Áprilisi választási győzelem, nemzeti centrumpolitika, újabb választási győzelem - októberben. A népszerűségének csúcsán lévő kormánypártok hitelességét csak egy dolog ronthatja: a Hagyó-jelenség.

A Fidesz-KDNP április 9-én megszerezte a listás szavazatok 53%-át, nem sokkal később pedig a parlamenti kétharmadot is. A pártszövetség a választások óta őrzi népszerűségét, Orbán Viktor meghirdette a "nemzeti centrum politikáját", s várhatóan ismét narancsba borul az ország a közelgő önkormányzati voksolásokon is. Az ígéretek drasztikus be-nem-tartásán (Gyurcsány-effektus) kívül csak egy dolog kezdheti ki a kormánypártok hitelességét: a Hagyó-jelenség.

A Fidesz-KDNP népszerűsége az országgyűlési választásokat követő negyedik hónapban is szembeötlő: a kormánypártok támogatottsága szignifikánsan több, mint az összes többi párté együttvéve, a választópolgárok pedig nem csak a pártszövetséggel, de magával a kormánnyal is elégedettek. Sikeresnek nevezhető tehát az "Új Többség" politikája, a "centrális politikai erőtér" kiépítésének folyamata. Az emberek - bocsánat az általánosítóan demagóg megjelölésért - empirikus, tehát szavazásokon is kimutatható adatok alapján a 2006-os önkormányzati választások óta megőrülnek a Fideszért. Kovács László méltán híres bonmot-ját szem előtt tartva ("nem közvélemény-kutatást kell nyerni, hanem választást") most ne menjünk bele abba, hogy hány különböző faktor játszott ebben közre, a választók mennyire más és más attitűdök alapján húzták be Orbán Viktor pártja mellé az ikszet (a politikai szóviccek kedvelőinek jelzem, most nem a KDNP ifjúsági szervezetére gondolok). A lényeg az, hogy 2006 októbere óta a Fidesz minden választáson tarolt: a fent említettek után 2008-ban a "szociális népszavazás" mutatta fel az akkori kormányt már idejekorán jóformán ellenzéki szerepbe kényszerítő jobbközép erő kommunikációs stratégiájának igazát. 2009-ben az EP-választásokon vittek be egy gyomrost a politikai zombivá vált MSZP-nek; a totális paradigmaváltást pedig ezen felül az igazolta, hogy az addig szatellitpártként funkcionáló SZDSZ egyszerűen megszűnt létezni (emlékszünk a 2006-os urban legendre: első fordulóban listán SZDSZ, másodikban egyéniben MSZP).

2010 áprilisában tényleg csak a kétharmad volt a kérdés: és bár a jobboldalon még élt az "ostromlott vár" életérzéséből fakadó konspiráció- és paranoia-mánia, mivel a Fidesz-KDNP népszerűsége országosan kiegyenlítettnek tűnt, az alkotmányozó többség megszerzése nem mutatkozott túl nagy feladatnak. Persze, így utólag könnyű beszélni, de végül már-már a csalódottságtól lett volna ragacsos a Vörösmarty téren ünneplők szája, ha "csak" a sima többséggel számoló forgatókönyv jön be. Nem az jött be, meglett a kétharmad. A haladó és progresszív társadalmi erők azóta sem tudnak felocsúdni kábulatukból. Nem értik, mi van, az MSZP egész egyszerűen nem képes mentálisan megemészteni az amúgy oly sokszor védeni és óvni óhajtott Alkotmány által leírt "kétharmados többség" fogalmát. A számomra mindig is mitikus "függetlenség" ornátusába öltözött "értelmiségiek" csodálkoznak rá arra és háborodnak fel azon, hogy "jé, hát ha a hatályos választójogi törvények alapján valaki kétharmados többséggel bír az Országgyűlésben, akkor az akár módosíthat kétharmados törvényeket is".

Szóval az MSZP lányos zavarában még igazából önmagát keresi és a körülötte kialakult új világot igyekszik definiálni, az LMP nem nagyon döntötte még el, hogy az emberi jogi, a globalizáció-kritikus baloldali, vagy esetleg ökoszociális-zöldpárti vonalat szeretné-e vinni. A Jobbik meg... Na, igen. Pár hónappal ezelőtt még a kormányra kerülésről fantáziáltak, most meg azt bizonygatják, hogy a "radikalizmus & szakmaiság 2in1", az nagyon megy, mert ők kemények is, meg gyengédek is, mint a jó latin szerető.

De bármilyen meglepő, most valójában nem a Fidesz-kabinetről és az ellenzék intellektuális alulszocializáltságáról akartam (anti)ódákat zengeni. Épp ellenkezőleg. Van ugyanis egy komoly veszély, ami fenyegetheti az új kormányzat és a mögötte álló pártok hitelességét (ugye az elmúlt 4 évben megtanultuk, hogy a hitelesség a politikában nagy kincs). Fentiekben kitárgyaltam az elmúlt évek sikereit, és jeleztem, hogy október 3-án újra narancsba borulhat az ország. A Fidesz-KDNP népszerűségének és az önkormányzati választási rendszer módosításának köszönhetően várhatóan olyan ritka lesz az ellenzéki vezetésű település vagy ellenzéki pártok által dominált képviselő testület, mint Schmuck Andor jelenléte Schobert Norbi tornáin (azért hozom ezt a hasonlatot, mert egyszer már volt példa utóbbira). A hosszúra nyúlt népszerűségnek, a "mindenkit befogadunk" (vö. "a nemzeti centrum mindenki felé nyitott és szabad közösség, csak az nem tartozik bele, aki nem akar a része lenni") politikájának azonban van egy reális hátulütője, ami először nem is "kívülről", a társadalmi támogatottság oldaláról jelentkezik. Hanem belülről: a szervezet belső életében üti fel először fejét. A sulis csajok által körberajongott focicsapat-kapitány nyilvánosan meghirdetett bulijára - "srácok, party ma este nálam, jöjjön mindenki!" - ugyanis az is elmegy, akit valójában nem nagyon hívtak. Először jófejkedik, spanol, hoz mindenkinek egy-egy italt. De aztán elkezdi önmagát adni, hülyeségeket beszél, hülyeségeket csinál, majd abba belerángatja a többieket, végül elcseszi az egész bulit. Ráismernek, ugye? Igen, Hagyó Miklósról van szó.

Elismerem, a párhuzam nem minden elemében stimmel - az MSZP bulijában vélhetően sokan csináltak még hülyeségeket -, de remélem érthető. Amikor a szocialista párt vonzó karrierlehetőség volt, és nem örvendett olyan fokú társadalmi közutálatnak, mint manapság, akkor százával, ezrével özönlötték el szerencselovagok, akiknek értelemszerűen semmiféle politikai értékpreferenciája nem volt, csak érezték a konjunktúrát. A szocialisták meg - tanúbizonyságot téve a befogadó és toleráns szellemiség mellett - boldog-boldogtalant a keblükre öleltek: nem baj, hozza a pénzt, hozza az új tagokat az alapszervezetbe, szervezkedjen csak. A folyamatot olyan, a közbeszédben lassacskán meggyökeresedett szólásmondások jellemzik, mint a "nincs Zuschlag-ügy!", az "egy tányér volt előtte, valami negyven deka párizsival, éppen evett", vagy a "sokszor bánok pénzzel" fordulata. És olyan Népszabadság- (!), valamint Index-szalagcímek írják le, mint hogy Gyanúsított a teljes MSZP-SZDSZ-koalíció, vagy hogy Valami van a végbelében. Mert ne higgyük azt, hogy a baloldal teljes, nem csak pártpolitikai, de társadalmi kudarca mögött egyedül Gyurcsány Ferenc meg a "húzzatok már a picsába ezzel" attitűdje áll. Nem. Az MSZP-nek és háttérvilágának kompromittálódásában ott van minden kicsi és nagy - később országos szintre emelkedett - stikli, fiktív tagbeléptetés, ingatlan-umbulda, noname figurák által rejtett kamerák kereszttüzében átvett tíz- és húszezres-halom és nokiás-doboz. Ezek, főleg ezek okozták a szocialistáknak és úgy általában a baloldaliságnak a hétköznapi leértékelődését: azt, hogy az MSZP, mint "márkanév" kapcsán ma már inkább legfeljebb "negatív goodwill-ről" beszélhetünk.

És ne tagadjuk, a fentiekben leírtak veszélyforrást jelenthetnek a Fidesz számára is. Hiszen melyik hirtelen-jobbos "Hagyó-egzisztenciának" (igen, tudom, a Hagyó-család egy része jobbos volt) ne lenne vonzó üzleti alternatíva - pl. egy energiaital biznisz-beli karrier után - egy, a kormányzati és helyhatósági szférát egyszerre birtokló párt, annak alapszervezetei, holdudvara vagy az általa közvetve felügyelt állami vagy önkormányzati cégek? Ki ne válna iziben vérfideszessé most, ha egyszer az olyan trendi dolog - és mellé még hasznot is hajthat? A költői kérdés megválaszolása helyett pedig álljon itt inkább egy idézet: "Ímé, én elbocsátalak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók és szelídek, mint a galambok".

(Illusztrációnkon az őrizetbe vett Hagyó Miklós elvezetése látható.)