A Jobbik az LMP-n éli ki azt, ami az SZDSZ megszűnése után önmeghatározása számára továbbra is fontos tényező.

A balliberális értelmiség Szabó Albert, aztán a MIÉP, majd Bácsfi Diána kapcsán addig-addig verte a megfáradt antifasiszta dobot, amíg immunnissá nem váltunk a valódi nyilas frazeológiára és a leplezetlen zsidóellenes megnyilvánulásokra. A Magyar Narancs, a 168 Óra, a Hetek és Bolgár György - csupán konstans alacsony színvonalában nem változó - különböző rádiós-tévés produkciói a '90-es évek legelejétől fogva hetente tartották fenn annak a látszatát, hogy Magyarországon létezik "fasiszta-veszély", amely ellen kizárólag szivárvány-koalícióval, chartás mozgalmakkal, "barna eső" ellen védő vörös esernyővel, aláírásgyűjtő ívekkel és a szélsőjobboldali minoritásnak a jobbközéppel való összemosásával lehet védekezni.

A többnyire SZDSZ-közeli és MSZP-társutas entellektüelek az elmúlt 15-20 évben átlag havonta kétszer kiáltottak farkast. Számoljuk össze, hogy ez hány alkalom volt, és idézzük emlékezetünkbe, hogy a tanmese szerint már a negyedik - de immár valós - farkasveszély-kiáltás esetén sem vette senki komolyan a fabula végén így önhibájából felzabált mókamestert. A valóság (főleg a magyar realitás) persze mindig keserűbb, mint az efféle, gyakran látogatott közhelyek bölcsessége. Az "ordas eszmék" (jellemző balliberális fogalom egyébként) feltűnését ma már éppen a megelőző, több mint másfél évtizedes balliberális vaklármasorozat miatt nem vesszük észre vagy komolyan. A Jobbik 2010. március 15-ei megemlékezésén például már a szónoki emelvényről sem vették igénybe a korai Csurka népi íróktól vett idézetekbe csomagolt kulturális judeofóbiáját, hanem kerekperec kimondták: a Fidesz narancsos jelképe valójában jaffa (szellemesnek szánt utalás a két gyümölcs rokonságára, mely utóbbi történetesen egy izraeli város neve), illetve a palesztin-magyar párhuzam "jól tudjuk hogy kik"-szerű bűnbakkeresése is fel-felbukkant. Ismét tegyük szóvá, hogy - az EP-ben többek között kuka tetején történő étkezéseiről is közismert - Szegedi Csanád képviselői honlapján továbbra is teli szájjal hirdeti a Kuruc.infót, amely cserébe a nevezett ősmagyar-bizniszben érintett boltjának biztosít reklámot. Mindez persze áttételes "bizonyíték" csupán. Az igazi náculás csak most jön.

A Jobbik Barikád című lapjából a hasonló nevű online-portálra feltöltött cikk tanúsága szerint a Jobbikot sem a pártból fájóan hiányzó humor iráni igény, sem a konkrét zsidóellenesség leplezése nem jellemzi többé. Egy múlt héten kitett rövid cikk beharangozója szerint "a jobboldalról mindig is hiányzott a humor", most viszont a Jobbik sztárpublicistája megmutatja, micsoda tréfákra képes egy igazi "jobboldali" akkor, ha az LMP-ről kell írni. Egy LMP-s aktivista fiktív naplójáról van ugyanis szó, amely olyan viccesre sikeredett, hogy kevés kellett hozzá, hogy rommá ne röhögjem magam. A modoros stílus és a vállalhatatlan zsidózás keverékéből előálló "jobboldali" poén sztereotip állításai szerint így néz ki egy LMP-s:

1. budapesti, biciklista, rasztahajú és kábítószerezik, édesapja pedig "lobbista"
2. szombaton nem dolgozik
3. zsidó barátai (Dávid és Eszter) egy izraeli kibucból érkeznek hozzá látogatóba, fővárosi ismerőseinek neve Ádám és Sára
4. a Kőlevesbe, az Instantba és a Gödörbe jár szórakozni, ill. étkezni, ahol kóser termékeket fogyaszt és klezmert hallgat
5. az amerikai nagykövetség autóján néger sofőr furikázza
6. jaffát kap ajándékba közel-keleti barátaitól

A Jobbik a 2007-es EP-választás után úgy mitologizálta saját fontosságát, hogy kijelentette: lenyomták a versenyből ki is esett SZDSZ-t. Az új ellenség 2010 nyarától az LMP lett, amelyet a jobbikos média több ízben is az SZDSZ utódjának, méltó folytatójának, a liberális métely terjesztőjének nevezett. (Tegyük hozzá: eközben a print HVG véleményoldalán a Progresszív Intézet kutatója az LMP-s pártvezető Schiffer Andrást "konzervatív" irányvonal vitelével gyanúsította meg. Kezdem elveszíteni a fonalat, egyébként.) Érthetetlen, hogy a Jobbiknál jóval kisebb arányban országgyűlésbe bekerült friss, önmagát ökoszociálisnak nevező frakció - amelynek liberális ihletettségét-elnevezését maga a pártelnök utasította vissza nem is egy interjúban - vajon miért vörös/kék posztó a Jobbik szemében? Talán az újraformált jobbikos identitás megtalálásakor kell az ellenség, amelyhez képest mondják majd meg, hogy ők kicsodák? Esetleg a szabados-biciklis-urbánus sztereotípiákkal illetett LMP fenyegetést jelent egy-egy jól elhelyezett Horthy-szoborra, netán parlamenti munkában tapasztalatlan állat-/fogyasztó-/kisebbségvédő képviselői bolsevik féregként rágcsálják nemzetünk szent testét? Nem, nem ez a válasz.

Sokkal inkább arról van szó, hogy az SZDSZ-ellenesség öndefiniáló eszköze a jobbikos vélekedésben áttestálódott - jobb híján - az LMP-re. A jobbikos SZDSZ-ellenesség persze nem abból fakadt, hogy az SZDSZ a poszt68-as nemzedék militáns neojozefinista szektája (volt), amely a magyar ugar felszántására bármit igénybe vett, legyen az a főváros vezetése, hatalom, hazugság, vagy éppen liberalizmus. (Hiszen a Jobbik-tudat is szektaszerű, attitűdjei között a bolsevik típusú élcsapat-élmény előkelő helyen szerepel. Árpádsávos jakobinusok.) Nem ez volt tehát a Jobbik anti-SZDSZ érzelmeinek forrásvidéke, hanem az a hit, hogy az SZDSZ egy par excellence "zsidó párt", illetve maga a zsidó hódítás politikai szervezete (alátámasztva ezt Magyarországra érkező izraeli telepesekkel, "nem leszünk saját hazánkban palesztinok"-féle demagógiával, tiszaeszlári megemlékezésekkel). A balliberális értelmiség által megteremtett alaptalan antifasiszta őrjöngés után az MSZP-SZDSZ rezsim politikai és szellemi örökségétől több ízben is elhatárolódó LMP "örökölte meg" az immár nem teljesen alaptalanul antiszemitizmussal illethető beszédben a céltábla-szerepet. A Jobbik az LMP-n éli ki azt, ami az SZDSZ megszűnése után önmeghatározása számára továbbra is fontos tényező.

1941 és 1944 között jelent meg Dövényi Nagy Lajos Tarnopolból indul el című regény-sorozata, amelyet a nyilas sajtó óriási csinnadrattával ünnepelt. Az elbeszélés-folyam egy, a kiegyezés körül Galíciából bevándorló ortodox zsidó család életét követi végig, bemutatva, hogy generációról generációra miként lett a "libatollasokból" középosztálybeli família, majd magas rangú közszereplők fészke. És persze hogyan szorítja vissza "Júda hatalmát" a "nemzetiszocialista korszellem". 1938-ban az első zsidótörvény tárgyalásakor gróf Sigray Antal, a magyar monarchisták vezetője - aki természetesen a beterjesztett javaslat ellen szavazott -, tiltakozva a "jobboldali" jelző kisajátítása ellen, kijelentette: "a jobboldali politikát körülbelül úgy állították be, mintha kizárólag az antiszemitizmusban élné ki magát".

Vona Gábor a kampány alatt nem nevezte pártját jobboldalinak (erre nem is lett volna sem oka, sem joga, ahogyan ma sincs). A nemzeti ügyekkel és az etnoszociálisan meghatározott bűnözés kérdésével való játszadozás lehetőségének elvesztése azonban most arra sarkallja a pártot, hogy a zsigerekben élő antiszemitizmust (amely a Jobbik szavazótáborában egyaránt jellemzi az egyszeri kuruc.infó-rajongót, a HVIM-es aktivistát és a zsörtölődő ex-munkásőrt) az LMP-vel szemben alkalmazza, és mindezt "jobboldali" dologként forgalmazza. - Pedig ez csak a régi náci szar.

(Illusztrációnkon a Jobbik Barikád című hetilapjának nevezetes, 2010. március 11-ei címlapja látható.)