Az oktatás-nevelés területén a restauráció politikája a bajok azonnali orvoslására jó megoldás, de hosszú távon az esélyteremtésé és a tehetséggondozásé a főszerep.

"Egész jövőnk nevelésünk által többnyire meghatároztatott." "Semmilyen kiadást nem szabad sajnálni az oktatás újjáépítésére." Előbbi kijelentés Eötvös Józseftől származik, utóbbi iránymutatást pedig Sólyom László fogalmazta meg egy konferencián, amely a köztársasági elnökként általa létrehozott Bölcsek Tanácsa oktatási javaslatait tárgyalta. Szavaikkal az elmúlt hónapokban a Magyar Nemzet hasábjain kibontakozó vita valamennyi hozzászólója egyetértett, s azok valóban remek alapját képezhetik az oktatás-nevelés kérdéseiről zajló diskurzusoknak. E két alapvetésen túl kiindulási pontként kell, hogy szolgáljon az a felismerés is, hogy bár sem a választási-, sem a kormányprogram prioritásai között nem találkozhattunk az oktatás ügyével, sokan pedig az önálló tárca fájó hiányára panaszkodtak a kormányzati struktúra kapcsán, mégis, a pedofíliához hasonlítható károkat okozó Magyar Bálint-féle ámokfutás és a Hiller István nevével fémjelzett koncepció és jövőkép nélküli oktatási kormányozgatás után most végre értékes, megnyugvást és reményt hozó évek következhetnek e területen is. Jó esély nyílik arra, hogy az oktatást végre valóban közügynek, sőt, nemzeti ügynek tekintő tanárok, szülők, értelmiségiek és oktatáspolitikusok az elmúlt nyolc év során okozott károk orvoslásával egyidejűleg oktatási rendszerünk hosszabb távú kihívásaira is válaszokat találjanak. Együttműködve és egyetértve.

Mindennek azonban elsődleges feltétele, hogy - Heltai Miklós írásával nagyon egyetértve - kiutat találjunk végre az ellentétpárokban történő gondolkodás útvesztőiből, és felismerjük, hogy igen hosszú (helyesebben szólva igen széles) az út a semmibe vezető teljes szegregáció és rideg integráció, vagy éppen a poroszos fegyelmet tartó és a rendetlenséget értékként kezelő értéktelen nevelés között. Azt akarom ezzel mondani, hogy - bármilyen csábító is - két dolgot nem szabad tennünk: 1) nem szabad sarkon fordulni és az út kezdetéig visszamenetelni az útkeresés jegyében, 2) "arany" középutat keresni (avagy értelmezhetőek-e a kicsit integráció/kicsit szegregáció fogalmak), hanem - valódi konzervatív módjára - mérlegelni kell az adott időben, helyen és környezetben fennálló lehetőségeket, és a szükségszerűségekhez igazodva kiválasztani közülük a hosszú távon leginkább célravezetőt.

Az oktatás-nevelés kérdéseivel kapcsolatosan a mérsékelt jobboldalon (lásd még: nemzeti centrum) zajló diskurzusokban két domináns, egymástól jól megkülönböztethető szemléletmód van jelen a rendszerváltozás óta eltelt időben. Az egyik jelzője a "tradicionális konzervatív", a másik a "konzervatív liberális" szóösszetétellel írható le legpontosabban. Utóbbi, mint az oktatáspolitika jelzője - különösen a szóösszetétel második eleme - indokolást kíván. A liberális jelző nem a haladást középpontjába állító progressziót, vagy a materiális és szellemi korlátok szabadosságot eredményező hiányát jelenti, hanem azt a természetes szabadságot, amely minden embert léténél fogva megillet, de amelynek legfőbb ismertetője és feltétele a "jó rend". Az ezt hirdető konzervatív oktatáspolitikai szemlélet nyitott a változásra és a versenyre, a hagyományostól eltérő új módszerekre, az ösztönzésre, az alárendeltek partnerségére. (Itt érdemes hangsúlyoznunk azt a fontos igazságot, amit Achs Károly igen pontosan megfogalmazott: az elmúlt évek oktatáspolitikai borzalmainak oka elsősorban nem a liberális elvekben, hanem a magukat liberálisnak nevezők stílusában keresendő.)

A szabadsággal szemben a tradíció elsődlegességét valló gondolkodásmód az előbbitől eltérően a fegyelmet és a hierarchiát állítja figyelme középpontjába, az iránymutatás jogát pedig magának tartja fenn. Olyan eszközökkel él, mint a tantervek és a tanári bérek központosítása, a felsőoktatási intézmények által előírandó emelt szintű érettségi tárgyak, vagy éppen a létszámok meghatározása. Népszerű szimbolikus lépések segítségével a "régi rend" visszaállítására törekszik.

Mind a tradicionális, mind a liberális szemléletnek megvan a maga helye, ideje és értelme, de fontos látnunk, hogy a restauráció és a centralizáció csak ideig-óráig, a helyreállítás időszakában lehet hatékony eszköze stabilitásnak, hosszabb távon a szereplők érdektelenségéhez és a rendszer működésképtelenségéhez vezet. Ha mindezt egy oktatási kormányzat felismeri, akkor képes lehet arra, hogy valódi nemzeti konszenzust teremtő víziót kialakítva építse újjá az oktatás-nevelés rendszerét.

E tevékenységében véleményem szerint két vezérfonal kell, hogy vezesse a kormányzókat és az őket segítő törvényhozókat: az esélyteremtés és a tehetséggondozás. Szándékosan nem az esélyegyenlőség fogalmát használom, mivel az tévesen sugallja, hogy valamennyi gyermek egyenlő lehet. Nem lehet. Születésüktől fogva óriási különbségek vannak közöttük, mind a fizikai és szellemi adottságaikat, mind pedig materiális és szociális lehetőségeiket illetően. Félrevezető és káros tehát az esélyegyenlőség megteremtését kívánni. Amire ezzel szemben az oktatási rendszer képes lehet, és szükséges is, hogy képes legyen, az az esélyek növelése, úgy a hátrányosabb helyzetű, mint a kiemelkedő képességű tanulók esetén. Ez pedig nem csak lehetősége, hanem megkérdőjelezhetetlen kötelessége is az iskolának. Gyakran tapasztalni sajnos, hogy ha valaki az oktatás problémáira és kiemelkedő fontosságára próbálja felhívni a figyelmet, a körülállók azzal csitítják, hogy az igazi gond család, és az iskola nem oldhatja meg előbbi bajait. Pedig - nem tagadva, hogy a szocializációs bajok elsődleges forrása a család - struccpolitika ezzel elhárítani a felelősséget az iskoláról. Arról a közintézményről, mely egyedüliként lehet képes állami akaratot közvetítve segítséget és lehetőséget adni azoknak a gyermekeknek, akiknek a család ezt nem képes biztosítani.