„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. augusztus 6.  | 08:00
Hagyomány/szakadás
Századvég, 2010/55. recenzió. Azt tudjuk, hogyan lesz idővel minden újból régi, de miként teremthető a régiből új? Avagy lehetséges-e radikális restauráció és forradalmi hagyományőrzés?
A legendás rendszerváltás előtti múltra visszatekintő Századvég folyóirat 55. száma jelent meg idén nyáron. A G. Fodor Gábor lassan egy éves szerkesztési periódusa óta on-line megjelenő tudományos lap jellemző vonása, hogy a Századvég kutatási igazgatójának keze alatt készülve olyan tematikus számai születnek, amelyek egy-egy mágikus fogalom vonzáskörében rendezik el a szerzők szövegeit. Az első, e koncepció szerint készült szám (2009/51.) a közjó kérdését járta körbe, olyan neves szerzőkkel, mint Schlett István, Lánczi András, G. Fodor Gábor és Mándi Tibor. A következő szám (2009/52.) a modern "marxizmusokkal" és a kortárs baloldal ehhez fűződő kapcsolatával foglalkozott (a szerzők között szerepelt mások mellett Demeter Tamás, Gerald A. Cohen, Orthmayr Imre és Szalai Miklós). A gonosz(ság) formáit és tartalmát feldolgozó soron következő lapszámban (2009/53.) olvashattuk John Kekes és Mezei Balázs írásait, valamint Voegelin és Arendt levelezését. A címlapján "kontrol" felirattal megjelent idei első számba (2010/54.) pedig többek között Körösényi András és Szabó Márton írt az ellenőrzés témakörében.

A 2010. év második számának tartalma a "kontinuitás" köré szerveződött, és a folyamatosság, az áthagyományozódás, a meg nem szakítottság jegyében készült. Kis túlzással minden írás adott, vizsgált területe feldolgozása közben a kontinuitás és nem a szakadás olvasatát adja.

Zempléni Gábor (a BME tudománytörténésze) az egyik legnagyobb episztemológiai kérdést teszi föl. Vajon a régi és az új eredmények között szükségszerű-e a törés, és ennek következtében a régi tudományos nézetek csak akkor válnak végleg tarthatatlanná, amikor utolsó képviselőjük is kihal? Zempléni Kuhn tudománytörténeti alapművét elővéve bizonyítja, hogy míg a neves szerző célja az volt, hogy megértse az új tudományos felfogások folytonos "forradalmi megjelenését", addig ezt a cezúra-párti szemléletet - részben szerzőjének is köszönhetően - azóta alaposabban átgondolta a nemzetközi akadémiai közélet, és így mára nem a szakadást és a folytonos meghaladást, hanem az áthagyományozódást tekintik a tudományos fejlődés természetes menetének. Az archeológiai rétegekhez hasonló s nem a fölcsuszamlással azonos tehát az a folyamat, amely a tudományos eredményeket újraszüli.

Szűcs Zoltán Gábor (Századvég-szerkesztő, a Miskolci Egyetem politológusa) a XVIII-XIX. századi magyar politikai kultúra eddig nem sok figyelemre méltatott időhelyszínével foglalkozik. A premodern és a modern politikai kultúra és a közügyekről folytatott kétféle beszéd határhelyzetében lévő, 1795 és 1830 közé eső időszak történetéről eddig nem sok (jó) szó esett, hiszen az általános historiográfiai felfogás szemében érdektelen volt, lévén a felvilágosodáson már túl, de a reformkoron még innen helyezkedik el. A szerző szerint viszont ez a megközelítés alapvetően hibás, hiszen a jakobinus lázadás-kísérlet leverése és az első reformországgyűlés megnyitása között nem csak maximum nyelvújítási harc és lassú, felvilágosodást levezető, ill. liberalizmust előkészítő gondolkodást folyt, hanem a két kor között folyamatosságot, a felvilágosodás és a reformkor között szellemi összeköttetést teremtő törekvések is zajlottak (pl. kialakult a későbbi liberális és konzervatív diskurzus fogalmi kerete, egy időben és gyakran együtt gondolkodott Berzeviczy Gergely, Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Dessewffy József és Széchényi Ferenc). Szűcs mégsem átmeneti epizódként, hanem saját jogán létező és vizsgálandó korszakként tekint e szűk negyven évre.

Vaderna Gábor (irodalomtörténész, ELTE BTK) a Hitel-vita eszmetörténeti helyét igyekszik tisztázni, amely diskurzus - mint a modern magyar politikai gondolkodás egyik nagy alapító aktusa - éppen a nyilvánosság szerkezetváltásának idején zajlott le. A hitviták óta nem látott nézetkülönbséget okozó, 1830-ban megjelent Széchenyi-műben válik ugyanis el egymástól a nem-feudális és nem rendi alapokon való gondolkodás és a megőrzésre nem igen alkalmas régi rendet féltők felfogása. Ám egyúttal magánjogi fordulat is bekövetkezik a réges-rég óta kizárólag közjogi reflexekkel (és általában mindig ugyanazokkal) élő magyar nemesség gondolkodásában. Vaderna szerint azonban nem szabad a Hitelre válaszoló Dessewffy Józsefet és Széchenyi politikai kultúráját éles vonalakkal elválasztani, hanem inkább azt kellene hangsúlyozni, ami összeköti őket. Hiszen a Taglalat szerzője javítani, pontosítani és kiteljesíteni akarta a Hitelt, mintsem elvetni azt, így ennek értelmében a szerző a közös probléma (ti. a feudális rendszer tarthatatlansága) megoldására irányuló közös akaratot és a diskurzus összekötő voltát hangsúlyozza, mintsem a vitapartnereket elválasztó számos és igencsak lényeges különbséget. Dessewffy és Széchenyi idő- és térszemléletének differenciájára kitérve azonban mégis úgy tűnik, két világ csapott össze 1830-31-ben. A Taglalatra felelő Széchenyi így írt ugyanis - eltérően a klasszikus formákat és a régmúltat muzeális tisztelettel övező Dessewffytől - a Világban: "a mult a halál, a jelen s jövő az élet; s igy az elő embereknek nem a multban, hanem a jelen s jövendőben van igazi helyen."

Demeter Tamás (filozófus, MTA FK, Miskolci Egyetem) a "romantikus Hume" cím alatt a felvilágosodás és a romantika közötti markáns választóvonal elhalványítására törekszik, amely az európai eszmetörténeti tapasztalat egyik legkitüntetettebb pillanata volt. Ennek érdekében úgy igyekszik bemutatni Hume-ot, mint aki sokkal közelebb áll a pre-romantikához, mint azt eddig gondoltuk, és éppen a franciánál jóval mérsékeltebb skót felvilágosodás révén kapcsolódik oda. 1730-40-ben írott Értekezés az emberi természetről című művében ugyanis a romantika ismeretelméletéhez hasonlóan ő is irracionális alapra helyezi a megismerést, ráadásul társadalomképét a spontán elemek mellett a közösség-felfogás és a történeti-organikus megközelítés is jellemzi.

Perecz László (a BME filozófiatörténésze, az MTA Magyar Tudomány c. lapjának szerkesztője) a Romsics Ignác gondozásában tavaly megjelent vaskos Osiris-kiadvány, A magyar jobboldali hagyomány, 1900-1948 vállalkozásának sikerét méltatja. Kérdésfeltevése úgy hangzik, hogy valóban a ránk hagyott valamit (hagyományt) és nem az örökséget (amivel sáfárkodni kellene) dolgozza-e fel a többszerzős kötet? Válasza szerint a szaktudományos igényeket messzemenően kielégítő múltértelmezés kialakítása közben minden szerzőnek sikerült elkerülnie a magyar jobboldali hagyomány (kéretlen) újraértelmezését, a jelenre utaló leplezett áthallásokat és az utólagos konstrukció-gyártást. Miközben megjegyzi azért, hogy tudja: "manapság éppen a jobboldal politikai és kulturális artikulációjának - egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul politikai hatalomátvételének és kulturális térfoglalásának - éveit éljük."

Kiss Viktor (baloldali gondolkodó, a ZSKF politológia-tanára) a '89-es rendszerváltás huszadik évfordulójára megjelent, kifejezetten baloldali könyvek és folyóiratok tartalmi elemzését állította össze. Először is - írja - nincs kibeszélve a kérdés, inkább félre- és egymás melletti elbeszélés az, ami történik, másodszor pedig megnehezíti a feldolgozást és értelmezést, hogy a katarzis - korántsem érdeklődés hiányában - elmaradt. Az évfordulós írások magukon viselik azt a korhangulatot - állapítja meg -, amely a baloldal elbizonytalanodására, orientáció-vesztésére utal, miközben "kétségkívül kialakulóban van egyfajta újrapozícionáló közhangulat a baloldalon". A termésből szemezgetve a Mozgó Világ szürreális, önmagából kifordult világot fest összeállításának olvasói elé (miközben a normalitás jegyében a mindenestől abnormális őszödi beszédet dicsérgeti lapszerkesztője), a szintén erősen balliberális Kritikában eközben egymásnak esnek a szerzők, azon vitázva, hogy ki és mennyiben felelős az útvesztésért? Gazsó Ferenc (az Egyenlítőben) és tanítványa, Laki László (A rendszerváltás, avagy a nagy átalakulás. Napvilág, 2010.) viszont a rendszerváltás utáni társadalmi újraformálódást ellehetetlenítő technokrata-neoliberális elitet nevezi meg a nem jól sikerült poszt-89-es modernizáció felelőseként. Baloldali gondolkodás tehát van - Kiss lelkiismeretesen az itt megidézetteknél jóval több irányzat számvetését recenzeálja -, csak éppen a korábban rá jellemző értelmiségi felfuvalkodottság veszett el. Amelyért nem kár.

A kontinuitás a történeti folyamatok egyik, bár kétségkívül igen nemes része, a folyamatosság és az áthagyományozódás szép gesztusa azonban vajmi kevéssé dominálja mindig a történéseket, főleg, ha politikai és társadalmi eseményekről beszélünk. A konzervatívoknak - különösen a burkeánusoknak és az ő nyomán járó Russell Kirk követőinek - természetes módon jobban tetszik, ha az organikusan kialakult formák és a bennük lassan csordogáló, évszázadok óta azonos tartalom maradandó hidat képez a múlt és a jövő között, amin nemzedékek tucatjai kelhetnek át teljes biztonsággal. Az angolszász kontinuitás-élmény bőséges ajándékából azonban nem jutott mindenhová. A XVIII. század végi és restauráció-korabeli franciák (de Maîstre, de Bonald, Chateaubriand) ugyan már-már doktrinális minőségben és mennyiségben dolgozták ki a visszaállítás művészetét; de a feltartóztatás erejéből (és akaratából sem - tanulhatjuk Molnár Tamástól) nem futotta arra, hogy mindent megelőzzön, ami az idő egykor szerves egységét szét akarja törni, az ezt reprezentáló intézményekkel és társadalmi struktúrákkal együtt. A nagy felbomlás utáni németek (Spengler, Jünger, Moeller van der Bruck, Georg Quabbe, Edgar Julius Jung, Hans Freyer), néhány más náció szerzőjével (Sorel, Bergyajev, Németh László) együtt pedig már azt javasolják, amit Nietzsche is: "ami lefelé esik, azon még lökjetek is egyet! A ma minden dolga szétesik: ki akarná megtartani őket? De én - én még taszítok is egyet rajtuk!"

A régi és az új harca számos frontvonalat húzott az ember gondolkodásába: az időben a múlt és a jövő küzdelme számos alakváltozáson megy keresztül, mígnem a szemünk elé táruló valóság a hagyományos és a rendhagyó, a konzervatív és a forradalmi összecsapásaiban forrong, hogy agyunkban az emlék és a fantázia, metafizikai síkon pedig az ősi és az eljövendő ütközzön meg egymással. Vagy éppenséggel olvadjon egybe.

Azt tudjuk, hogyan lesz idővel minden újból régi - de izgalmasabb, miként teremthető a régiből új? Vagy még tovább menve: az ősi és már-már elfeledettből miként alakítható ki a még teljesen fel sem ismert eljövendő?

Avagy lehetséges-e radikális restauráció és forradalmi hagyományőrzés?

(Illusztrációnkon az 1941-es év futurisztikus Plymouth csúcsmodelljének Special De Luxe változata látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2010. augusztus 6.  | 09:53
# 1

Múlt, jelen s jövendő....most nem a Duna mellett üldögélve szeretném szétválasztani egy folyam természetesen képződő hullámait, melyik jelképezi jobban a múltat, mi markánsan a jelent s melyik lesz a jövendő?

Mert akkor elmerenghetek, míg a Duna ki nem szárad, mégsem tudok rájönni, hol a választóvonal. Aztán kedvem szottyantan bámulhatom az üres medret, vagy elkezdem hordani bele a vizet, hogy merenghessek tovább?

Múlt, jelen s jövendő...inkább egyfajta technológia mérőeszközei. Még akkor is, ha nagyon csupaszon s nem a bölcs ész számára kedvesen s fülbemászóan hangzanak ezen szavak, mint mezei mértékegységek.

De valamivel mérnie kell a bölcsességnek a múlandóságot, ami magában foglalja az állandó megújulást is.

Melyik, milyen arányban fordul elő a vizsgált időszakban?

Az dönti el objektívebben a kategorizálni szándékozónak a besorolást.

Gondolom én.

 

Furcsa dolog ez a technokrácia.

Az ellenzői között találhatók a leggörcsösebb rend-szerezők.

De nem merik néven nevezni a mércéjüket.

 

Nem választható szét múlt, jelen s jövendő.

Még a vizsgálat időpontjában sem.

Szaxerűen úgy mondanám, egy konstans van a csapatban, a DELTA.

Vagyis: egy vizsgált időtartamra vonatkozó...viszonylagosság.

 

 

drkovax | 2010. augusztus 7.  | 08:23
# 2

"Avagy lehetséges-e radikális restauráció és forradalmi hagyományőrzés?"

 

Igen. Lásd a kelta újjászületést.  qu.e.d.

 

Ideje lenne megírni, a Griffith-féle The Resurrection of Hungary mintájára, az "Írország újjászületése" című dolgozatot.

 

Igazi konzervatív forradalmi feladat ...

 

 

Lord Meldrum | 2010. augusztus 9.  | 17:38
# 3
Ha nem tévedek, a száguldó autó Sir Alfred Hitchcock Szabotőr című filmjében látható.
szeekely | 2010. augusztus 13.  | 14:04
# 4
A Filozofiai Intezet Magyar Nemzet altal megszelloztetett ellentmondasos ugyeinek -- tobb tizmillios tamogatas tamadhato modon tortent elkoltese -- vajon van-e koze az uj es regi ebben a jegyzetben is megfogalmazott kuzdelmehez? Gondolok itt a jegyzetben is meltatott Demeter Tamas altal a Magyar Nemzetnek elmondott tortenetre...
kérdés | 2010. augusztus 15.  | 00:20
# 9
Az nem lehet, hogy amit olyan nehezen tudunk meghatározni, az a bizonyos konzervatívizmus...az egyszerűen és hagyományosan csak ösztön? A túlélés érdekében.
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.