Egy új konzervatív generáció lendületet, erőt, friss szellemet és vitális energiákat adhat annak a változásnak, amely a mai Magyarországon folyamatban van.

Sokak szerint (bizonyára csupa véletlenségből) mindenről ugyanaz jut az eszembe. Erősítsük most meg ezt a (tév)képzetet! S tegyük fel a kérdést, hogy mi köze egy kultúrtörténeti cikknek az ifjúkonzervatív készülődéshez? S hogyan lesz egy tanulmányról írott re-cenzióból a konzervatív generáció újra-töltése?

A Kommentár legfrissebb számában Hatos Pál - a tőle megszokott magas színvonalon és a rá jellemző bravúros nyelvezettel - nem kevesebbet tett, mint összefoglalta a nemzedéki tapasztalat ókortól I. világháborúig tartó történetét. Értékes cikkének végén olvasom, hogy "ha manapság a nemzedéki panasz felerősödött hangjai jelentkeznek a nyugati kultúrában, akkor az valószínűsíti, hogy változás érlelődik." Majd megjegyzi, hogy napjainkban előfordul, hogy "a konzervatívok az ifjúság forradalmi retorikáját és lendületét használják". Bárcsak így volna. Mondom én.

A nálunk még szokatlan témaválasztású és igényességű tanulmány zárásában úgy ír, hogy az I. világháborús lövészárkok olyan élményt adtak a kor generációinak, amelynek hatására befejeződött a nemzedékek romantika óta tartó kölcsönös elidegenedése. Míg ugyanis Arisztotelész az ifjak és a vének között az erőteljes, de érett férfikor arany középútját ünnepelte, addig a német óidealizmus (Goethe, Schiller) megszakította a generációk folytonosságát, és úgy dicsérte a Jugend erőtől duzzadó esztétikáját, mint a múlt terhétől való megszabadulást és a jövő felé nyitott lehetőségek korlátlan akaratát. Aztán jött Nietzsche. Ekkortól vált az új generációk mindenkori képzete egyszerre jövőbe mutatóvá és a progressziót radikálisan megkérdőjelezővé. Majd a XX. század első évtizedeiben a nemzedéki tapasztalat "a korélmény hangzatos artikulációját" lehetővé tevő, "egyszerre arisztokratikus és kisebbségi pozícióvá" lett - írja az eszmetörténész.

A generációk egymásra torlódása az I. világháború alatt és után vált érezhető, immár szociológiailag is racionálisan leírható társadalmi eseménnyé. Robert Wohl egyenesen "1914 nemzedékének" nevezte a háborús kataklizma (nem csak harctéri!) élményei által összekovácsoltak közösségét, amely a franciák közül megérintette Henri Massist, Bergsont és Péguyt, a németek közül Jüngert és konservative Revolution megannyi képviselőjét, számos angol költőt, Spanyolországban Unamunot és Ortegát, meg persze egy csomó legkevésbé sem jó dolgot is kitermelt magából. Németországban Mannheim Károly, Spanyolországban Ortegay y Gasset, Magyarországon Németh László foglalkozott intenzíven e kérdéssel, egy olyan történetfilozófiát körvonalazva, amely szerint az emberi gondolkodást - sok minden más mellett - az egymást követő és/vagy egymás melletti nemzedékek konfliktusai is inspirálják. De idézhetjük a magyar eszmetörténetből Asbóth János Három nemzedék (1873) című írását is, amely a megfontolt Széchenyi-Vörösmarty-évtizedre következő izgága Kossuth-Petőfi-dekád feszültségét Deák és Arany korszakában látta feloldódni. Innen kapta az ihletet Szekfű Gyula, aki a fiatal Asbóth tanulmányának címét is átvéve, egy Széchenyi elszigetelődésétől 1920-ig tartó de-generációs folyamatot állapított meg, amelyért a nemzedékről nemzedékre egyre jobban kiüresedő liberalizmust tette felelőssé.

Hatos igencsak megfontolandó megállapítása szerint kialakulásakor minden nemzedéki öntudat kissé önhitt, veszélyes kerítőként meg-meglátogatja a nárcizmus, és tragédiája abban áll, hogy mivel sem a megkonstruált nemzedéki közösség, sem az ifjúkor nem tart örökké, végső soron minden nemzedék elveszik. (Ezzel az 1910-es évek olasz futurizmusa számolt is. Marinettiék kiáltványában ez áll: "Majd ha negyvenévesek leszünk, más fiatalabb és nálunk értékesebb emberek hadd dobjanak csak a papírkosárba bennünket. Egyenesen ezt szeretnénk!") De maga után egy-egy mítoszt hagy. A legutolsó nagy nyugati generációs mítosz az amerikai Baby Boom Generation 1964-től kezdődő lázadozása volt szülei Eisenhower-érában kialakult polgári kényelme és anyagi jóléte ellen (olyan marhaságokkal, mint a vietnámi háború ellenzése, a hippiskedés és a kábszer-használat), és persze a Nagy Évben, 1968-ban lezajlott diákzavargások kollektív képzete. A magyar társadalomban a '20-as-30-as évek fordulóján lépett fel, egymással párhuzamosan, a jobbára Gömbös-párti ún. reformnemzedék és a neokatolikus tábor, a népi írók sokszínű mozgalma (Kodolányi Jánostól Veres Péterig és vissza), az erdélyi irodalmárok csoportja (Erdélyi Helikon, Tamási Áron stb.) és az esszénemzedék olyan kiválóságai, mint Cs. Szabó László, Halász Gábor, Hamvas Béla, Prohászka Lajos és Szerb Antal. A következő nevezetes magyarországi generációs öndefinícióra azonban hosszú-hosszú ideig kellett várni, hiszen a kommunizmus az osztályharc jegyében magyarázta a társadalmi változásokat, nem pedig olyan holmi reakciós dolgokkal, mint hogy ki mikor született és milyen közös élmények érték a vele egykorúakkal együtt?

A '70-es évek maoizmussal kacérkodó bölcsészei és a Lukács-iskola, -óvoda és -bölcsőde lakói a rendszerváltás hajnalára kialakították a sokáig misztifikált Nagy Nemzedék kereteit. A csehszlovákiai bevonulás és az Új Gazdasági Mechanizmus közös évének környékén ébredő, baloldali gyökerű (maoista, gramsciánus, Lukács-tanítvány, neomarxista, újbaloldali stb.) értelmiségiek a késő Kádár-korszak "Ifjú Török mozgalma" lett, amely a liberalizmus jegyében, és Jásziék egykori dühével akarta a maga képére formálni az országot. Ami a '30-as évek első felének még külön-külön csoportokra szét nem vált nemzedékének a Válasz volt, az lett a szabad, demokrata, liberális értelmiségnek a Beszélő. Egy nemzedék, egy eszme, egy lap.

Az évek alatt a szélsőbal vöröse lassanként reformista halványpirossá szelídült, végül SZDSZ-kékké vált, hogy letelve a szabott idő, a közelmúltban egészen kifakuljon. Az egykori Rajk-butikos, Kék könyves, Szabad Kezdeményezéses generáció az 1990-et követő politikai, gazdasági és főként kulturális élet meghatározó aktora lett, s az 1914-19-es Polgári Radikális Párt szerepét újra eljátszó SZDSZ segítségével két ízben is kormányzó erővé vált. A Nagy Nemzedék mítosza azonban lassanként összeomlott, mert már senki sem hitt benne. A '90-es választástól kezdve fokozatosan csökkent a társadalmi támogatottság, az ezredfordulóra kimerült a legendás "szürkeállomány", és a posztkommunizmus kompromisszumainak fenntartásába beleszürkült a balliberális állomány. A 2007-es EP-választáson már nem akadt 200 ezer támogató sem, a 2010-es tavasz jobboldali szellője pedig halálpírt csókolt a félévtizede nagybeteg szoclib szellem arcára. S egyúttal önmagától elvarázstalanodott az a '68-tól datálható mítosz is, hogy forradalmi jelentőségű változásokat csak a baloldal indukálhat, és a generációk lázadása szükségszerűen a nemzeti hagyományok ellen irányul.

Ortega írja a generációkról, hogy egy adott korban, egy adott időben, egy adott szellemiség érinti meg képviselőit, amely mindig reakció valamilyen korábbi eseményre, gondolatra és többnyire válságos időkben alakul ki. Kevesen tudják róla, hogy a Madrid számára csúfos kudarcot hozó 1898-as spanyol-amerikai háborúról elnevezett '98-as Generáció tagja volt, amely sokkot kapva a vereségtől, az ország szellemének megújítását tűzte ki célul. Ortega és nemzedéke a XX. század első harmadában a Regenerácionalista Mozgalom keretében Spanyolország függetlenségének, nemzeti nagyságának, hagyományainak visszaállítására tett kísérletet. A regeneracionismo nevében hordozta a kezdetekhez (lat. gens = eredet, nemzés) való visszatérés (lat. re = vissza, újra) fogalmait s ezzel világos programot adott. Re-generáló nemzedék, vissza-állító generáció.

Az Ortega által írott szellemi válság és egy új nemzedék születése szemünk előtt bontakozik ki. A posztkommunista korszak burkának repedezéséről van szó, amely kérget lassacskán negyedszázada a Nagy Nemzedék formált meg, többek között azért, hogy mítosza érintetlen maradhasson. Baloldali és liberális eszmék uralta korszakok végén - írja Clinton Rossiter az amerikai konzervativizmus korai történetéről - megesik, hogy a gondolkodásmód változása a begyepesedett struktúrákkal szemben viszonylag gyorsan megy végbe s a konzervatív fordulat lassacskán domináns meggyőződéssé erősödik. Egy új generáció - amely Hatos szavaival - elnyomottnak és mégis arisztokratikusnak érzi magát, lendületet, erőt, friss szellemet és vitális energiákat adhat annak a változásnak, amely a mai Magyarországon folyamatban van. A Nagy Nemzedék poszt-68-as korszakának alkonyata idején nincs többé idő a békés balos szellemi öregkor élvezetére, és nem lehet elrekeszteni a liberális nosztalgiázás kedvvért a jövő új, konzervatív áramlatainak útját.

(Illusztrációnk a Young Republicans nevű amerikai jobboldali szervezet 1960-as, Nixon melletti kampányáról készült fotó felhasználásával készült.)