„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Mosonyi Kata | 2010. szeptember 24.  | 09:32
"Tele van a város szerelemmel!" És csalódással
Kit érdekel a másik problémája, amíg nekem is millió bajom van? Vagy, ami még elegánsabb, kit érdekel a másik nyomora, amíg én boldog vagyok?
Nettó időt számítva - eddig - kb. tíz évet töltöttem azzal, hogy rájöjjek, miért siklik félre szinte minden kapcsolat a környezetemben. (És nem, nem én vagyok rossz hatással a körülöttem élőkre. Legalábbis ennyire biztosan nem.) Számtalan baráti-felebaráti, könnyes szemű és komolykodós, vagy éppen hajnali részegségig fajuló világmegváltó beszélgetés (és természetesen elképesztő éles látásomon és szociális érzékenységemen alapuló tapasztalatok sokasága) bizonyítja: hozzávetőlegesen minden második kapcsolatban komoly, generális problémák vannak. Sőt, továbbmennék: majd' minden kedves barátom és ismerősöm küzd valamiféle komoly lelki teherrel. És ezen az sem változtat, hogy a legtöbben ezt nem hajlandók fel/elismerni.

Széles ismeretségi körömben számtalan formában nyilvánul meg az érzelmi retardáltság: van, akit élete kicsi párja iránt érzett szerelme sem akadályoz meg abban, hogy csalja őt (rosszabb esetben vígan, jobb esetben ehhez azért társul némi lelki másnaposság). Van, aki végtelen - már-már gyermeki - naivitással hiszi, hogy puszta odaadással és szeretettel megváltoztathatja (megmentheti, ha úgy tetszik) kiszemeltjét, még úgy is, hogy ennek érdekében hajlandó szembe menni a saját elveivel, szemet hunyni szilárd erkölcsi alapjai fölött, abban bízva, hogy vágya tárgyának megnyilvánulásait a világ érti félre, nem pedig ő. Van, aki a hagyományok és a konvenciók megnyugtató biztossága mögé bújva próbálja elkerülni, hogy szembe kelljen néznie saját gyávaságával és/vagy kényelmességével. Van, aki hosszú évek alatt, végtelen tehetséggel növesztett maga köré olyan tüskéket, hogy csak a legelszántabbak (vagy a legkétségbeesettebbek - a kettő legtöbbször ugyanaz) mernek egyáltalán rájuk pillantani. És természetesen ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a teljes magányba, vagy ennek pont ellentettje: kapcsolatok sokaságába menekülnek - bármi áron.

Nem meg-, vagy elítélni akarom őket - távol álljon tőlem. Mindössze nem értem, hogy ezek az okos, kedves, a világ dolgairól és az emberi kapcsolatokról abszolút józanul gondolkodó emberek miért képtelenek kilépni egy rossz kapcsolatból, miért nem találják a boldogságukat az egyébként a maga tökéletlenségében tökéletes társ mellett, miért elégednek meg kevesebbel, vagy éppen miért pucolnak el fénysebességgel, ha olyan emberrel találkoznak, aki az ösztöneiken kívül ne adj' Isten még az érdeklődésüket is felkelti. Persze ötleteim vannak. Sőt. Elméleteim is. (Az elméletek gyártásra vonatkozó tehetségemről még a legvérmesebb ellenségeim is maximális elismeréssel szólnak.)

Nem vagyok sem pszichológiából, sem filozófiából magasan képzett. Sosem éreztem nemhogy mindent elsöprő, de még másodpercre felvillanó vágyat sem arra, hogy például Carl Schmitt bármely művét olvasgassam. Igen, ez - többek között - az én lelki nyomorom, de csak így magunk között: nem hiszek abban, hogy azért, mert meg tudom nevezni az egy adott szituációra rímelő filozófiai dobozt, a megoldást is tudni fogom. Nyilván mindenki másként próbálja megoldani élete kisebb-nagyobb problémáit, és igen, kétszáz éve halott, zord külsejű jeles férfiak gondolatai segíthetnek ebben. Persze. De azt hiszem, semmi sem helyettesítheti az őszinte beszélgetést, a bátorító hátba veregetést, a sírásnál felajánlott vállat, vagy akár a komoly hallgatást - válasszon mindenki ízlés szerint. De ezek valahogy egyre ritkábban fordulnak elő. Kit érdekel a másik problémája, amíg nekem is millió bajom van? Vagy, ami még elegánsabb, kit érdekel a másik nyomora, amíg én boldog vagyok? (Vagy legalábbis azt hiszem, hogy boldog vagyok, de ez megint más kérdés.) Mindre bőven van példa. Önzés, hazugság, áltatás, önámítás - mindenki számára ismerős reakciók, amiket a saját túlélésünk érdekében használunk alkalomadtán.

Tudom, hogy butus dolog azon keseregni, hogy mily' csodálatosak voltak ama boldog békeidők, amikor még nem keveredtek össze a nemi szerepek, egy-egy gesztusnak értéke, a kimondott szónak súlya volt, a női báj nem az ostobaság szinonimáját jelentette, ahogyan a férfiasság sem az agyatlan kihaénnem-játékét. (Most lehet dobálni a köveket: megvetem az emancipációt - legalábbis amivé korcsosult.) Nem túl előremutató taktika a régmúltat visszasírni, figyelmen kívül hagyva a változásokat a társadalomban, a világban, az emberekben. De az sem megoldás, hogy egy vállrándítással elintézzük: ez van, megszoksz vagy megszöksz. Mert a megszokás vezetett odáig, hogy nem bízunk senkiben és nem remélünk semmit. Hogy kapkodva keressük önmagunkat, anélkül, hogy elismernénk értékeinket és felismernénk hibáinkat. Anélkül, hogy akár csak egy pillanatra is megállnánk elgondolkozni azon, miért kapaszkodunk olyan kétségbeesetten mások visszajelzéseibe, miért ezeken keresztül határozzuk meg magunkat, miért ugrunk gondolkodás nélkül fejest kapcsolatokba, csakhogy mindig legyen kivel vacsorázni, fordítunk hátat gyávaságból lehetőségeknek, gázolunk át másokon önnön nagyszerűségünket bizonyítandó, vagy épp érzünk sosem múló magányt annak ellenére, hogy Facebook-ismerőseink száma meghaladja az ötszázat. Szakmai sikereket kergetünk, anyagi elismerés után sóvárgunk, diplomákat és nyelvvizsgákat gyűjtünk, szeretők számával dicsekszünk - és közben leélünk egy életet úgy, hogy sosem volt bátorságunk őszintén megkérdezni magunktól: mi ez pillanatokra felbukkanó keserűség?

Tudom, hogy nyitottan élni óriási bátorság, hogy valakinek bizalmat szavazni hatalmas rizikó, szembenézni magunkkal rémesen ijesztő, és hogy iszonyú nehéz a napsütésnek örülni, ha filléres problémák foglalkoztatnak. De pici lépésekkel, mosollyal, önzetlenséggel, őszinteséggel, és persze a "kérem" és "köszönöm" mágikus szavak napi használatával visszatalálhatunk egy talán nem örökre letűnt korszak boldogságához.

(A mellékelt videón a Csinibaba című 1997-es magyar vígjáték egy részlete látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Békés | 2010. szeptember 24.  | 09:33
# 1
zseniális írás, megváltoztatott!
Szárnyathy Géza | 2010. szeptember 24.  | 11:02
# 3

Meglepő írás. A Jobbklikken nem ehhez voltam hozzászokva. De nagyon jó! Több ilyet!

Nem, a titkot én sem tudom, de nyilván köze van a számtalan boldogtalan szingli/párkapcsolathoz az indivídum félre/felértékelődésének és az alázat hiányának. 

Az meg más kérdés: mondjuk én is úgy látom, hogy az én kapcsolatom az egyedül normális a közösségemben. Ez három dolgot jelenthet: 1. "Egyedül vagyunk Tibor!", 2. vak vagyok, 3. A botránymediatizált világunkban a csendes, boldog kapcsolatokat nem vesszük észre. 

jogikus | 2010. szeptember 24.  | 14:07
# 5
alázat hiánya - egyetértek, releváns tényező
albion | 2010. szeptember 24.  | 14:18
# 6
Valaki a Jobbklikk2 indulásakor arról értekezett, hogy ez egy kultúrált fórum, ahol nem szoktak bizonyos szinvonal alá süllyedni a bejegyzések. Talán változnak az idők? És hova forduljak, ha a moderátor moderálatlan?
kérdés | 2010. szeptember 24.  | 23:04
# 9

Nagyon tetszett.

Az őszintesége.

A lendülete és a bátorsága.

 

Mindehhez kell az alázat.

 

A '70-es évek budapesti életvitele köszönt vissza.

Ennyire nem változott ott semmi?

 

Ott születtem, ott szültem, ott éltem majd 40 éves koromig.

És örökké elvágytam onnan.

Úgy képzeltem, hogy az Élet valahol a város határain túl bújik meg.

 

 

Ma, ha honvágyam van, nem oda vágyok vissza.

Akárhogy iparkodtam, sosem sikerült kerek egészet, teljesen elfogadhatót, szivet-lelket megnyugtatót teremtenem. Ott.

A nagyvárosban.

Ha budapesti rokonnal, volt baráttal, ismerőssel beszélek (beszélek?), fényévnyire érzem magam tőlük.

Még a szavak jelentése is szmoggal borítottan, rohanásban kissé fáradtan, csapzottan kandikál ki a mondanivalóból ... sok-sok összehalmozott szó, mely nem ismeri, nem akarja a harmóniát.

 

Mintha elveszne a sok-sok ember között a boldogság.

Pedig ott kell, hogy legyen. 

Kitartüan kell keresni tovább.

 

 

petibatya | 2010. szeptember 25.  | 01:00
# 10

Magvas gondolatok.

Gratulálok!

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.