„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Varga Gergely | 2010. július 12.  | 12:34
Kényszerű tábornokcsere - bizonytalan Afganisztán
A Rolling Stone magazinban megjelent cikk és nyomában McChrystall tábornok, az afganisztáni NATO erők parancsnokának leváltása a frusztráció, a kényszermegoldások és a tanácstalanság tünete, amelyek mögött egy megválaszolatlan kérdés húzódik: merre van a kiút Afganisztánból?
1. "A nemzetet érintő politikáról folytatott széleskörű és élénk vita demokráciánk alkotmányos rendszerének létfontosságú eleme. Ugyanakkor alapkövetelmény, hogy a katonai vezetőket a törvényeink és az alkotmányunk keretei között meghatározott politika és utasítások vezéreljék." 2. "A közelmúltban publikálásra került újságcikkben fellelhető magatartás nem felel meg annak a mércének, amely egy vezető tábornoktól elvárható. Aláássa a hadsereg polgári ellenőrzését, amely a demokratikus rendszerünk egyik központi eleme."

Az első idézet Harry Truman elnök szájából hangzott el 1951-ben, amint menesztette Douglas McArthur tábornokot, a koreai félszigeten harcoló amerikai és ENSZ csapatok főparancsnokát. A második gondolat pedig majd hatvan évvel később hangzott el Obama elnök részéről, bejelentve McChrystal tábornok, az afganisztáni NATO erők parancsnokának távozását. Mint ismert, annak idején McArthur a koreai háború Kína elleni kiterjesztése mellett érvelt, felvetve akár az atomfegyver használatának lehetőségét is, amelyet Truman elnök nem támogatott. McChrystal tábornok végzetét pedig a Rolling Stone magazinban minap megjelent riport okozta. A magazin egyik munkatársa kísérte el néhány hétig a tábornokot és környezetét, hogy testközelből riportot készítsen az afganisztáni erők főparancsnokáról. A cikk azonnal kicsapta a biztosítékot a Fehér Házban, mivel McChrystal és környezete több kritikus és sértő kifejezéssel illette a legmagasabb politikai vezetés számos tagját.

A fellelhető hasonlóságok miatt érthető módon számos kommentár vont párhuzamot a két vezércsere között az elmúlt napokban. Valóban mindkét esemény a hadsereg és a politika vezetés kényes viszonyára világít rá, amely nehéz háborús időkben különösen feszélyezetté tud válni. A nyilvánvaló hasonlóságon túl azonban fontos különbség is van a két eset között. Truman és McArthur tábornok között a személyes ellenszenven túl lényegi tartalmi kérdésekben is nézetkülönbség volt, amelyet - mintegy önálló politikai erőként - a tábornok nem rejtett véka alá, és alapvetően ez vezetett eltávolításához.

McChrystal esete ennél jóval összetettebb. A tábornok afganisztáni főparancsnoki kinevezése előtt éveken keresztül a Pentagon különleges műveleteit irányította, amelynek révén ideje nagy részét még a hadseregen belüli mércével mérve is meglehetősen zárt, titkos, fegyelmezett közegben töltötte. McChrystal nem a kifinomult politikai intrikák embere, a kelleténél nyíltabb, kendőzetlenebb megfogalmazásaiért már 2009 őszén is neheztelt rá a Fehér Ház. A tábornoknak ugyan túlnyomórészt sikerült Obamával elfogadtatnia 2009 végére afganisztáni elképzeléseit, de a politikai vezetés egy részével az elhúzódó viták közepette addigra meglehetősen megromlott a viszony. A terepen tapasztalható fokozódó nehézségek és kudarcokat, valamint az adminisztráció vezetésében tapasztalt változatlan inkoherenciát McChrystal környezete egyre nehezebben viselhette.

A Rolling Stone magazinban megjelent cikkben szereplő becsmérlő, sértő kifejezések, amelyekkel többek között Biden alelnököt, Jones nemzetbiztonsági főtanácsadót, Holdbrooke különmegbízottat, Eikenberry afganisztáni nagykövetet illették McChrystal tanácsadói, alapvetően ezt a frusztrációt és bizalmatlanságot tükrözték. Már maga a tény is sokat mondó, hogy a nem éppen háborúpártiságáról híres Rolling Stone magazin riporterét hetekig ilyen közel engedte környezetéhez McChrystal - ilyen "hibát" egy négycsillagos tábornok "normális" körülmények között nem igen szokott elkövetni. Obama, megőrizendő saját és adminisztrációja tekintélyét, nem tehetett mást, minthogy leváltsa azt a tábornokot, akire afganisztáni stratégiáját nagymértékben építette.

A több, mint kínos esetre valószínűleg nem került volna sor, ha a dolgok jó irányba mennének Afganisztánban, de minden jel szerint nem ez a helyzet. Az új afganisztáni stratégia egyszerűen nem működik. A kényszerű vezérváltás nyomán a figyelem középpontjába került afganisztáni háború kilátásairól újfent számos szakértői elemzés jelent meg, egyöntetűen borúlátó előrejelzéssel. A sajtótájékoztató végén, amelyen Obama elnök bejelentette, hogy McChrystal helyére David Petraeus tábornokot fogja kinevezni az afganisztáni erők főparancsnokának, egy közbevetett újságírói kérdés megválaszolatlan maradt: Elnök Úr, megnyerhető-e a háború? A kérdés valójában két másik kérdést is magába rejt: háború-e egyáltalán, ami Afganisztánban van, és mit jelent a győzelem?

A NATO hivatalos kommunikációjában kínosan kerüli a háború kifejezést, stabilizációs és újjáépítési műveletről beszél, egyes katonai szakértők aszimmetrikus háborúról beszélnek, sok afgán pedig polgárháborúról. Egy dolog azonban nagy valószínűséggel kijelenthető: a jövőben egyre több fegyveres konfliktus fog hasonló formát ölteni. Habár Afganisztánra mint Földünk szélsőséges kivételére szoktunk gondolni, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a stabilitását tekintve jóval több ország áll közelebb Afganisztánhoz, mintsem Norvégiához vagy Svájchoz. Az amerikai Fund for Peace kutatóintézet és a Foreign Policy külpolitikai magazin összeállítása szerint a világon jelenleg 37 olyan állam van, amely "bukott állam" vagy ahhoz közeli állapotban van: gyenge központi kormányzattal, nagyfokú politikai erőszakkal, gazdasági-szociális válságjelenségekkel.

Az Egyesült Államok és a NATO afganisztáni missziója kimenetelének tehát nyilvánvalóan önmagán túlmutató jelentősége van. Afganisztán tehát nemcsak Afganisztánról szól. A közép-ázsiai országban dúló fegyveres konfliktus egy sor nemzetközi biztonsági problémára hatással van: az al-Kaidához köthető szélsőséges iszlám fegyveres csoportokra, az atomfegyverrel rendelkező Pakisztán jövőjére, az indiai-pakisztáni versengésre, a afganisztáni, többségében síitai hazara etnikum (iráni támogatással) kontra szunnita pastu tálibok és az al-Kaida (pakisztáni és szaudi támogatással) küzdelmére, hogy néhányat említsünk.

Obama afganisztáni stratégiája lényegében arra tesz kísérletet, hogy a fenti geopolitikai küzdelmek kimenetelére az Egyesült Államok továbbra is befolyással legyen - ha már az ország és a régió jövőjét önállóan meghatározni nem tudja -, és minimalizálja a geopolitikai veszteségeit. A kilenc éve tartó katonai jelenlét azonban immáron az USA leghosszabb ideje tartó háborúja, a közvélemény pedig belefáradni látszik a végeláthatatlannak látszó erőfeszítésekbe. Az elnök által a csapatkivonás lehetséges megkezdésre meghirdetett 2011. nyári dátum pedig kitűnő hivatkozási alap a távozást fontolgató szövetségesek számára. Kanada és Hollandia után hamarosan újabb szövetségesek jelenthetik be, hogy kivonják erőiket Afganisztánból. Ugyan a NATO valószínűsíthetően túl fogja élni az afganisztáni missziót, de egy esetleges kudarc mély nyomot hagyna a Szövetségen: nemcsak a külvilág felé mutatott hitelességre, hanem a belső kohézióra is kihatással lesz. A brüsszeli NATO főhadiszállás folyosóin Afganisztán szelleme még hosszú-hosszú évekig kísérteni fog.

(Illusztrációnkon Obama elnök és McChrystal tábornok látható tárgyalás közben.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.