„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. július 19.  | 09:30
Az utolsó ember után
Kialakult egy beteges érzés: az ember iránti poszt-posztmodern megvetés, amelyet leginkább a klímaváltozás hívői gerjesztenek. A Föld iránti okos felelősségvállalást és a reális környezetvédelmi célokat felváltotta a fogyasztás elutasítása és egy ember nélküli világ groteszk, poszthumán utópiája.
"Óh jajj! Eljövend az az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. A föld akkoron kicsinnyé lőn és rajta ugrándozik az utolsó ember, aki mindent kicsinnyé tesz." (Nietzsche: Imigyen szóla Zarathustra)

"A környezetvédelem mindennél fontosabb, a te életednél is, Stan." (South Park, 2001)

Amíg a technikai feltételeink nem voltak meg hozzá, az ember nem gondolt arra, hogy földi jelenléte tömeges katasztrófákba és borzasztó kataklizmákba fog torkollni, méghozzá önnön maga révén. Bár továbbra sem gondolhatjuk minden önhittség nélkül, hogy bolygónkat egészen meg tudnánk semmisíteni, de azt mindenesetre kijelenthetjük, hogy a reneszánsz szellemi erjedésekor megszülető tudományos racionalizmus, majd a felvilágosodás empirio-kriticizmusa és végül a folyamatot betetőző XIX. századi indusztrializáció és a tömegtársadalom gépesítése olyan gondolatokat és eszközöket adott az embernek, amely a természet fölötti uralom megszerzésére képesítette. Ennek delelőpontján - amikor mindehhez még nem félelem, hanem az emberi akarat természetre kényszerítése fölötti diadalittas öröm párosult - állt többek között az is, amikor a II. világháború után az Eisenhower-kormányzat 1954-es "Atommal a békéért" programjának meghosszabbításaként a biblikus elnevezésű "Ekevas" hadművelettel beindították a nukleáris felszín-átalakítási gigarobbantásokat (egészen 1974-es leállításukig).

Míg a vallások homályba vesző megszületésekor - amelyek között most a görög politeizmus istenkavargását és az animista törzsi kultuszok sokféleségét érjük - és a Római Birodalom idején az uralkodó felfogás az idő tekintetében az ősi múlt, az Aranykor felé való fordulás volt, addig a judaizmus ezektől eltérő szemlélete és főként a kereszténység kora-középkori forradalma az emberi tudatot elkezdte a jövő felé fordítani (legjellemzőbb módon a Messiás majdani megszületésével/újra eljövetelével). A XVIII. században megjelenő racionalista haladás-hit helyett azonban a kereszténység - beleértve az egyház hivatalos felfogását és a misztikus rajongók eretnekségeit is - a távoli jövőt Isten országa kibontakozásaként szemlélte, ahol nem az ember alkotja meg a világot, hanem a Gondviselés lép közvetlenül kapcsolatba a történelemmel és az emberrel. A keresztény eszkhatológia minden esetre gyökeresen más volt már, mint az ókori kultuszok, de még teljesen eltérő módon közelítette meg a jövőt, mint a modern progresszív szemlélet. Mivel Krisztus megjelenésével a régmúlt felé cezúrát vont (amely régmúlt ráadásul az első emberpár bűnével volt terhes, tehát nem tekinthető isteni Aranykornak), a jövőt viszont nem (csak) az ember tetteiből és akaratából látta felépülni, hanem Isten kegyelmére bízta.

Az emberi kultúrtörténet érdekes vonása, hogy mely korszakokban milyen víziókat teremt magának, és ezeket milyen időtartományba helyezi? Az ókori vallási kultuszoknak az Aranykor folytonos újjáteremtésére vonatkozó gyakorlathoz képest például a kora újkorban megjelenő irodalmi-filozófiai utópiák gyökeresen más időélményt jelentettek. Nem az ősi és tiszta múlt volt már a jelen viszonyítási pontja, hanem a jövőre irányult a tekintet. Legtöbbször persze fanyar, korántsem pozitív utópiákat születtek, legalábbis az ideológiák korának beköszöntéig. Morus Tamás 1516-os Utópiája már görögös nevével is jelezte, hogy tudatosan egy nem létező "Seholsincs Országról" ír, Campanella 1602-as Napvárosa pedig egy túlszabályzott és korántsem anarchikusan szabad rendről szól, amely csak a törvények sokasága révén maradhat fenn. A kényszerű kommunák és utópikus lehetetlenségek persze korán bírálókra is találtak, s minden nemzeti elfogultság nélkül (is) kijelenthetjük, hogy ezt Madách vitte tökélyre az Ember tragédiájának (1862) falanszter-jelenetében. Az európai ember I. világháború utáni tapasztalatai, a fogyasztói szokások tömeges elterjedése, a gépesítés és a társadalmak kulturális deformációi hamarosan életre hívták a disztrópiákat, vagy antiutópiákat.

A XX. század elejétől kezdve íródó negatív utópiák végletes ellenőrzöttségről, modern zsarnokságról, totális elembertelenedésről szólnak. Rossz világok az alapvetően bűnre hajlamos rossz embernek. Zamjatyin (Mi. 1924), Huxley (Szép új világ. 1932), Orwell (1984. 1948) és Bradbury (451 Fahrenheit. 1954) munkái megszüntették a modern ember hübriszét, és olyan jövőt mutattak be, amelyben nem akarnánk élni. A szép új világról való álmodozás véget ért, elkezdődött a jelenben látható aggasztó jelek disztrópikus lefestése, jövőbe utalt feldolgozása. A filmre vitt antiutópia még mozgalmasabbá és plasztikussá tette a borongós víziókat, megformálva azokat az embereket is, akik az antiutópia-mozik főszereplőiként emberek maradnak az embertelenségben. A német expresszionista némafilm apostola, Fritz Lang 1927-ben rendezett Metropolisza a gépesített ember világvárosáról szól, Bradbury regényének Truffaut általi 1966-os filmadaptációja hitelesen jeleníti meg a máglyák elől könyveket mentő tűzoltó alakját, a Mad Max-széria (1979-1985) hű lenyomata az olajválság korának, a címmel azonos évben forgatott 1984 szürkesége és sivársága egészen közel hozza a kommunizmus valódi arcát annak bukása előtt fél évtizeddel. Az újabb feldolgozások (12 majom. 1995, Mátrix-trilógia. 1999-2003, V mint vérbosszú. 2005, Az ember gyermeke. 2006) pedig régi és újabb félelmeinket szólaltatják meg a sci-fi, a cyberpunk, az időutazás, az idő- és térrelativitás, az álom és a realitás ötletes felhasználásaival.

Míg az utópiák és antiutópiák világát a képzelet határtalansága és az ember népesíti be, addig a '90-es évektől kedve egyre inkább jelen van az az elképzelés, hogy az ember talán képes teljesen kipusztítani magát, egy bomló, füstölgő, embertelen vagy még inkább ember nélküli Földet maga után hagyva. A poszt-apokaliptikus mozik alaptörténete szerint az emberiség önhibájából kipusztítja magát és a Földön bekövetkező irdatlan rombolást csak néhányan élik túl. A 12 majom sztorija 99%-os globális elhalálozásról tud, a zombifilmek cselekménye - főként a korai Romero-klasszikusok és az ezredforduló utáni remake-ek, valamint az újabb intelligens alkotások (28 nap múlva. 2002, 28 hét múlva. 2007, Legenda vagyok. 2007) - egyenesen meg is jeleníti a szürkearcú, darabos mozgású, agyzabálók poszthumán masszáját. Ezekben a filmekben azonban még mindig itt vagyunk. Még mindig itt vagyunk a Földön, még mindig harcolunk, küzdünk, megyünk előre vagy éppen hátra, de megyünk. Az ember legyőzhetetlen akaratát, a benne lakó jót és rosszat, a rút jövő szép emberét vitte filmre a XXI. század első évtizedének vége felé két zseniális alkotás: egy keresztény ihletettségű Biblia-Odüsszeia (Éli könyve. 2010) és az apa-fiú viszony megható, tragikus mélyelemzése (Az út. 2009). Ezekben minden körülmények közepette mégis él az ember, megpróbáltatásai csak erejét növelik. Was nicht zestört, macht stärker - vágná rá Nietzsche.

A bajok - amint már mondtuk - úgy tizenöt évvel ezelőtt kezdődtek. A hatalmas anyagi ráfordítással és óriási médiakampánnyal beharangozott, Kevin Costner főszereplésével forgatott Vizivilág (1995) csúfosan megbukott. A víz alá került New York mélytengeri látképének párperces izgalma nem feledtethette sem a gyenge forgatókönyvet, sem a borzasztó színészi játékok tucatjait, sem a történet szétesését. Amely utóbbi azonban - ismételjük: másfél évtized múlva - mégis lerágott csont lett. A Kevin Reynolds-rendezte mozi kiindulási pontja ugyanis az volt, hogy a sarki jégsapkák elolvadnak, és annyira megemelik a Föld vízszintjét, hogy csupán a legmagasabb hegycsúcs marad szárazon, az emberek pedig kis lélekvesztőkön és úszó hajóvárosokon éldegélnek. Az azonos évben készült 12 majom már sokkal ötletesebbnek és sikeresebbnek tekinthető. Számunkra itt az a felvetés az érdekes, hogy a történet szerint a radikális animal liberation csoport, a 12 Majom Hadserege elszabadít egy vírust, amelynek következtében alig marad ember a Földön. A Vizivilág alapgondolata és a 12 majom szürrealitása napjainkra, azaz a gazdasági világválság, az elbizonytalanodás és a globális felmelegedés hitének idejére korántsem tűnik légből kapottnak.

S ha már szóba került, hát maradjunk a majmoknál! Az ember utáni világot először megjelenítő, elementáris ábrázolásában, gondolatgazdagságában azóta sem felülmúlt alkotás az 1968-ban bemutatott Majmok bolygója volt. (Az alapfilmet 1970-75-ben négy folytatás követte, de csak a második rész közelítette meg az eredeti verzió színvonalát. A 2001-ben újraforgatott változat viszont megérdemli a figyelmet.) A Pierre Boulle azonos című regényéből készült filmváltozat meséje szerint a Földről űrhajó érkezik, amely elindulása után kétezer évvel egy ismeretlen égitesten csapódik be. Hamarosan kiderül, hogy az amerikai asztronauták olyan helyen landoltak, ahol az emberek neolitikus, a majmok viszont XIX. század végi viszonyok között élnek. A vadállatként viselkedő embereket a majmok leöldösik vagy rabszolgaként használják, civilizációjuk megkérdőjelezhetetlen tétele szerint ugyanis a majmok kezdettől fogva az urak, az emberek viszont gonosz lelkű, tudatlan vadak csupán. A kultikus alkotás - civilizációnk önfelszámoló voltára utaló - záró képsorain, miután a majmok üldözésétől megmenekültek, a főszereplő űrhajóst játszó Charlton Heston a gyönyörű bennszülött Novával lovagol a tengerparton, mígnem észreveszi, hogy a sziklás szakaszon egy jellegzetes szobor félredőlt alakja bontakozik ki. A lassú kameramozgás feszültséggel teli pillanataiban fokozatosan fedezzük fel a Szabadságszobor rozsdás fáklyáját és a sugárkorona lekonyuló fémtüskéit. Kis túlzással a film végén, másfél óra múlva jövünk rá, hogy mindvégig a Földön voltunk. Mindez azonban kicsivel korábban is sejthető volt, hiszen a majomvilág ősi dogmáit őrző páviánkaszt vezetője gorilláival felrobbantat egy emberi kéz által készített tárgyakat rejtő barlangot, nehogy kitudódjon, hogy a majomuralom előtt az emberé volt a bolygó, és a dolgok éppen fordítva voltak, mint most.

Míg az 1968-as majmos mozgókép az űrkorszak nagyszerű vállalkozásainak idején készült, amikor a Föld leigázása után az ember vakmerően a galaxis meghódítására tört (a filmpremier és a Holdra lépés között nem egészen egy év és négy hónap telt el), addig negyven év múlva a bizonytalanság, a bátortalanság, az önpusztító szégyenérzet és az univerzális altruizmus "embertelensége" (értsd: ember nélkülisége) járja be kísértetként gondolatainkat. A múltszázad közepi aktivizmust az ezredforduló után krónikus csüggedés váltotta fel. Minden a környezetvédelem még oly fontos és valóban nemes szándékainak kiforgatásával és átideologizálásával kezdődött. Ami a természetes és folyton-folyvást alakuló nemi szerepek kutatásában a gender studies volt, az lett a környezetvédelem számára a globális felmelegedés hisztériája. Mindkettő egy-egy fontos, szükséges területre épült rá kérés nélkül, és lakta be, terjesztette el ott a maga ideologikus doktrínáit. Ahogyan a feminizmus és a gender-ideológia átformálta és a józan ész számára alkalmatlanná tette a férfi és a nő csodálatos gazdagságú kapcsolatának elemzését, úgy a földi élővilág és az ember relációjának organikus egészét megközelíthetetlenné tették a Global Warming embergyűlölő bizarr hitvilágának rituáléi.

Míg az emberi tevékenység okozta éghajlatváltozás teóriája félszáz évvel ezelőtt - talán a nukleáris tél beköszöntétől való rettegés okán - nem volt jellemző, majd 1975-ben éppenséggel a globális lehűlés (!) prófétái ijesztgették a nyugati világot, addig az elmúlt öt-tíz évben megkérdőjelezhetetlen és magára valamit is adó szobatiszta ember számára evidenciaszámba menő tétellé vált a Föld felmelegedése, de szigorúan az is, hogy ezt kizárólag az ember okozza. A középhaladó klímapánik-keltők azt is tudni vélik, hogy leginkább az atlanti civilizáció széndioxid-kibocsátása a hibás mindenért, a méregzöld mozgalmak pedig olyan "humánus" életmódtanácsokkal is ellátnak bennünket, amelyek megfogadása a fogyasztás, az autózás és a nyugati életmód halálát jelentenék. A kérdésről folytatott vita főáramában egytől-egyig a felmelegedés-tézis eltérő hőfokú vallóit találjuk, míg a kritikusoknak és szkeptikusoknak kuss a nevük. Noha nagyon is megfontolandó volna például az, amit a globális felmelegedés ember okozta tényezőinek eltúlzását felrovó Bjørn Lomborg ír (Cool it. 2007), ugyanis valóban érzelmi és nem tudományos tényeken alapuló megoldásokra költenek világszerte dollár milliárdokat, ráadásul a pánikkeltésre fordított időt és energiát hasznosabb módon is fel lehetne használni. Például környezetkímélő, új technológiák kifejlesztésére.

A globális felmelegedés kezelésére a becsődölt harmadik utat elhagyó Anthony Giddens egy hosszú távú politikai tervet is alkotott (The Politics of Climate Change. 2009), ahogyan ezt már megszoktuk a baloldali társadalommérnököktől és a világért aggódó értelmiségiektől. E könyvében és a globális felmelegedést kutató tucatnyi intézményben formálódtak ki azok a megoldások, amelyekkel hitük szerint meg lehet állítani a hőmérséklet-emelkedést. Ne csodálkozzunk, ha ezek a baloldal évszázados receptjeinek aktualizált változatát jelentik, méghozzá környezettudatos "új típusú" emberrel, rengeteg állami szabályozással, pénzzé tehető emissziós kvótákkal, zöld adók bevezetésével stb. A klímavallás híveinek körében és a populáris kultúrába átszivárgó zöld ideológia elemeiben felfedezhetjük továbbá az autóipar leépítésében való reménykedést, az olajkorszak mielőbbi lezárásának óhajtását, valamint a természet és az ember közötti harmónia visszaállítására vonatkozó bárgyú romantikát. A felmelegedésben való hit korunk jellemző progresszív áramlata, amit bizonyít, hogy a legmagasabb szinten - méghozzá az ENSZ égisze alatt működő Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) berkeiben - is jelen van a szkeptikusok üldözése. A globális felmelegedés olyan ideológiai hívó szó és brand lett, amely a haladás újabb hajtóerejéül és az emberiség egységesülési folyamatának cementjéül szolgál. Ahogyan a baloldali értelmiség korábban a munkásosztályt, majd a '60-as években a diákokat és a harmadik világot szabadította fel, úgy most az ember ipari tevékenysége és fogyasztási szokásai kerültek emancipációs dühük célkeresztjébe. Természetesen a hibás ismét a nyugati kultúra, az atlanti civilizáció.

Egyszer csak elkezdődött az ember megutálása, természetesen a humanizmus nevében. Már a '60-as években születtek regények arról, hogy a Föld bosszút áll kizsákmányolóin, a '70-es évek expoitation filmjei között ecoterror-mozik is születtek, amelyekben a növények és állatok kiirtották az embereket, James Graham Ballard brit sci-fi szerző pedig e két évtizedben a jégolvadástól az elsivatagosodásig minden katasztrófa-kézikönyvet megírt már fantasztikus regényeiben (például a '62-es Vízbe fúlt világban). A természetet fenyegető ember itt mindent visszakap, de az embertelenség - ismét úgy értve mint ember nélküliség - még nem kap dicsfényt. Erre egészen tavalyig kellett várnunk. A maja naptár utolsó, 2012. december 21-ei dátumából kiinduló 2012 veterán katasztrófafilm-rendezője, Roland Emmerich (Holnapután, A függetlenség napja, Godzilla) a Föld teljes pusztulását álmodta meg, a film jellegzetes plakátjain pedig mi más jelent volna meg, mint a Rio de Janeiró-i Krisztus-szobor ledőlése, a földrengés sújtotta Los Angeles kettészakadása és a Washingtont elöntő szökőár (világunk kihalását tehát véletlenül sem a Kába-kő összetörése, Peking összeomlása vagy Afrika víz alá kerülése jelképezi). A 2012 nézői örömmel borzonghattak azon, hogy földünk jól elpusztul, amit meg is érdemlünk. David Cameron öt méter magas, Pandora nevű bolygójukkal ökológiai harmóniában élő hupikék lényei, a na'avik megjelenése a filmvásznon újabb fordulatot hozott. A 2009 végén mozikba került Avatar minden idők legdrágább filmje volt és óriási várakozás előzte meg - tudtuk, hogy a film bemutatásával egy időben világunkról is megtudunk valamit. A 3D-s produkció mondanivalójának lényege, hogy az ember féktelen hódítási vágyának ellenálló egzotikus lények a természettel kialakított bensőséges kapcsolatuknak köszönhetően megvédik bolygójukat. Cameron igehirdetése arról szól, hogy a romlott és bűnös ember - akit természetesen Amerika katonái képviselnek - gyűlöletes és szabadon gyűlölhető, míg a hidegháború korából ismert harmadik világ iránti elfogult rajongást mára a na'avik imaginárius világa felé fordulás váltja fel, amely valójában a kortárs zöld ideológiát testesíti meg.

Az ember utáni világ utópiái között a legerősebbek azok, amelyek már leplezetlenül a poszthumán Földdel foglalkoznak. Elnézve például az Élet az emberiség után (2008) című ismeretterjesztő tévésorozatot, érdekes képeket kapunk: az emberiség kihalása/eltűnése/kipusztulása után a fények kialszanak, gazdátlanul maradó városaink házfalai lassacskán leomlanak, sztrádáinkat felveri a gaz, állatok és növények népesítik be parkjainkat, de a 6 milliárd ember után mégsem maradnak holttestek, nem terjeng bűz, és sehol sem látjuk az emberi csontok hekatombáit. Az ember természetrombolásának érzelgős, már-már emberellenes bemutatása és a városok pusztulását animációk társaságában elmesélő narráció egyetlen szót sem ejt arról, hogy hová lettünk mi. Mi, szüleink, testvéreink és a többiek. David de Vries rendező-forgatókönyvíró History Channel-en futó produkciója nyilván érzelmi okokból nem demonstrálja az ember halálát, csak steril módon tekint ennek bekövetkezte után. Így megtudhatjuk, hogy például Amerika nagyvárosai hogyan festenének egy órával, egy nappal, egy évvel és mondjuk ötszáz vagy több ezer évvel az emberi jelenlét vége után. Van valami végtelenül perverz abban, hogy a Föld egyetlen önreflektív lénye, az ember, rezzenéstelen arccal mutatja be önmagának azt, amit létezése híján úgysem fog már látni. Minden esetre ezek szerint elkészültünk arra, hogy a Föld egyszer nélkülünk folytatja életét. És ez borzasztóan lehangoló dolog.

A BP olajfúrótorony-balesete kapcsán született elmélkedések újabb lökést adtak az embergyűlölő ideológusok gonosz, poszthumán kort vízionáló fantáziájának. Mindennek magyar változata is megszületett, természetesen az egyre nehezebben követhető Bogár László elméjében. Az emberi faj kipusztulása fölött érzett beteges kéj, a tömeges halált megkönnyebbülve - de a halottak milliárdjainak képét azért gondosan elhessegetve - fogadó bizarr mazochizmus így szólal meg a szerző Pol Pot Kambodzsáját felidéző gondolatvilágában: "A Föld ugyanis köszöni szépen, jól van, jól elvolt az ember megjelenése előtti évmilliárdok során, és semmi kétség, meglesz az ember eltűnése után is. Tán kis melankóliával, de megkönnyebbülést remélve várja ennek bekövetkeztét, hogy végre nagyot nyújtózhasson, és felszabadult sóhajjal élje tovább most már nyugodt, embermentes életét. Jó ideig persze még emlékezni fog ránk, [...] körülbelül háromszázezer évre lesz majd szükség az emberi faj végleges kihunyása után ahhoz, hogy a földi élőlények testnedveiből végleg eltűnjenek a mérgező vegyszermaradványok". Tegyük fel a kérdést, hogy milyen embertelen gondolat és tébolyult gondolkodó az, aki a bolygó ember utáni sivárságát latolgatja a legnagyobb örömmel? Beteges öncsonkítás, ember létünkről való önkéntes lemondás ez. Igazi embertelenség.

Röviddel a Majmok bolygójának vége előtt egy nagyon elgondolkodtató párbeszéd zajlik le a Heston által az elállatiasodott emberekkel szemben a tetterős és akaratos - s nem csupán haja színét tekintve - "szőke bestiát" megformáló Taylor és a hit legfőbb őrzőjét megtestesítő Zaius doktor között. A főpávián és az őt megkötöző, fegyvert kezébe vevő, fölé magasodó ember közötti dialógus előtt idézet hangzik el a majmok Szent Tekercseiből: "Őrizkedj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül ő öl sportból, pénzért, hírért. Megöli a testvérét, hogy megszerezze annak vagyonát. Ne hagyjátok elszaporodni, mert elpusztítja saját otthonát, de a tiéteket is. Űzzétek el, hajtsátok vissza az embert a dzsungel sűrűjébe, mert ő a halál hírnöke." A bosszút álló, veszélyes, ember mivoltához hű Taylorhoz így szól Zaius: "Egész életemben vártam és rettegtem az eljöveteledet, mint a halálét." Miért? - kérdezi az ember. "Azért, mert ember vagy" - válaszolja a majom, majd hozzáteszi Taylor fajtájáról: "A kezdetektől fogva tudom, hogy a bölcsességük együtt jár az esztelenségükkel, az érzelmeik uralkodnak az eszükön. Az ember háborúra termett, aki folyton hadban áll mindenkivel, saját magával is." Taylor lesütött szemmel, a mondottakat nem cáfolva hallgatja Zaius szavait, majd Novával együtt elindul az ismeretlen felé. Az első emberpár újrateremtődik, az ember pedig őszinte megkönnyebbülésünkre nem adja fel a harcot, bármennyire is tudjuk, hogy Zaiusnak bizony igaza van.

(Illusztrációnkon az elnéptelenedett Nevada állambeli Goldfield település részlete látható egy elhagyott 1968-as Chrysler-rel.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
ifsz | 2010. július 19.  | 13:45
# 1
Ez az önutálat egy skizofrén lelki állapotból ered, amit akkor tapasztal az ember amikor néhanapján valaminek a hatására ráébred, hogy milyen értékeket tart fontosnak és valódinak az életében és ezt összehasonlítja azzal, amilyen emberré vált a mindennapi életében meghozott döntései során.  Hasonló ahhoz, amikor az ember érettebb kort elérve szembesül egykori önmagával és kénytelen elszámolni azzal, hogy egykori álmait feladta olyan dolgokért cserébe, mint a hamis biztonságérzet, a rangjának kijáró hazug tisztelet a társadalom részéről vagy a szabadság illúziója, amit a társadalmi pozíciójából eredő hatalmának köszönhet. Rájön, hogy minden álmát elcserélte ezekre a hamis dolgokra, miközben mindene megvolt már a kezdetektől fogva. Az álmodozó ifjú gyűlöli ilyenkor az őt feláldozó felnőttet, ezért mondható skizofrénnek ez a lelkiállapot. Nem mondom, hogy ez az érzés minden tekintetben racionális, ugyanakkor meg tudom érteni a mai embert, hogy így érez. Másrészt az önutálaton kívül egyéb okai is vannak annak, hogy a csapból is a világvége folyik. Ezek a dolgok kiválóan alkalmasak arra, hogy az emberben amúgy is benne lakozó félelmet és bizonytalanságot erősítsék. A gerjesztett félelem segítségével pedig az embernek olyan dolgokat is el lehet adni, amit amúgy esze ágában sem lenne megvenni, terméket, szolgáltatást, ideológiát, vallást, bármit. 
aristo | 2010. július 19.  | 13:51
# 2
Szerintem a dolog homályos gyökerei részben a Rousseau-féle "nemes vadember" című marhaságban, részben pedig az isteni gondviselés elvesztése okozta sokkban keresendő. A tudomány vallás lett, vallást pedig a próféták viszik tovább, a prófécia - mely messze nem azonos a futurológiával - kritérium a vallásnak. Chesterton írja - nem tudom pontosan idézni - "mióta az emberek nem hisznek Istenben azóta mindenben hisznek".
refuse/resist! | 2010. július 20.  | 10:16
# 3
Márton, Márton, 1. Lomborg, mint szakértő, nemán. Amúgy a felmelegedéssel kapcsolatban egy elég szép összeesküvés-elméletet kell építeni, ha következetesen végiggondolod az álláspontodat. 2. Bogár cikkének a mondanivalója teljesen el van itt ferdítve, vagy rosszindulatból, vagy butaságból. (Avatar dettó) 3. A releváns kérdés az, hogy a jobboldal hogyan integrálja a környezetvédelmet, és hogyan győzze le a zöld zaloldal ideológiáját. Erre nem kapunk választ, persze ehhez nagyobb formátumú gondolkodó kellene...
Tehetetlen Dodó | 2010. július 20.  | 11:24
# 5
Némi mazochizmusból elolvastam a teljes cikket - bár élemedett koromnál fogva az ilyen hosszú eszmefuttatásokat inkább kerülni szoktam, nincs már olyan sok időm - és az alábbiakra jutottam: 1) Marci nem olvasta a Majmok bolygóját, csak a filmet látta, amelyből hiányzik az eredeti mű kettős csavarja, helyette ezzel a hülye amerikanizált poénnal egyszerűsítik le a történetet. 2) Marci, valószínűleg ifjúkoránál fogva eléggé sajátosan (azaz igen hiányosan) szelektálja a témához tartozó kisebb nagyobb írókat és gondolkodókat, erős hiányérzetet hagyva a tájékozottabb olvasóban. 3) Kihagyhatatlan alkalmat is talál, hogy nagyot rúgjon Bogárba, aki csak nagyon erőltetetten kapcsolható a felsorolt irodalmi illetve filmalkotásokhoz - mellesleg még igaza is van. 4) Végül pedig valószínűleg az én hibám, de nem tudtam semmi értelmes konklúziót kihámozni bő lére eresztett írásából.
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.