1.
"A nemzetet érintő politikáról folytatott széleskörű és élénk vita demokráciánk alkotmányos rendszerének létfontosságú eleme. Ugyanakkor alapkövetelmény, hogy a katonai vezetőket a törvényeink és az alkotmányunk keretei között meghatározott politika és utasítások vezéreljék." 2.
"A közelmúltban publikálásra került újságcikkben fellelhető magatartás nem felel meg annak a mércének, amely egy vezető tábornoktól elvárható. Aláássa a hadsereg polgári ellenőrzését, amely a demokratikus rendszerünk egyik központi eleme."
Az első idézet Harry Truman elnök szájából hangzott el 1951-ben, amint menesztette Douglas McArthur tábornokot, a koreai félszigeten harcoló amerikai és ENSZ csapatok főparancsnokát. A második gondolat pedig majd hatvan évvel később hangzott el Obama elnök részéről, bejelentve McChrystal tábornok, az afganisztáni NATO erők parancsnokának távozását. Mint ismert, annak idején McArthur a koreai háború Kína elleni kiterjesztése mellett érvelt, felvetve akár az atomfegyver használatának lehetőségét is, amelyet Truman elnök nem támogatott. McChrystal tábornok végzetét pedig a
Rolling Stone magazinban minap megjelent riport okozta. A magazin egyik munkatársa kísérte el néhány hétig a tábornokot és környezetét, hogy testközelből riportot készítsen az afganisztáni erők főparancsnokáról. A cikk azonnal kicsapta a biztosítékot a Fehér Házban, mivel McChrystal és környezete több kritikus és sértő kifejezéssel illette a legmagasabb politikai vezetés számos tagját.
A fellelhető hasonlóságok miatt érthető módon számos kommentár vont párhuzamot a két vezércsere között az elmúlt napokban. Valóban mindkét esemény a hadsereg és a politika vezetés kényes viszonyára világít rá, amely nehéz háborús időkben különösen feszélyezetté tud válni. A nyilvánvaló hasonlóságon túl azonban fontos különbség is van a két eset között. Truman és McArthur tábornok között a személyes ellenszenven túl lényegi tartalmi kérdésekben is nézetkülönbség volt, amelyet - mintegy önálló politikai erőként - a tábornok nem rejtett véka alá, és alapvetően ez vezetett eltávolításához.
McChrystal esete ennél jóval összetettebb. A tábornok afganisztáni főparancsnoki kinevezése előtt éveken keresztül a Pentagon különleges műveleteit irányította, amelynek révén ideje nagy részét még a hadseregen belüli mércével mérve is meglehetősen zárt, titkos, fegyelmezett közegben töltötte. McChrystal nem a kifinomult politikai intrikák embere, a kelleténél nyíltabb, kendőzetlenebb megfogalmazásaiért már 2009 őszén is neheztelt rá a Fehér Ház. A tábornoknak ugyan túlnyomórészt sikerült Obamával elfogadtatnia 2009 végére afganisztáni elképzeléseit, de a politikai vezetés egy részével az elhúzódó viták közepette addigra meglehetősen megromlott a viszony. A terepen tapasztalható fokozódó nehézségek és kudarcokat, valamint az adminisztráció vezetésében tapasztalt változatlan inkoherenciát McChrystal környezete egyre nehezebben viselhette.
A
Rolling Stone magazinban megjelent cikkben szereplő becsmérlő, sértő kifejezések, amelyekkel többek között Biden alelnököt, Jones nemzetbiztonsági főtanácsadót, Holdbrooke különmegbízottat, Eikenberry afganisztáni nagykövetet illették McChrystal tanácsadói, alapvetően ezt a frusztrációt és bizalmatlanságot tükrözték. Már maga a tény is sokat mondó, hogy a nem éppen háborúpártiságáról híres
Rolling Stone magazin riporterét hetekig ilyen közel engedte környezetéhez McChrystal - ilyen "hibát" egy négycsillagos tábornok "normális" körülmények között nem igen szokott elkövetni. Obama, megőrizendő saját és adminisztrációja tekintélyét, nem tehetett mást, minthogy leváltsa azt a tábornokot, akire afganisztáni stratégiáját nagymértékben építette.
A több, mint kínos esetre valószínűleg nem került volna sor, ha a dolgok jó irányba mennének Afganisztánban, de minden jel szerint nem ez a helyzet. Az új afganisztáni stratégia egyszerűen nem működik. A kényszerű vezérváltás nyomán a figyelem középpontjába került afganisztáni háború kilátásairól újfent számos szakértői elemzés jelent meg, egyöntetűen borúlátó előrejelzéssel. A sajtótájékoztató végén, amelyen Obama elnök bejelentette, hogy McChrystal helyére David Petraeus tábornokot fogja kinevezni az afganisztáni erők főparancsnokának, egy közbevetett újságírói kérdés megválaszolatlan maradt: Elnök Úr, megnyerhető-e a háború? A kérdés valójában két másik kérdést is magába rejt: háború-e egyáltalán, ami Afganisztánban van, és mit jelent a győzelem?
A NATO hivatalos kommunikációjában kínosan kerüli a háború kifejezést, stabilizációs és újjáépítési műveletről beszél, egyes katonai szakértők aszimmetrikus háborúról beszélnek, sok afgán pedig polgárháborúról. Egy dolog azonban nagy valószínűséggel kijelenthető: a jövőben egyre több fegyveres konfliktus fog hasonló formát ölteni. Habár Afganisztánra mint Földünk szélsőséges kivételére szoktunk gondolni, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a stabilitását tekintve jóval több ország áll közelebb Afganisztánhoz, mintsem Norvégiához vagy Svájchoz. Az amerikai Fund for Peace kutatóintézet és a
Foreign Policy külpolitikai magazin
összeállítása szerint a világon jelenleg 37 olyan állam van, amely "bukott állam" vagy ahhoz közeli állapotban van: gyenge központi kormányzattal, nagyfokú politikai erőszakkal, gazdasági-szociális válságjelenségekkel.
Az Egyesült Államok és a NATO afganisztáni missziója kimenetelének tehát nyilvánvalóan önmagán túlmutató jelentősége van. Afganisztán tehát nemcsak Afganisztánról szól. A közép-ázsiai országban dúló fegyveres konfliktus egy sor nemzetközi biztonsági problémára hatással van: az al-Kaidához köthető szélsőséges iszlám fegyveres csoportokra, az atomfegyverrel rendelkező Pakisztán jövőjére, az indiai-pakisztáni versengésre, a afganisztáni, többségében síitai hazara etnikum (iráni támogatással) kontra szunnita pastu tálibok és az al-Kaida (pakisztáni és szaudi támogatással) küzdelmére, hogy néhányat említsünk.
Obama afganisztáni stratégiája lényegében arra tesz kísérletet, hogy a fenti geopolitikai küzdelmek kimenetelére az Egyesült Államok továbbra is befolyással legyen - ha már az ország és a régió jövőjét önállóan meghatározni nem tudja -, és minimalizálja a geopolitikai veszteségeit. A kilenc éve tartó katonai jelenlét azonban immáron az USA leghosszabb ideje tartó háborúja, a közvélemény pedig belefáradni látszik a végeláthatatlannak látszó erőfeszítésekbe. Az elnök által a csapatkivonás lehetséges megkezdésre meghirdetett 2011. nyári dátum pedig kitűnő hivatkozási alap a távozást fontolgató szövetségesek számára. Kanada és Hollandia után hamarosan újabb szövetségesek jelenthetik be, hogy kivonják erőiket Afganisztánból. Ugyan a NATO valószínűsíthetően túl fogja élni az afganisztáni missziót, de egy esetleges kudarc mély nyomot hagyna a Szövetségen: nemcsak a külvilág felé mutatott hitelességre, hanem a belső kohézióra is kihatással lesz. A brüsszeli NATO főhadiszállás folyosóin Afganisztán szelleme még hosszú-hosszú évekig kísérteni fog.
(Illusztrációnkon Obama elnök és McChrystal tábornok látható tárgyalás közben.)
