Idén 25. alkalommal kerül megrendezésre hazánkban a Forma-1-es Magyar Nagydíj, a világ egyik legnézettebb versenysorozatának állomása. A demagóg érvelések helyett büszkének kell lennünk erre.

Bár folyamatos a panasz nálunk, hogy miért van szükség egy efféle teljesen felesleges hacacáréra, szerintem igenis helye van egy ország életében hasonló világesemények megrendezésének. Ám hallatszanak az ellenkezések is: ez az egész felfordulás megint csak a pazarló magyar mentalitás tipikus állami megnyilvánulása, ráadásul a legnagyobb augusztusi melegre időzítve, az újabb forgalomszabályozásokkal szándékosan próbára teszik az amúgy is sokat vesződő magyar ember tűrőképességét stb. Meg egyébként is, minek nekünk ennyi pénzt kidobni az ablakon, azért hogy néhány autórajongó három napig adózzon szenvedélyének? Ha Bernie Ecclestone, a Forma-1 mindenható ura akar valamit tőlünk, inkább tárgyaljon helyettünk az IMF-el.

Moszkva állt egyébként a főszervező legelső terveinek célkeresztjében, ott azonban nem mutatkozott túl nagy fogadókészség az ilyen látványos kapitalista elhajlásokra. Érdekesség, hogy a magyar versenyt kezdetben városi pályás futamnak szánta Ecclestone, amolyan idegenvezetői jelleggel a nyugati világnak akarta bemutatni egy szocialista nagyváros enteriőrjét. Enyhe irrealitás, hogy a Halászbástyával is szemezett a helyszín tekintetében, azonban valódi műszaki terv végül egy népligeti pályarajzról készült. Egy utcai verseny lehetősége végül a heves városvédők tiltakozásának okán került perifériára, meghiúsult hát a romantikus szocialista díszlet. A hosszas huzavona a mogyoródi helyszín felvetésével ért véget, így végre számottevő ellenvetés nélkül kezdődhettek meg az építési munkálatok. Ma elég utópisztikusnak ható módon rekordidő alatt, kilenc hónap munkájának eredményeképp készült el az aszfaltcsík. Az első nagydíjra 1986. augusztus 8. és 10. került sor, egyébként Nelson Piquet diadalával.

A Forma-1-ellenes zúgolódások arra a demagóg érvrendszerre épülnek, amelyek alapvetően vonják kétségbe a globális figyelemre számot tartó rendezvények létjogosultságát. Ennek a logikának azonban gyakorlatilag olyan kifutása lenne, miszerint Magyarország ne legyen otthona semmiféle nemzetközileg is jegyzett eseménynek, persze, lehetőleg szigetelődjünk is el a világtól. Nem véletlen, hogy oly nagy hisztéria övezi az Olimpiai Játékok, vagy a futball világ- és Európa-bajnokságok rendezési jogának átadási ceremóniáját is. De lehet szó egyéb nagyszabású versenyről, a rendező nemzet mindig büszkén dagadó mellel konstatálja országa sikerét, és ehhez még arra sincs szükség, hogy nemzetük egyik tagja egyáltalán képviseltesse magát az eseményen.

Számomra igenis külön sikerélmény, hogy Magyarország rendezheti meg az egyetlen versenyhétvégét a térségben. A versenynaptárat végigfutva idén éppen Németország és Belgium között tanyázunk, ám nem véletlenül fedezték már fel olyan országok is a sport gazdasági potenciálját mint Bahrein, Abu-Dzabi, Kína vagy a tradicionális vendéglátó nyugat-európai országok jelentős hányada. A vendéglátás kifejezést szándékosan alkalmazom, ugyanis pontosan a turizmus tekintetében érvényesül a sportrendezvények igazi felhajtóereje. Precíz adatokban gyakorlatilag megragadhatatlan, hogy milyen közvetett hatások sora csapódik le pozitívan a magyar gazdaságban. A járulékos tényezők akkor is kedvező következményeket idéznek elő a háttérben, ha a Hungaroring Zrt. adott esetben negatív szaldót tud felmutatni a versenyhétvége után. Felesleges részletezni, egyértelmű, hogy az idelátogató tízezrek esznek, isznak, utaznak stb. És ezek csupán az adott pillanatban realizálódó bevételek, s akkor nem is szóltunk az ország arculatának közvetítéséből hosszútávon érvényesülő profitról.

A huszonöt éve visszatérő nyár közepi hétvége így a sport élményén túl, az ország bemutatkozásának felülete, és fontos turisztikai-gazdasági erőforrás is egyben. Érdemes örülni neki.

(Képünkön gróf Lichtenstein Ferdinánd autóversenyző látható, amint az 1930-as svábhegyi versenyen hajt.)