„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. július 26.  | 08:55
Zeitgeist nélkül maradtunk?
Hegel nem érezné jól magát a XXI. század elején. Az ideológiák kimúlása után a Leitideek kora is lejárt. A baloldal tíz éve tartó eszmei kiüresedése mellett napjainkban a nyugati jobboldalon is a szellemi szklerózis tünetei jelentkeznek. Vagy most majd a kontinens közepéről jön a fény?
Daniel Bell, a posztindusztriális társadalom első leírásáról ismert pro-neokonzervatív szociológus pontosan fél évszázada adta ki The End of Ideology című könyvét, amelyben az '50-es évek amerikai politikai eszméinek történetét írta meg. Irving Kristol későbbi lapszerkesztő munkatársa 1960-as kötetében úgy vélte: az ideológiák kora lejárt, vége ugyanis a nagy konstruálásoknak, a makacs valóságon tett szellemi erőszaknak, a Nyugat eszméi sorra mind kiüresedtek. A könyvcím egy egész életérzést generált akkor, amelyet endism-nek mondtak, s a XX. század első felében ismeretes gondolatok, eszmék, törekvések végéhez közeledését és ennek életérzését, sejtelmét jelentették a midcentury idején. Az ideológiák java azonban csak ezután jött: a harmadik világ felszabadítása (éppen 1960. volt az az esztendő, amelyet az ENSZ "Afrika évének" nevezett ki), a maoizmus kulturális forradalma, a diáklázadások, az emberarcú szocializmus tévképzete, a jóléti társadalom egyenlőség-elvű redisztributív tervei, Pol Pot Kambodzsája stb. A szovjet rendszer összeomlása - amelyet Reinhold Niebuhr az utolsó "ideologikus birodalom-utópiának" nevezett - és a demokrácia világméretű elterjedése, valamint a globalizáció hullámai egy másik, de már második generációs pro-neokonzervatív értelmiségit ihlettek meg. Francis Fukuyama 1989 nyarán feltette a kérdést: The End of History? Válaszát pár évvel később könyv alakban foglalta össze, amely azon túl, hogy a kevés történetfilozófiai bestsellerek egyike lett, újabb koreszmét szült, mégpedig a konfliktusok, a történelmi feszültségek, a háborúk végének hitét, amelyeket egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyva, az univerzális demokráciával szimbiózisban élő planetáris piac kora követ. Meg a schmitt-i Politische halála.

Egy harmadik, és ismét más fából faragott neokonzervatív, a Bush-háborúkat támogató Robert Kagan külpolitikai elemző ellentmondást nem tűrően - és kétség kívül helyesen - állapította meg 2001. szeptember 11-e után, hogy a történelem lehet, hogy Európában véget ért, de az Egyesült Államok számára ott folytatódik, ahol az 1991-es első Öböl-háborúban Bagdad kapui előtt abbamaradt. Mind az endism-talk, mind a történelem végének illúziója, mind az afganisztáni és iraki háborúkról folyó világméretű viták befejeződtek azóta. Mindegyiknek közel egy évtized adatott meg. A '60-as évek végére világossá vált, hogy koránt sincs vége az amerikai értelmiség ideológia-konstruáló hajlamának, Fukuyama '92-es könyvének vágyálmai a WTC tornyainak leomlásával együtt váltak füstté, a két Bush-adminisztráció háborúit pedig érdekes mód a balliberális értelmiség és a radikális mozgalmak már nem tartják akkora bűnnek, ha azok Obama alatt is folytatódnak. Manapság valójában nem tudjuk, hogy miről beszéljünk, és azt sem, hogy érdemes-e egyáltalán társalogni bármiről is. Talán kiürültek eddig ismert eszméink, csalódtunk a "szép" ideológiákban? Minden esetre kiderült, hogy a jóléti államot lehet balról és jobbról is fel- és leépíteni, és a gazdasági világválság idején nem a pártállás, hanem a hatékony kormányzati cselekvés számít.

Minden bizonnyal az vezetett ide, hogy míg a hidegháború nagy szembenállása az eszmei harcok és az egyes kormányzatok mögött álló filozófia tekintetében is küzdelmet generált, addig a posztbipoláris korban mindez nem jellemző már. 1989-91 után a piac-állam kapcsolat (2008 óta újra divatba jövő) megítélése, a globális tendenciák és a nemzeti közösségek integritásának viszonya, a demokrácia terjedésének értékelése töltötte meg az akadémiai lapokat és az egyetemi szemináriumokat, ezek a témák hatottak a szellemi életre, a politikai gondolkodásra, és a kormányzati cselekvés is ezekre igyekezett választ adni. Az ezredfordulót követően lassulás, majd kiüresedés következett be, leginkább három ok miatt: 1) egyfajta bal-jobb kompromisszum alakult ki a "liberális minimum" fraternizáló senkiföldjén, 2) hiányoznak a nagyformátumú politikai vezetők (akik a pol-PR és a kampánymarketing brandjei mögül ki is látszanak s megválasztásuk után sem veszítik el arcukat), 3) semleges, univerzalista, politikai oldalakhoz szigorúan véve nem kötött témák (környezetvédelem, gazdasági világválság, integráció, demokratikus normák és emberi jogok érvényesülése) váltak uralkodóvá és megoldandó problémákká.

Elsőként a baloldalon hagyott hullafoltokat az eszmei kiüresedés, amelynek következtében mára szinte csak a folt látható, a baloldal egyre kevésbé. Nem csak itthon, hanem Közép-Európa-szerte és Nyugaton is elbizonytalanodóban van a II. világháború után formát öltő szociáldemokrácia, de a baloldali radikalizmus is. Európán kívül a kínai kommunista kapitalizmus és a latin-amerikai baloldali extrémizmus mutat egyéni (tév)utakat, a kontinensen a legutolsó észrevehető és (egyelőre) maradandó innováció a Die Linke neo-posztkommunista kísérlete volt. Százötven év kellett hozzá, hogy végre a marxizmus használhatatlan ócskasággá váljon a haladó értelmiség szemében is, de már a liberalizmus sem a régi. Pontosabban egyre inkább a régi, hiszen több európai országban a liberalizmus ódivatú, piacpárti változata tér vissza, amely ráadásul kevésbé megértő a nők megalázását és az emberi szabadságjogok elnyomását jelentő iszlamizációval szemben, mint korábbi baloldali-multikulti változata. Az a gyanúm, hogy balliberális koalíciók helyett egyre többet látunk majd jobbközép-szabadelvű uniókat (mint például Hollandiában, Németországban, Csehországban, Szlovákiában), amint az Egyesült Államok libertáriusai is a republikánusok felé orientálódnak, semmint az ObamaCare grandiózus költségvetési kiadásait és adóemelést generáló gyakorlatát támogatnák. Az európai szocdemek ma sem a jóléti állam romjai között nem találják a helyüket, sem a jobbközép pártok mondanivalójától eltérő alternatívát nem képesek megfogalmazni.

Tamás Pál baloldali szociológus a 2010-es választások előtt nem sokkal úgy írt, hogy régiónk baloldala felmorzsolódott a pártállami újraelosztó paternalizmus fenntartásában reménykedő törzsszavazóiknak való megfelelés és a technokrata pártelit liberalizálási reformkísérletei között. "A '90-es évek elején kialakult ideológiai, választói, támogatói szerkezetek és a pártelitek összetétele a 2000-es évek elejére-közepére szükségszerűen lemerevedett [...] elitjük s szavazóik elöregedtek, ideológiáik régimódinak tűntek. Politikai stílusuk különösen messze került a fiatalság divatjaitól" - vélekedett. Míg ez a folyamat Nyugaton a '70-es években lezajlott és az Új Baloldal, a Frankfurti Iskola, valamint a zöld és alternatív mozgalmak azonnal új lendületet vittek a baloldalba, addig azonban Közép-Európában a baloldal életképtelen ósdisággá vált, amely sem a nyugdíjkorhatár alattiak, sem a fiatalok, sem a középosztály, sem a diplomások nyelvét nem beszéli már.

Eszmei szempontból elég régen, úgy tíz-tizenöt éve került új elem a baloldali gondolkodásba, noha a haladó értelmiség 1789 óta mindig ideológiai viszketegségben szenvedett, amelyet persze nem betegségként élt meg, hanem morális felsőbbrendűségének bizonyítékaként lobogtatott Robespierre-től Sartre-ig. Anthony Giddens brit társadalomkutató Third Way elnevezésű kezdeményezése a baloldali klasszikusokat (egalitarizmus, modernizáció, progresszió) késő-modern elvárásokkal (a piaci szemlélet rehabilitálása, esélyegyenlőség, a gazdagok iránti ellenszenv levetkőzése) ötvözte. Bill Clinton '90-es években kialakított New Democrat programja, a brit New Labour hosszú ideig tartó "blairizmusa", Schröder kancellár szociáldemokráciája, majd Gyurcsány Ferenc (leginkább 2004/2005-ös) kormányzása és végül a nacionalista-szocialista Fico-kabinet megkésett harmadik utas próbálkozása jelentette a giddensi eszmék gyakorlatba ültetését. Jellemző, hogy a hazai baloldali politika egymástól igen távol álló képviselői (Földes György, Molnár Csaba, Szanyi Tibor, Vitányi Iván) egyaránt megemlítik nagy szellemi élményüket, a Harmadik Út tapasztalatát. Hiszen ekkor kötötték utoljára össze a régi szocdem elméletet az új liberális gyakorlattal, az egyenlőség tanát a nemzetközi piacnak kedvező lépésekkel.

Right is right - mondogatta gyakorta nagy kedvvel Erik Kühnelt-Leddihn óliberális monarchista és szabadelvű reakciós. Amerikában, ahol tanított, a '70-es évek végétől egészen 2004-ig így is volt ez. Paul Weyrich aktivista, kommentátor és publicista - 1964-ben dolgozott a Goldwater-kampányban, 1973-ban részt vett a Heritage Foundation megalapításában, tőle származik a Moral Majority kifejezés -, miután Nixon 1974-es bukása után az elnökké előlépő Ford alelnökeként a GOP keleti-parti liberális szárnyához tartozó Nelson Rockefellert nevezte meg, társaival (Patrick J. Buchanan, Kevin Phillips, Richard Viguerie) együtt létrehozta a New Right csoportot. A liberális establishment, a kommunizmus és a nagy adók ellen jobbról lázadó pressure group és szellemi közösség nevében így nyilatkozott ekkor: "Mi vagyunk a változás ereje, és ha az embereknek elegük van abból, ami az országban történik s belefáradtak a dolgokba, akkor a legjobb kilátásaink vannak arra, hogy a változásokat egy konzervatív vezetés valósítsa meg." Pár év múlva így is lett. Reagan két adminisztrációja és a rákövetkező, id. Bush vezette kormányzat régóta nem látott módon egymás után három republikánus elnöki ciklust valósított meg. Kicsivel előbb, 1979-ben vette át a hosszú munkáspárti kormányzás után Nagy-Britannia vezetését Margaret Thatcher, akit párttársa, John Major követett 1990 és '97 között.

Zajos, évekig eltartó jobboldali intellektuális innováció és kormányzati filozófia volt az, amely a Reagan-Thatcher-páros évtizedét jellemezte. Az Amerikából és Nagy-Britanniából érkező impulzus - amely újkonzervatív kulturális fordulatot, piacbarát gazdasági felfogást és erős védelmi politikát jelentett - az európai jobboldalra is orientáló erővel hatott. George F. Will Reagan megválasztása után írta: "ami 1980-ban történt, az az amerikai konzervativizmus korszakának eljövetelével egyenlő." Thatcher egykori tanácsadója, John O'Sullivan a két nagyformátumú vezetőről és II. János Pálról írott könyvét a "liberalizmus alkonya" című fejezettel vezeti be, amely alatt éppenséggel a '80-as éveket érti. Felfogása szerint "a nagyszabású 1968-as év [...] történelmi fordulata (úgy tűnt) az egész emberiséget - beleértve a katolikus egyházat, Nagy-Britanniát és Amerikát is - egyértelműen liberális és haladó irányba terelte", de e három alak fellépésével fordulat következett be. Reagan, Thatcher és a pápa ugyanis "azért tudtak nagyvadak lenni a politikában, mert bizonyos értelemben »őskövültek« voltak." Az angolszász neokonzervatív duót azonban csupán árnyékként követték politikájuk '90 utáni folytatói.

Idősebb Bush és Major ugyanis valójában csupán elődeik örökségéből éltek. Mindketten inkább a dagály levonulását bizonyították, és az apályt jelezték előre, mintsem megfelelő erővel folytatták volna 1979-80 (ellen)forradalmát. Amerikában ugyan az ezredfordulón lezárult a tévedésnek bizonyuló Clinton-éra, de ifj. Bush két adminisztrációja még az amerikai jobboldalt is megosztotta (olyan ügyek mentén, mint a terror ellenes háború, a büdzsé felduzzasztása, az adócsökkentés lendületének megtörése, a bevándorlás meg nem fékezése). Miközben az Államok konzervativizmusának nagy öregjei sorra eltávoztak (Huntington és Buckley 2008-ban, Kristol 2009-ben, Molnár Tamás napjainkban) és újabb szellemi impulzus sem nagyon érkezett, a Republikánus Párt is hanyatló fázisba került. 2006-ban, a második Bush-ciklus felénél a GOP elvesztette kongresszusi többségét, 2008 novemberében pedig a választásokat. Obama hivatalba lépésének egy éve alatt a liberális baloldaliak már egyenesen a konzervatív filozófia halálát, a republikánusok végleges hanyatlását és a jobboldali szavazótábor szűkülését vizionálták. Ha ez (így) nem is igaz, jelenleg sem a konzervatív frakciókat egyesítő vezető, sem az egység szellemi alapja nem látszik, hogy olyan újabb, "átvehető" amerikai eszmei törekvés meglétéről ne is beszéljünk, mint ami a '80-as éveket jellemezte (a Tea Party mozgalom márpedig nem ilyen).

Tovább haladva Amerikából Európába, a brit szigeteken Thatcher és Major 18 éve után újabb, 13 esztendős baloldali ciklus kezdődött Blaire és Brown révén. A Munkáspárt kezdeti sikerei és a giddensi eszmék háttérbe szorították a Konzervatív Pártot, a 2010-es választás eredményei pedig nem tekinthetőek sem áttörőnek, sem lelkesítőnek. Az "új tory" program népszerűsége csak a liberálisokkal való együttes kormányzásra volt elegendő. O'Sullivan keserű megjegyzése szerint David Cameron "láthatóan úgy gondolja, leginkább azzal alapozhatja meg a saját politikai arculatát, ha gondosan elhatárolja magát Thatchertől". A Cameron-kabinet nagy nehézsége minden bizonnyal az lesz, hogy még csak a szűk választási győzelem kiélvezésére sem lesz lehetősége, hiszen a koalíciós partnerrel való egyezkedések minden energiát le fognak kötni, amely szövetség miatt azonban önálló, új konzervatív arculat felmutatására sem nyílik alkalom.

Átlépve a szigetországból Nyugat-Európába, kijelenthetjük, hogy a XXI. század eleje óta a néppártok családjába tartozó (kereszténydemokrata, jobbközép, konzervatív, polgári) frakciók időnkénti hazai és közös brüsszeli megerősödése s néhány országban egy-egy markánsabb vezető feltűnése arra utalt, hogy talán a '89-ig tartó angolszász konzervatív korszak tíz-tizenöt év múlva latin-germán változatban kezdődhet újra. Ám már korán érezni lehetett, hogy nem nőnek ki a földből kontinens-szerte új Reaganek és Thatcherök, s nem alakul ki olyan, több ország képzeletét megragadó konzervatív Leitmotiv, amely megtermékenyítően hatna Lisszabontól Rigáig. A 2009-es EP-választások mégis jeleztek valamit, tekintve, hogy a brüsszeli parlamentben 36%-os többséget szereztek a néppártiak (szemben a szocialisták 25%-os mandátumarányával), s az "öt nagy" esetében úgy alakultak az eredmények, hogy a jobboldali kabinetek által irányított Németországban, Franciaországban és Olaszországban a kormánypártok győztek, míg a baloldali vezetésű Egyesült Királyságban és Spanyolországban a jobbközép/konzervatív ellenzék kerekedett felül. Mégis, korunk három markáns nyugat-európai jobboldali vezetője közül 2010-re egyik sem tűnik olyannak, aki után menni lehetne. Minden bizonnyal közre játszik ebben habitusuk eltérése, de az is, hogy a korszakformálás helyett mindegyiküknek belső harcokra, a gazdasági válság menedzselésére és az EU problémáinak megoldására kell fordítaniuk minden erőt.

Nicolas Sarkozy lépései (pl. hogy pártelnökként 2004 óta az UMP megújításában gondolkodik, a Villepin- és a Raffarin-kabinetek rendteremtő belügyminisztere volt, 2007-es elnökválasztási kampányában egyszerre szerelte le a Nemzeti Frontot és törte meg sikerrel a baloldali blokkot) arra utaltak, hogy a francia jobboldal részéről érkeznek majd az új elvek és módszerek. Nem így lett, köszönhetően a híres Sarkozy-féle hiperaktivitás csökkenésének, a 2010. tavaszi regionális választás kudarcának és a Fillon-kormány nehézségeinek (botrányok, a nyugdíjrendszer-reformja, a bevándorló-erőszak folytatódása, költségvetési megszorítások). A Forza Italiát vezető Silvio Berlusconi négyszeres miniszterelnöksége alatt (1994-95, 2001-2005, 2005-2006, 2008. május-) bizonyította koalíciókötési képességét és lehengerlő stílusának erejét, azonban a hatalomtechnikát előnyben részesítő politikusi működése - olaszos virtusával együtt járva - nem biztos, hogy Európa-szerte elismertté teszi. A 73 éves Berlusconi azonban legutóbbi népszerűség-csökkenése, takarékossági csomagja és a cégbirodalmával kapcsolatos folytonos eljárások, ill. magánéleti botrányai ellenére töretlen pályát mondhat magáénak. Ezt húzza alá, hogy a francia regionális választásokkal közel egy időben tartott hasonló olasz megmérettetésen a "Szabadság népe" pártszövetség győzött, sőt növelte támogatottságát. Angela Merkeltől 2005-ben a szocdem kormányzás lezárását remélték, és olyan fellépést vártak tőle, amely talán Németország határain túlra is sugároz valamit. Öt év múlva láthatjuk, hogy egyik sem teljesült. A CDU-CSU 2005-ben alulteljesítette az elvárásokat és így egy ideológia-mentes kényszer-nagykoalíció alakult a C-pártok és a Schröder távozása utáni szocdemek részvételével. A 2009-es választásokon a kereszténydemokrata-keresztényszociális szövetség ugyan állva maradt, de a kormányzás folytatására csak egy, a korábbihoz hasonlóan pragmatikus, viszont veszekedős, immár liberális-jobbközép koalícióval nyílott esély. Eközben a kereszténydemokraták identitásválságba kerültek, amit jelez, hogy a "konzervatív" és "keresztény" jelzőket felváltotta a "jobb" előtagtól is megfosztott "közép" hívószava. A maga mellett erős embert nem tűrő Merkellel szemben defenzívába szorult a jobbszárny, amelynek számos neves személyisége (Edmund Stoiber bajor kormányfő, Roland Koch hesseni miniszterelnök, Horst Köhler volt köztársasági elnök) távozott a politikából, míg a katolikus CSU rendre elégedetlenkedik a színtelen politikai gyakorlattal, a szabadelvű koalíciós partner népszerűsége pedig a tavaly őszi 14%-ról 5% közelire csökkent. Alighanem figyelmeztető jel, hogy a Merkelre veszélyes Köhler "önkéntes" távozása után a kancellár-asszony által kiszemelt Christian Wulff elnök-jelöltet szégyenszemre csak a harmadik fordulóban sikerült megválasztani az 52%-os kormánypárti többséggel rendelkező elnökválasztó testületben.

A nyugati jobboldal nyomába talán a közép-európai jobbközép kormányok lépnek? A korai válaszadást mellőzve annyi kétségtelen: a visegrádi országok minapi találkozóján mind a négy kormányküldöttség jobboldali volt. A lengyel és a magyar kormány színtiszta jobbközép vezetésű, a cseh és a szlovák kabinet jobboldali-liberális összetételű, s Varsó kivételével az elmúlt hónapokban Budapesten, Prágában és Pozsonyban is ellenzékből került hatalomra a jobboldal. Valami történik Közép-Európában. A V4-ek esetleges összefogásához és egy "visegrádi modell" kialakításához - amely a XXI. század második évtizedére hatással lehet(ne) - elsőként azonban a nemzeti ellentétek megszüntetése szükséges (ezt könnyítette meg a Fico-Slota koalíció bukása). A továbblépéshez jó alapot adhat a magyar-lengyel kapcsolat szorosabbra kötése és a magyar-szlovák viszony normalizálása. A tartalom tekintetében pedig elsősorban a régió gazdaságának fellendítése jöhet szóba, amelyet a klasszikus (óliberális/konzervatív) gazdaságpolitika elemei (adócsökkentés, vállalkozás-ösztönzés) felé való elmozdulás segíthet elő. Magyarország közelgő soros EU-elnöksége módot adhat arra, hogy a közép-európai régió összefogása Budapestnek megfelelő irányba fejlődjön.

"Kulturális értelemben megadta magát a baloldalnak" és "spirituális kimerültség jellemzi" a konzervatív oldalt - mondta O'Sullivan Tóth Szabolcs Töhötömnek a Magyar Nemzet szombati magazinjában. Majd hozzátette, hogy a hidegháború végén a jobboldal (egyébként helyesen) úgy látta, hogy nagy győzelmet aratott, csak aztán azt képzelte, hogy "ettől kezdve a világ magától is jó irányba halad", amely tévedés volt. Az ideológiáktól joggal irtózó konzervatív szellemiség számára ugyan kényelmes az ideológia-nélküliség klímája, de ez nem jelenti az eszmék fontosságának leértékelődését. Lánczi András állapítja meg, hogy a XX. századot úgy is olvashatjuk, "mint az ideológia fokozatos felszámolódásának történetét", ám "az ideológiák bukása bizonyos kiábrándultságot hozott magával, aminek hatása alól a politikai filozófia sem vonhatta ki magát." Amint az utópiák halála nem szabad, hogy a gondolkodás vége is legyen egyúttal, úgy az ideológiák alkonya sem kell, hogy besötétítse az eszmék egét.

(Képünkön Angela Merkel, Nicolas Sarkozy és Silvio Berlusconi látható egy 2009. végi EU-s rendezvényen.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
albion | 2010. július 26.  | 22:45
# 1

Azt gondolom, hogy a Major kormany teljesitmenyet altalaban alulertekelik, es ezzel helytelenul is ertekelik mindazt amit elert, illetve megvalositott.

 

A masik helytelen ertekeles a mostani angol konzervativ vezetes "lenezese" azzal, hogy eppen csak tudtak egy kormanyt alkotni, azt sem egyedul. A kritikak altalaban azok szajabol hangzanak el, akik a M.T. kormanyban voltak, vagy ahhoz kozel alltak es tanacsot adtak.

Vegul is ketszer nem lephetunk ugyanabba a folyoba es ez minden szempontbol igaz.

Egyreszt 18 ev alatt annyira megvaltozik a tarsadalom, hogy kiprobal egy masik iranyzatot, masreszt nem johetnek vissza ugyanazok az emberek,ugyanazt a politikat csinalni, mert nem tudnak jol reagalni a megvaltozott helyzetre. Pont ez a porblemaja a mostani Orban kormanynak. Tul sok regi ember jott vissza, aki az elmult 8 evet a parkolo palyan toltotte es meg is volt ennek a hatulutoje is ld. Pinter Sandor elszolasai. Ennek a regi csapatnak meg sok hatranya lesz a jovoben.

kérdés | 2010. augusztus 1.  | 15:48
# 3
Egyelőre, akármilyen meszesedés is zajlik, majd mindenkit elvakít a balról, mandínerből történő reflektorozás. Ha nem néz az ember a fényforrásba, akkor hamarabb tájékozódni képes.
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.