1054 ok van, amiért irigyeljük Svájcot. A bankokért, a jómódért, az Alpokért, a nyitottsággal elegy hazaszeretetért, a négynyelvűségért, a jobboldaláért. E sorok szerzőjének személyes indoka is lenne.

De legyen itt inkább szó a politikáról. Irigyeljük Svájc szuverenitását és demokráciáját. Azt, amiből valamennyi európai államban - így Magyarországon is - igen nagy hiány van. Amióta az Európai Unió tagjai vagyunk, szuverenitásunkat elvesztettük. Bár korlátozott szuverenitásról szoktak beszélni - valójában ilyen nincs. A szuverenitás ugyanis - Jean Bodin meghatározása szerint - teljes és oszthatatlan hatalmat jelent: a teljességnek és az oszthatatlanságnak pedig nincs korlátozott fajtája. A szuverenitás tehát vagy van, vagy nincs. Mivel az Európai Unió a tagállamok számára kötelező érvényű jogi normákat adhat ki, mivel az Európai Unió bírósága az alapszerződéseket - ahogy ott mondják - "dinamikusan" értelmezi, gyakorlatilag az unió olyan hatásköröket, jogköröket is nyert és nyerhet, amellyel a tagállamok eredetileg nem ruházták fel Brüsszelt. Számos alapszabadság és alapeszmény így nyert érvényt, s nem a tagállamok akarata révén. Ez persze nem gond, e sorok szerzője nem ellenzi az európai egységesülés tervét - igaz, nem úgy és nem azokkal, ahogy és akikkel ma az zajlik.

A jogtudományt számos olyan fogalom határozza meg ma is - ilyen a szuverenitás -, amelyek már rég elvesztették egykori jelentésüket: éppen ezért e fogalmak immáron nem leírnak, hanem elfednek. Ma a nemzetállami szuverenitás kifejezése nem a nemzetállami szuverenitás valóságát tükrözi vissza, írja le, hanem éppen ennek hiányát fedi el. Mivel azonban a hiány után keletkezett új valóságra egyelőre sem a jogtudomány, sem az alkotmányelmélet nem talált megfelelő válaszokat, terminológiailag egy olyan szókincs foglyai vagyunk, amely a vesztfáliai békével kialakult Jus Publicum Europaeum korszakában volt érvényes. A globalizáció, a nemzetközi tőkés társaságok határokon átívelő hatalma, a nemzetállami szuverenitás csorbulása, a nemzetállami politika fölé nőtt globális gazdaság fedett hatalma, a globális gazdasági és környezeti problémák intézményesített megoldásai, a transznacionális jog és politika - mindezekre a mai napig nem reagált semmit sem a jogtudomány. Mindaddig, amíg nincsenek szavaink a problémákra, megoldani sem tudjuk őket. Foglyai vagyunk egy letűnt kor nyelvezetének. Alkotmányozni készülünk - pedig először a szuverenitást kéne vagy visszaszerezni, vagy az új helyzetnek megfelelően újrafogalmazni.

Németországban a megmaradt régi világ néhány darabját - legalább a fogalmiság szintjén - a német Alkotmánybíróság őrzi még nagy erőkkel: a maastrichti szerződés kapcsán, majd tavaly a lisszaboni vonatkozásában mondták ki, hogy az Európai Unió sohasem lehet nemzetközi jogi értelemben állam, mert nemzetközi jogi értelemben nem több, mint egy államközi szerződés. Márpedig a nemzetközi jog alapelve, hogy a szerződések urai az államok. Azaz az Európai Unió nem akarhat többet, mint amit számára a tagállamok jóváhagynak.

Hiába persze a német közjogászok egyébként becsülendő kiállása, Németország zokszó nélkül veti alá magát olyan brüsszeli döntéseknek is, amelyekkel amúgy nem értene egyet, amelyet amúgy a nép - ha a német Grundgesetz egyáltalán engedné ezt - népszavazáson vetne el. De Szlovákia is hiába mond nemet - élve állítólagos szuverenitásával - a görögök megsegítésére, Brüsszel és Frankfurt urai nem hagyják. Ennyit a nemzetállamok szuverenitásáról. Magyarország is addig szuverén, amíg Brüsszelben vagy az IMF-központban meg nem mondják a házi feladatot - hogy merre van, az arra.

Svájccal és Svájcban azonban nincsenek ilyen gondok. Az ország valóban szuverén - hosszú ideig még az ENSZ-nek sem volt tagja -, és demokráciája példaértékű. Svájc talán Európa azon utolsó országainak egyike, amely - amint a velejéig demokrata és velejéig antiliberális Carl Schmitt még tudta - különbséget tesz demokrácia és liberalizmus között. A legtöbb európai államot azonban a brüsszeli diktátumoknak engedő, a külföldieket számolatlanul beengedő, a parallel-társadalmiságot eredményező, az őshonos népet megvető, a népszavazást populizmusnak, a határozott, karakteres politikusokat populistának tartó liberalizmus uralja. De nem Svájcot! Ott a demokráciát a schmitti és rousseaui értelemben gyakorolják: kis közösségekben és közvetlenül. Sőt, egyes kis, alpesi kantonokban olyannyira a schmitti demokrácia-felfogás érvényesül, hogy a népszavazások nem is titkosak, hanem nyíltak. (Schmitt alkotmánytanában azt állította, hogy csak akkor élő a közösség, ha tagjai egymás előtt is fel merik vállalni véleményüket - szerinte a titkos szavazás a közjó privatizálása. A nyílt, közös szavazáson az emberek közösséget alkotnak, a titkos szavazás azonban atomizálja a közösséget. Ez persze felettébb necces, de érdekes vélemény.) Svájc azért nem tagja még mindig az Európai Uniónak, mert ott nem a politikusok, nem alkotmánybírák döntenek a nép sorsa felett - hanem maga a nép. Ott egy szűk elit, értelmiség sohasem ragadta el tőle a hatalmat. (Ennek visszaszerzése lehet az orbáni forradalom egyébként.) Svájc azért szuverén, mert demokrata. A nép - mint a szuverenitás hordozója - valóban megnyilvánul. Ismerjük a viccet, hogy: mi a pezsgő? Olyan ital, amit a nép a választott képviselői útján fogyaszt. Svájcban a nép viszont maga fogyaszt, maga dönt. Ura önmagának, ura saját hazájának.

Amikor nemrég Németországban a bajorok nagy többségben - és egyébként szembe menve a müncheni politikuselit ajánlásával (no meg Megadja kolléga vágyaival:) - hatalmas arányban mondtak igent Európa egyik legszigorúbb dohányzási tilalmára, vagy amikor szintén nemrég a hamburgiak elutasították a valamennyi helyi párt által támogatott, baloldali ízű oktatási reformot, egyre többen veszik észre, hogy Németországban a nép egészen más pezsgőt fogyasztana - ha fogyaszthatna. A német hagyomány azonban más. Konrad Adenauer számtalanszor hívta félre a szocdem Carlo Schmidet, hogy jelezze neki: ő nem bízik a népben. Az 1933-as emlék olyan erős Németországban, hogy ma is Adenauernak adnak igazat: minél kevesebb közvetlen hatalom, annál jobb. Ám ma már csak hatalmas pimaszság mellett lehetne a német népről feltételezni, hogy Hitlerre mondana igent. Sokkal inkább a saját érdekét keresi. A német alkotmány azonban csak helyi népszavazásokat enged - az országos népszavazás intézményét, a weimari tapasztalatok okán, a német közjog nem ismeri.

Nemrég a bajor közszolgálati televízióban vitát rendeztek a német demokráciáról. Az apropót a balliberális Heribert Prantl aznapi nagyesszéje adta, amiben a Süddeutsche Zeitung belpolitikai rovatvezetője a népszavazások mellett tett hitet. A stúdióban ott ült egy bizonyos Roger Köppel is. Köppel kiváló debattőr, a neokonzervatív zürichi Weltwoche elegáns, jómódú, nagyvilági főszerkesztője; lapjával a radikális Svájci Néppárthoz áll a legközelebb. A svájci jobboldali újságíró csak mosolyogva hallgatta a németeket, amint arról vitatkoznak, hogy beleszólhat-e a nép saját ügyeinek intézésébe. "Bízzanak kevésbé a politikusokban, bízzanak jobban a polgárokban" - tanácsolta Köppel Németországnak és valamennyi európainak a műsor végén.

De hát az Európai Unió eddig majdnem mindig kárvallottja volt egy-egy népszavazásnak. Jó oka van, hogy féljen a néptől. Ausztriában már a lakosság hetven százaléka lépne ki az unióból. Miközben a szélsőjobboldali Szabadságpárton és a libertariánus BZÖ-n kívül mindegyik párt unióbarát, a nép másképp gondolkodik. A nép Rotterdamtól Bécsig elszakadt már a politikusaitól - és ha kap egy kis levegőt, szembe megy velük. Ezért erősödnek az ún. populista pártok. Elvégre a populizmus ugyanazt jelenti, mint a demokrácia - csak latinul. Demos, populus. Egy demokráciában nem lehet magasabb szentség, mint a nép. Egy liberalizmusban már igen: ott mindenféle elvekre, jogokra, jogállamiságra stb. hivatkozva a nép is zárójelbe tehető. Ezt hívja Kis János alkotmányos demokráciának: ahol a jelző voltaképp fosztóképző. A populizmus ezért lett egyenlő a szélsőjobboldalisággal, a rendszerellenességgel. Mert a rendszer immáron fontosabb, mint a nép.

A demokráciával szemben csak egyetlen érv lehet: hogy a nép hülye. Ezt az érvet azonban éppen a liberálisok és a baloldaliak nyilvánították reakciósnak. De Maistre vagy Donoso Cortés népundorát utasította el a liberalizmus. És most, mire a liberalizmus jutott hatalomra, ő kezdett el fintorogni a nép láttán. Mindenki populista, aki a nép érdekét követi, aki a népnek tetszik.

Svájc példája azt mutatja, hogy az a nép, amely megvédheti különállását, nem hülye - rá lehet bízni a sorsát. Hogy a liberalizmussal felmosott európai népekről is elmondható-e ez, már nem ilyen egyértelmű.

(Illusztrációnkon a svájci hadsereg kiképzése látható, a II. világháború után.)