Mintha valami meghalt volna bennem, amikor végig futott a szemem az Index minapi összeállításának címén: "Obama véget vet az űrversenynek".

"We choose to go to the moon. We choose to go to the moon in this decade and do the other things, not because they are easy, but because they are hard, because that goal will serve to organize and measure the best of our energies and skills, because that challenge is one that we are willing to accept, one we are unwilling to postpone, and one which we intend to win, and the others, too."

(John F. Kennedy, 1962. szeptember 12.)

Előzetesen annyit: az Egyesült Államokban mindig, minden adminisztráció elkészíti saját űrpolitikai stratégiáját, mely a tudományos kutatásoktól a katonai fejlesztéseken át az ún. űrszemét (orbital debris) kezeléséig mindenféle szakkérdésre kiterjed. Elsősorban azonban azt a célt szolgálja, hogy meghatározza a világűrrel kapcsolatos ambíciók, invesztíciók helyét adott kormányzat prioritásai között. Most sincs ez másképp.

Barack Obama minapi bejelentése szerint leszámolna azzal a "hidegháborús beidegződéssel", mely az űripari fejlesztéseket nemzetközi versenynek tekinti. Ehelyett az új stratégia keretében partnerséget ajánl Oroszország és Kína - két olyan ország számára, mely egyéb biztonsági vonzatú területeken továbbra is inkább kihívást jelent Amerika számára. Időzhetnénk a stratégia más, hasonlóan rózsaszínű kitételeinél is (az elnök a Föld vonzáskörében keringő, s tömegét tekintve rendkívül gyorsan növekvő űrszemét problémájának esetében "valamilyen nemzetközi megoldást" ajánl). A híradásból kibontakozó legfontosabb dolog azonban most nem a részletekben, hanem a nagy általánosságban rejlik. A romantikus űrkorszak lezárása politikai célkitűzés lett - annak győztese által.(Szórakoztató tény, hogy az ifjabb Bush regnálása során az űrhivatalt - elsősorban az ún. klímaváltozással kapcsolatos vészterhes állásfoglalásai miatt - még egyértelműen demokrata korporációként tartotta nyilván a konzervatív média.)

Obama kül- és biztonságpolitikája széleskörű viták tárgyát képezi. Ellene és mellette érvek és eredmények következmények tárháza sorakoztatható fel. E bejegyzés mindettől távol tartja magát. Célja mindössze annyi, hogy megemlékezzen a 20. század emblematikus ambíciójáról: az űrversenyről, mely a hasonló kísérletek közül talán leglátványosabban, s kifejezetten pozitív kontextusban kötötte össze a tudományt, a politikát és a populáris kultúrát. Mindezért elsősorban az amerikai űrhivatal (National Aeronautics and Space Administration - NASA), és az általa gondozott Apollo-program, majd az űrsikló-korszak kultikus világa, külsőségei, népszerűsége és sikerei (vagy éppen hősies áldozatai) voltak felelősek. Az űrpolitika évtizedeken át szolgált hatékony eszközéül annak, hogy a számító, érdekvezérelt biztonságpolitikát, a nyilvánosság számára sokszor nehezen magyarázható, szüntelen nemzetközi versengésben való részvételt nemes, előremutató, emberi ambícióként jelenítse meg. Erről tanúskodik az amerikai irodalomra és mozifilmre gyakorolt időtlen hatása (a nagyszerű Tom Wolfe Az igazak c. regényétől a naplemente-fetisiszta Michael Bay Armageddonjáig, a köznyelvben gyökeret eresztett űrhajós idézetek, a NASA korszakos ikonná vált emblémája és nagy általánosságban az a tény, hogy ízlésesebb napjaiban minden második fiúgyermek asztronauta szeretne lenni.

Az űripar belátható időn belül aligha tér vissza az amerikai imázs-kommunikáció zászlóshajói közé. Az űrverseny mostanság aligha teremt lehetőséget arra, hogy egy hasonló léptékű ambícióért lelkesedhessünk, szimbólumaival, hőseivel azonosulni tudjunk. Egy nagy korszak végén - fogalmaz napjainkról összefoglalóan John Lukacs. Hiányozni fog.

(Illusztrációnkon a NASA egyik elhagyatott mobil-laboratóriuma látható.)