Úgy kell csinálni, mint Sója Miklós: nem öt percre megállni, kenyeret osztani, szörnyülködni. Hanem rá kell szánni azt a negyven évet.

Erdély. Kanyargós országút, vihar előtt. Az út mellett cigánytelep, nézzük meg. Négy-öt omladozó kalyiba. Rengeteg gyerek rohan felénk. A kezüket nyújtják, kunyerálnak. Beszélgetni szeretnénk. Hidacska a zavaros megáradt patak felett. A palló billeg, a felét elvitte az áradás. Az egyik sárputriban tíz-tizenöt gyerek lakhat. Nyaggatnak, jó-jó, hozunk, mit hozzunk, csokit, sütit? Kenyeret! Éhesek lehetnek, nem úgy, mint mi, ők talán napok óta nem ettek. Elmegyünk a boltba, veszünk kenyeret, kolbászt. Kitépik a kezünkből, a kolbász a sárba repül, onnan marja fel egy kis kéz. Egy másik kis kéz a mobilomra csap le, a harmadik a csomagtartóban matat. Megyünk, menekülünk. Hálátlanok! Nem, szégyelljük magunkat. Ostoba helyzet, jó szándékkal csúsztunk bele. Így nem szabad, a nagy rohanásban öt kicsi percre megállni, kenyeret osztani, továbbmenni. Nem, nem így.

Aki tudja, hogy kell csinálni, nem szívesen beszél róla. Minek a felhajtás, a figyelem árt, nem használ. Ezt gondolta Sója Miklós is. 1940-ben nevezték ki görögkatolikus papnak a Szabolcs megyei Hodászra. Második világháború, frontok, tankok, deportálás. A papot nem ez érdekelte. Görög katolikus hívekhez rendelték, de talált ott a falu szélén még 1500 embert. Cigányokat, tudatlanul, hitetlenül, koszban, nyomorban, a dögkút mellett. Ahogy a mi erdélyi cigánytelepünkön élnek, és ami ma Magyarországon szerencsére már alig létezik. Nem tett fogadalmat, nem pályázott, nem írt projekt tervet Sója Miklós. Leballagott az árokpartra, énekelt a gyerekekkel. Énekelt, furulyázott, elzarándokolt velük, mezítlábasokkal a máriapócsi búcsúba. Nem lopták meg, nem bántották, elfogadták, szerették, felnéztek rá, tanultak tőle.

A németeket az oroszok, a kommunisták váltották. Sója Miklós nem helyezkedett, nem politizált, a saját történelmét írta. Rábeszélte a cigányokat, hogy vessenek családonként 1000 válykot, adják el a magyaroknak. Kicsi telket vettek belőle a putritelep közepén, építettek rá vályogból templomot. A templomban kifüggesztette az ABC betűit az ikonok mellé. Tanítgatta a cigányokat írni-olvasni, késsel-villával enni. Megtanulta az énekeiket, lefordította a görög katolikus liturgiát cigány nyelvre. Vitték volna az ávósok, de a cigányok nem hagyták. Jött '56, megtorlás, konszolidáció, ember járt a Holdon. Sója Miklós csak tanított, énekelt, fordított, misézett. Levelet írt a Fradinak, mezeket, labdákat kért a hodászi cigány focicsapatnak. Lábjegyzet füzetében tartotta nyilván, hogy melyik gyerkőcnek mekkora a lába, hogy jól tudja elosztani az egyházi adománycipőket. A pápától kapott 1000 dollárt, felújította a templomot, felhúzott még egy tornyot.

Aztán letelt a negyven év szolgálati idő. Sója Miklós keresett utódot a parókia élére, és rendben nyugdíjba vonult. Az aranymiséjét a budapesti Tabáni templomban tartották. Cigány hívei gyönyörű misztikus dallamokkal köszöntötték. Még a Magyar Rádió is közvetítette az eseményt. 1980-ban ment el Hodászról. A gyerkőcei felcseperedtek, egyikük 6 nyelvű cigányszótárt publikált, van köztük közgazdász diplomás. Hodászon az utódok kőtemplomot, óvodát és anyaotthont építettek.

Így kell csinálni, nem öt percre megállni, kenyeret osztani, szörnyülködni. Rá kell szánni azt a negyven évet.

(Képünkön a hodászi görög katolikus cigány egyházközség temploma látható.)