A kísérlet, mely egy volt miniszterelnököt tudatos hazaárulónak, közvetlen gyilkosnak állít be, s mindezt egy szeriőz rendező szeriőz mozijában, kívül esik az elegáns művészi gesztusok határain.

Elsöprő kritikai ünneplés és fesztiváldíjak sorozata fogadta Európában Roman Polanski legújabb filmjét. A forgatókönyv egy jobb sorsra érdemes fiatal író (az angyalarcú Ewan McGregor) körül forog, aki (ún. szellemíróként) az imponáló tiszteletdíj reményében elvállalja Nagy-Britannia frissen leköszönt miniszterelnöke, bizonyos Adam Lang (a megbízható Pierce Brosnan) önéletrajzának formába öntését - lévén az eredeti segéderő rejtélyes körülmények között elhalálozott. Miután azonban bólint az ajánlatra, Lang körül hirtelen hatalmas botrány kerekedik, és a hágai Nemzetközi Bíróság fogolykínzások sorának engedélyezéséért indít eljárást ellene. Szorul a hurok. Az író az Egyesült Államokban pihenő Lang mellé szegődik, hogy befejezhesse a néhai előd által megkezdett munkát. A kíváncsiságtól hajtva azonban túlmerészkedik mandátuma határain, telefonál, fél, nyomoz, és a cselekmény végére felfedi a titkot: Adam Lang egykori brit miniszterelnök valójában az amerikai titkosszolgálat ügynöke, akit feleségén és egyetemi diáktársain keresztül a CIA már 1974-ben beszervezett, és évtizedeken át készített fel küldetésére. Mire is, pontosan? Hogy majd a Downing Street 10-be költözve mindig, minden egyes döntésével Amerikának kedvezzen, háborúzzon és jelentős fegyverbeszerzésekről döntsön, háttérbe szorítva a szuverén brit érdekeket. Mivel pedig az eredeti szellemíró már rájött a titokra, őt természetesen Lang és emberei tették el láb alól.

Polanski filmjének négyötödét izgalmas krimi, vállalható alakítások, nagyszerű fényképezés és kiváló zenei háttér teszi élvezetessé. A producerek azonban vélhetően konokul sürgették a gyártást: a rendező múltja alapján csupán ennek lehet betudható, hogy a színvonalas felvezetést rendkívül (már-már dühítően) olcsó végkifejlet zárja, melyet egyszerűségében még a jóval populárisabb ízlésű közönséghez szokott Dan Brown sem tenne magáévá szívesen. Mégsem ez a gond.

A dramaturgia okozta csalódáson túl, a Szellemíró valóban komoly erkölcsi problémákat feszeget. Ám a legkevésbé sem úgy, nem csak úgy, ahogyan azt Polanski szerette volna. A rendező főhősét a napnál is világosabban állítja párhuzamba egy létező, ma is élő politikussal (ahogyan Blair, úgy a történet szerint Adam Lang is tíz éven át volt a szigetország munkáspárti miniszterelnöke, s ahogyan Blair, úgy ő is két háborúban, köztük az iraki konfliktusban vállalt aktív szerepet, kiváltva a nyilvánosság elsöprő tiltakozását, s ahogyan Blair, úgy ő is egykori külügyminiszterétől kapja a legélesebb politikai kritikát). A rendező részéről vállalt politikai hitvallás, amely eljátszik Blair esetleges hágai felelősségre vonásával, ugyan a legkevésbé sem eredeti, ám a politikai krimik normáin belül marad. A kísérlet azonban, mely egy volt miniszterelnököt, ma is aktív vezetőt egyrészt tudatos hazaárulónak, másrészt közvetlen gyilkosnak állít be, s mindezt egy szeriőz rendező szeriőz mozijában, messze kívül esik a jó ízlés, az elegáns művészi gesztusok határain - függetlenül attól, kedveltük-e Blairt, vagy sejtettünk-e nukleáris potenciált Szaddám Husszein palotáiban. Talán Biztos, hogy csak a kispolgári rosszindulat mondatja velünk, de Polanski mintha saját, '70-es években meglépett devianciáját kompenzálná, amikor valaki más, szinte azonos időben történt elhajlásáról fantáziál. Az ő gyarlósága azonban valóságos volt, és ez jelentős különbség.

U.i.: A témába vágó érdekesség, hogy az Economist hetilap legfrissebb száma David Cameron washingtoni látogatása kapcsán épp szerkesztői cikkben foglalkozik a brit-amerikai különleges kapcsolattal.

(Illusztrációnkon a Szellemíró című film egyik jelenete látható.)