. Hiába érvelt Hayek már 1944-ben amellett, hogy ha így folytatódik a gazdaságba való állami beleszólás, akkor úton leszünk a szolgaságba, az ő nyomdokán járó Milton Friedman-nel együtt 1976-ban közgazdasági Nobel-díjjal jutalmazott ökonómus eszméi csak a ’80-as években érvényesültek kormányzati szinten Washingtonban és Londonban.

Manapság ismét temetni illik a kapitalizmust, de minimum azt szokás hangoztatni, hogy a klasszikus, vagy "neoliberális", azaz tisztán piaci modell helyett a szabályozott, az állami felügyelet alá vett, esetleg félig-meddig államosított kapitalizmus lehet az egyedül jó megoldás. (Mindez azon az alaposan megkérdőjelezhető felfogáson alapul, hogy léteznek egyedül jó és univerzális, végleges megoldások gazdasági, társadalmi, politikai kérdésekben.) És példa persze ma is akad, mégpedig a kínai bezzeg-modell. Az elfelejtődni látszik, hogy a 2008-ban induló gazdasági válság egyfelől nem a teljesen állami felügyelet nélkül hagyott szabadpiac miatt következett be, hanem éppenséggel fordítva, másfelől kialakulását leginkább a kapitalizmust megteremtő szellemiséggel és a józanésszel is szembe menő hitelezési spekuláció-spirálnak köszönhetjük. Egyszóval, a jelenlegi gazdasági válság éppen hogy a túlzott állami szabályozás és a felelőtlen, illetőleg kapzsi hitelezési gyakorlat gyilkos kombinációjában gyökerezik.

Hitelrontók

Nagy vonalakban ugyanis az történt, hogy az amerikai lakáspiacon mesterséges túlkínálatot idézett elő a kormány, amikor abból indult ki a washingtoni döntéshozatal, hogy a szövetségi adóztatás egyik alapját jelentő lakástulajdonlás mennyiségét növelni kell, amely majd a központi bevételeket is megsokszorozza. (Mindez együtt járt azzal a tipikusan amerikai meggyőződéssel, hogy a tulajdonossá válás az állampolgári felelősségvállalás elsajátításával és a közügyekben aktív állampolgár megszületésével is együtt jár. Ám ez a nagyon helyes gondolat csak akkor érvényes, ha a tulajdonossá válást szorgalmas munka és takarékoskodás előzte meg.) tovább »