„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Farkas Anikó | 2010. szeptember 2.  | 09:41
Korszerű konzervativizmus!
Az oktatás-nevelés területén a restauráció politikája a bajok azonnali orvoslására jó megoldás, de hosszú távon az esélyteremtésé és a tehetséggondozásé a főszerep.
"Egész jövőnk nevelésünk által többnyire meghatároztatott." "Semmilyen kiadást nem szabad sajnálni az oktatás újjáépítésére." Előbbi kijelentés Eötvös Józseftől származik, utóbbi iránymutatást pedig Sólyom László fogalmazta meg egy konferencián, amely a köztársasági elnökként általa létrehozott Bölcsek Tanácsa oktatási javaslatait tárgyalta. Szavaikkal az elmúlt hónapokban a Magyar Nemzet hasábjain kibontakozó vita valamennyi hozzászólója egyetértett, s azok valóban remek alapját képezhetik az oktatás-nevelés kérdéseiről zajló diskurzusoknak. E két alapvetésen túl kiindulási pontként kell, hogy szolgáljon az a felismerés is, hogy bár sem a választási-, sem a kormányprogram prioritásai között nem találkozhattunk az oktatás ügyével, sokan pedig az önálló tárca fájó hiányára panaszkodtak a kormányzati struktúra kapcsán, mégis, a pedofíliához hasonlítható károkat okozó Magyar Bálint-féle ámokfutás és a Hiller István nevével fémjelzett koncepció és jövőkép nélküli oktatási kormányozgatás után most végre értékes, megnyugvást és reményt hozó évek következhetnek e területen is. Jó esély nyílik arra, hogy az oktatást végre valóban közügynek, sőt, nemzeti ügynek tekintő tanárok, szülők, értelmiségiek és oktatáspolitikusok az elmúlt nyolc év során okozott károk orvoslásával egyidejűleg oktatási rendszerünk hosszabb távú kihívásaira is válaszokat találjanak. Együttműködve és egyetértve.

Mindennek azonban elsődleges feltétele, hogy - Heltai Miklós írásával nagyon egyetértve - kiutat találjunk végre az ellentétpárokban történő gondolkodás útvesztőiből, és felismerjük, hogy igen hosszú (helyesebben szólva igen széles) az út a semmibe vezető teljes szegregáció és rideg integráció, vagy éppen a poroszos fegyelmet tartó és a rendetlenséget értékként kezelő értéktelen nevelés között. Azt akarom ezzel mondani, hogy - bármilyen csábító is - két dolgot nem szabad tennünk: 1) nem szabad sarkon fordulni és az út kezdetéig visszamenetelni az útkeresés jegyében, 2) "arany" középutat keresni (avagy értelmezhetőek-e a kicsit integráció/kicsit szegregáció fogalmak), hanem - valódi konzervatív módjára - mérlegelni kell az adott időben, helyen és környezetben fennálló lehetőségeket, és a szükségszerűségekhez igazodva kiválasztani közülük a hosszú távon leginkább célravezetőt.

Az oktatás-nevelés kérdéseivel kapcsolatosan a mérsékelt jobboldalon (lásd még: nemzeti centrum) zajló diskurzusokban két domináns, egymástól jól megkülönböztethető szemléletmód van jelen a rendszerváltozás óta eltelt időben. Az egyik jelzője a "tradicionális konzervatív", a másik a "konzervatív liberális" szóösszetétellel írható le legpontosabban. Utóbbi, mint az oktatáspolitika jelzője - különösen a szóösszetétel második eleme - indokolást kíván. A liberális jelző nem a haladást középpontjába állító progressziót, vagy a materiális és szellemi korlátok szabadosságot eredményező hiányát jelenti, hanem azt a természetes szabadságot, amely minden embert léténél fogva megillet, de amelynek legfőbb ismertetője és feltétele a "jó rend". Az ezt hirdető konzervatív oktatáspolitikai szemlélet nyitott a változásra és a versenyre, a hagyományostól eltérő új módszerekre, az ösztönzésre, az alárendeltek partnerségére. (Itt érdemes hangsúlyoznunk azt a fontos igazságot, amit Achs Károly igen pontosan megfogalmazott: az elmúlt évek oktatáspolitikai borzalmainak oka elsősorban nem a liberális elvekben, hanem a magukat liberálisnak nevezők stílusában keresendő.)

A szabadsággal szemben a tradíció elsődlegességét valló gondolkodásmód az előbbitől eltérően a fegyelmet és a hierarchiát állítja figyelme középpontjába, az iránymutatás jogát pedig magának tartja fenn. Olyan eszközökkel él, mint a tantervek és a tanári bérek központosítása, a felsőoktatási intézmények által előírandó emelt szintű érettségi tárgyak, vagy éppen a létszámok meghatározása. Népszerű szimbolikus lépések segítségével a "régi rend" visszaállítására törekszik.

Mind a tradicionális, mind a liberális szemléletnek megvan a maga helye, ideje és értelme, de fontos látnunk, hogy a restauráció és a centralizáció csak ideig-óráig, a helyreállítás időszakában lehet hatékony eszköze stabilitásnak, hosszabb távon a szereplők érdektelenségéhez és a rendszer működésképtelenségéhez vezet. Ha mindezt egy oktatási kormányzat felismeri, akkor képes lehet arra, hogy valódi nemzeti konszenzust teremtő víziót kialakítva építse újjá az oktatás-nevelés rendszerét.

E tevékenységében véleményem szerint két vezérfonal kell, hogy vezesse a kormányzókat és az őket segítő törvényhozókat: az esélyteremtés és a tehetséggondozás. Szándékosan nem az esélyegyenlőség fogalmát használom, mivel az tévesen sugallja, hogy valamennyi gyermek egyenlő lehet. Nem lehet. Születésüktől fogva óriási különbségek vannak közöttük, mind a fizikai és szellemi adottságaikat, mind pedig materiális és szociális lehetőségeiket illetően. Félrevezető és káros tehát az esélyegyenlőség megteremtését kívánni. Amire ezzel szemben az oktatási rendszer képes lehet, és szükséges is, hogy képes legyen, az az esélyek növelése, úgy a hátrányosabb helyzetű, mint a kiemelkedő képességű tanulók esetén. Ez pedig nem csak lehetősége, hanem megkérdőjelezhetetlen kötelessége is az iskolának. Gyakran tapasztalni sajnos, hogy ha valaki az oktatás problémáira és kiemelkedő fontosságára próbálja felhívni a figyelmet, a körülállók azzal csitítják, hogy az igazi gond család, és az iskola nem oldhatja meg előbbi bajait. Pedig - nem tagadva, hogy a szocializációs bajok elsődleges forrása a család - struccpolitika ezzel elhárítani a felelősséget az iskoláról. Arról a közintézményről, mely egyedüliként lehet képes állami akaratot közvetítve segítséget és lehetőséget adni azoknak a gyermekeknek, akiknek a család ezt nem képes biztosítani.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
butapesti | 2010. szeptember 2.  | 23:31
# 1

Anikó!

Az oktatás, nevelés mindenkép konzervatív cselekedet. Én a tudásomat, tapasztalataimat, erkölcsi, stb. nézeteimet átadom a gyerekeimnek. Ez majd iránytű lesz számukra, de ki is egészítve később a saját tudásukkal és tapasztalataikkal, továbbadják az unokáimnak. A kultúra, a nyelv, a hagyományok mind így szállnak nemzedékről nemzedékre. Ez adja egy nép, egy nemzet karakterét, a kontinuitást. Karácsony Sándor nagyon jól látta ezt amikor a "magyar észjárásról" írt és a magyar nyelvű iskolát, a magyar és keresztyén (református volt, tehát keresztyén) szellemiséget vitte az iskolákba. Az nem nevelés és nem oktatás, hogy hé srácok, fiúk és lányok! Csináljatok amit akartok, mert akkor fejlődik a személyiségetek. Nem fejlődik, mert nem kapnak értékrendet, mintát, nem is tudnak mit kezdeni önmagukkal. Szét kell nézni mennyi lődörgő, üres, tanulatlan és primitiv fiatal van itt a mai világban. Akiknek nem dalolt bölcsődalt az édesanyjuk, nem meséltek esténként az ágyuk mellett. Nem tanultak meg kulturáltan enni, inni. Szépen és választékosan beszélni.Döbbenetes, de olvastam valamelyik egyházi oldalon, hogy a gyerekeknek 4-5%-a tudja csak elmondani a Miatyánkot, és a fele nem is hallott róla, illetve nem hallotta még a szövegét. (Miért nincsen benne a tankönyvekben? A muszlimok beteszik a tankönyvekbe imáik szövegét.)

Benjamin Spock elmezavaros nézetei már mindenhol megbuktak.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.