„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. szeptember 27.  | 10:40
A Ga-Galaxis fekete lyukai
Lady Gaga obszcenitással vegyes nagyszerűsége megteremtette a poszt-posztmodern esztétikáját. Az első elektro-androgün a bomlás brandje, a normák halálának hírnöke. Emeljétek meg előtte a vaskalapot!
"Rah, rah, ah, ah, ah
Roma, roma, ma
Gaga, ooh, la, la
Want your bad romance."

Lady Gaga: Bad Romance

"Ímhol ülök és várok, körülvesznek ódon összetört táblák, s új, félig teleírtak is. Vajon mikor jön el az én órám?"
Nietzsche: Imígyen szóla Zarathustra

[Alig telt el a XXI. század első dekádja, máris fin du siécle hangulat uralkodik. Nem a '90-es évek happy end-eufóriájának meghosszabbításáról van azonban szó, hanem egy univerzális elbizonytalanodásról, amely a régi értéktáblák összetöréséből és az újak még meg nem íródottságából fakad. Századunknak nincs nagyobb filozófusa annál, aki be sem lépett még az ezt megelőzőbe sem. Az 1900-ban elhunyt Nietzsche Zarathustrája ma (is) csupa "utolsó embert" találna, és csalódva térne vissza barlangjába - jó sasához és hű kígyójához -, hogy megvárja az eljövendő "felsőbbrendű embert". Ajkain a Nagy Megvetők megvetést is megvető kacajával várakozna most is a Nagy Dél hajnapírjára. S ismét hiába. Még hiába.]

Germanottából Gaga


A popkultúra ellen nem zúgolódni kell, hanem megérteni, hiszen semmi sem formálja annyira korunkat - főleg a FB, a YouTube, a Twitter stb. révén - mint a digitális elektrodiszkó slágerei. Sem a magaskultúra (?) unalmas önsajnáltatása és érthetetlen-érdektelen intertextualitása, sem az értelmiség fanyalgása nem hat a legcsekélyebb mértékben sem. Ortega '20 években írott könyve, A tömegek lázadása a régmúlt krónikája csupán: már nem ott tartunk, hogy a tömeg felemeli a burzsoázia szemében borzongató hidrafejét, hanem ott, hogy ezt követi a kultúrarisztokrácia megannyi médiaproletárja is. Évtizedünk végének leghatásosabb, mert a zenei ízlésre, a mozgóképre, a mozgáskultúrára és a divatra legnagyobb befolyást gyakorló alakja - egyben az új évezred első szupersztárja - Stefani Germanotta, alias Lady Gaga. A hímnősség gyanújába nem véletlenül keveredő énekesnő a digi-generáció élő ikonja lett, aki felkavaró, vakítóan sötét és vonzóan-taszítóan magnetikus zenéjével egyszerre ragadja meg a hallást és a képzeletet, a fantázia és az érzelem világát. Lady Gaga zseniális klipkompozícióival, meghökkentő megjelenésével, sokkoló ön-installációival és dadogó halandzsanyelven előadott triviális témáival a poszt-posztmodern prelúdiumának zeneszerzője.

Germanotta pályája 2005-ben indult, a kezdeti stúdiós csetlések-botlások után megélhetését go-go táncból biztosította. A kezdődő drogproblémák legyőzése után, 2007-ben már komolyabb bárokban kezdett fellépni, mégpedig Lady Starlight-tal együtt koreografált revükben. A menőbb producerek és lemezcégek világába való bekerülés, illetve a dalszövegírás (többek között Britney Spears-nek és a Pussycat Dolls-nak) vezetett végül oda, hogy Akon felfedezte a Germanottában szunnyadó Gagát. A 2008-as első és a 2009-es második album meghozta a világsikert, amit az időközben elkészült videoklipek csak nyomatékosítottak. A 2008-2010-es évek zenei világát Gaga mindenestől felforgatta, és új alapokra helyezte. Az új évezredben nem született hozzá hasonló állócsillag. Hiszen a Spears-láz lecsillapodása után sem a ringó csípőjű latin énekesnők (J-Lo, Shakira), sem az álpunk előadók (P!nk, Amy Whitehouse) nem tudtak olyan elementáris áttörést hozni, mint Gaga. Az évtized végén debütáló szörnyecske hatásával azonban nem érnek fel a mégoly tehetséges egzotikus sztárok sem (Beyoncé, Rihanna, Alesha Dixon - mennyi tökéletes hang és gyönyörű test!), hogy a leáldozóban lévő csillagok (Kylie Minough) és a kisebb epizódszereplők (legyenek akár vadócok, mint Ke$ha és Miley Cyrus, vagy bájosan szórakoztató plasztik pin up próbálkozók, mint Katy Perry) szóba se kerüljenek. Ami nem sikerült sok-sok nyűglődés árán sem Christina Aguilerának, azt Gaga könnyedén abszolválta. Az ok összetett. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Gaga összefoglalta mindazt, amiben élünk. Kétnemű teste a poszt-posztmodern korszak lenyomata, amely a modernitást betetőző értékrelativizmus valamennyi stigmáját magán hordja.

Lady Gaga népszerűségéhez és hirtelen berobbanó karrierje sikeréhez aligha férhet kétség. A 24 éves, New York-i Upper West Side-on felnőtt olasz-amerikai énekesnő 2010 tavaszáig több mint 11 millió albumot adott el, kislemezeiből pedig 40 millió fogyott. Klipjeinek YouTube-os kattintás-száma összességében meghaladja az egymilliárdot, s az élő személyek közül neki van a legtöbb FB-rajongója. 2010. júliusában a Forbes magazin a 100 leghíresebb ember közé válogatta, méghozzá rögtön a negyedik helyre téve. 2009-hez képest nagyot ugrott előre, megelőzve idén az első tíz híresség mezőnyében Madonnát, Johnny Depp-et, Sandra Bullock-ot, a U2-t és Spears kisasszonyt is. 2010-ben csupán a neves (és Obama kampányában is szerepet vállaló) tévés személyiség, a közismert show-műsorvezető Oprah, illetve Beyoncé és az Avatar rendezője tudta megelőzni. Ezzel a zeneipar második leghíresebb személyisége lett. A hírnévre való rájátszás telitalálatnak bizonyult: a The Fame (2008) című debütáló nagylemez az eladási listák élére került számos országban, és elnyerte az év legjobb dance-albumának járó Grammy-díjat. A korong két kislemeze közül a Just Dance és a szintén Grammy-nyertes Poker Face pedig annyira népszerű lett, hogy Lady Gaga a negyedik olyan énekesnővé lépett elő a pop történetében, aki egy időben két számával is vezetni tudta az amerikai slágerlistát. A 2009-es MTV Video Music Awards is díjesőt hozott: a Paparazzi című kislemez két elismerést eredményezett (legjobb művészeti rendezés és legjobb speciális effektek kategóriájában), és szerzőjüket a legjobb új előadónak is megválasztották. A 2009-es, az előző évinél harapósabb és extrémebb The Fame Monster című album Bad Romance című kislemeze tizennyolc országban került a slágerlisták élére. A 2010-es MTV VMA tizenhárom jelölést hozott, amelyből nyolc díjat is eredményezett. Köztük volt az év videoklipje, amelyet a Bad Romance-nak köszönhetett a fiatal művésznő.

Gaga zenéjének népszerűsége az összetettségében rejlik. Első hallásra is észrevehető, hogy sokat merített Grace Jones-tól, a Queen énekesétől (akinek Radio Ga-Ga című száma egy véletlen folytán a művésznév megszületését is inspirálta), Madonnától, Gwen Stefanitól; és lényegében elektronikus dance-alapokra kevert pop és glam rock keverékéből áll. A klipek és a zene szoros összefonódása szintén feltűnő. Gaga holisztikus szemléletére jellemző egyik kijelentése, amely szerint "a célom egy mindent összefogó előadó művészet, a divat összeolvasztása a zenével". Videóit nézegetve azt kell gondolnunk, az énekesnő ars poeticája hiba nélkül teljesült. "Kombinálom a zenét, a divatot, a művészetet és a technológiát" - mondogatja, miközben több ízben is Warhol-ra hivatkozik, majd hozzáteszi: "határozottan olyasmi létrehozására törekszem, ami egyszerre jól eladható és mégis rendkívül érdekes." A dramatikus, provokatív, nem egyszer szadista és felkavaró Gaga-produkciók az ősi fétiseket (legtöbbször a halált és a szexet) juttatják célba a XXI. századi üzenetközvetítés elsődlegesen multimédiás eszközeivel. Egy másik öntudatos megnyilvánulása aláhúzza a kritikusok több ízben tett megállapítását, mely szerint Gaga zenéje olyan hatással van a pop-iparra és a közízlésre, mint Madonna volt annak idején: "A saját sikerem az, hogy forradalmat hoztam a popzenébe. Az utolsó forradalmat Madonna robbantotta ki, 25 éve" - nyilatkozta egyszer.

A tudatos hatáskeltés - amit az audiovizuális eszközök tesznek lehetővé - persze együtt jár a Gaga-ipar divat-diktatúrájával. "A divat a mindenem" - mondja, amit bizonyít, hogy a Fashion című számban konkrétan is megnevez egy sor céget (Armani, D&G, Gucci, Prada stb.), klipjeiben pedig tucatszám fordulnak elő aligha észrevétlen utalások a legnagyobb márkákra (például: bwin.com - Poker Face, Campari és Dolce Gabbana - LoveGame, Dior - Paparazzi, Nemiroff - Bad Romance, Polaroid - Telephone). Extrém ruháival, feltűnést keltő kollekcióival - amelyeket a House of Gaga elnevezésű kreatív csapata tervez, csakúgy, mint a klipek bizarr világát és fellépéseinek kellékeit - komoly fejtörést okozott Stacy London divatszakértőnek is, aki kifejezésre juttatta értetlenségét az énekesnő megjelenése felett. Mégis, a Glamour "az egyik legfontosabb divat-vízionáriusnak" nevezte, jelezve ezzel, hogy Gaga valóságtól elrugaszkodott stylistként is nagyot alkotott. Amint Gaga ikon a little monster-nek nevezett rajongói körében és a képernyőkön, úgy valójában brand, termék és áru, amelyet értékesítenek és használnak. Nemcsak a zenét, az öltözködést és az előadói művészetet sikerült ötvöznie, hanem az üzletet is - minden együtt van ahhoz, hogy korunk morális állapotát is visszatükrözze. "Azt hiszem, megváltoztatom az emberek szexről való gondolkodását" - nyilatkozta a Rolling Stone magazinnak 2009 kora nyarán. Igaza lett.

Ocsmány gyönyör


A két albumra pakolt, videóval készült 5 + 4 szám közül majd' mindegyik emblematikus felvétellé vált az elmúlt két évben. Egyedül a semmitmondó szakítási dumáról szóló, minden szempontból visszafogott (Marilyn Monroe-s megjelenésű, digó-díszletekkel operáló, szirupos hangszerelésű) Eh, Eh (Nothing Else I Can Say) nem futott be. Ahogyan a két albumon sorban egymást követik a számok, és ahogyan kijöttek az újabb és újabb klipek, úgy vált egyre extrémebbé a képi világ. S míg a The Fame két nyitó számában a szöveg és a videó könnyen megfeleltethető egymásnak, úgy a két utolsó felvétel, valamint a The Fame Monster egésze egy imaginárius világot teremt (viszont a szöveg eközben megmarad a szokványos egynyári slágerek sematizmusánál). A nyolc felvétel radikalizálódó és egyre valószerűtlenebb klipjei külön mesét gyártanak a szövegek mellé.

A The Fame nyitódarabjának (Just Dance) története és szövege még teljesen fedi egymást: szétesés a házibuliban. Az attribútumok (diszkógömb, napszemüveg, csillogó ezüstruha, játék a zsinóros pénisz-pótló mikrofonnal stb.) és a szövegvilág ("Half psychotic, sick, hypnotic / Got my blueprint electronic") nem hagy kétséget afelől, hogy hol is vagyunk: üdv a XXI. század elején. A Ne Yo R&B-betéteivel dúsított klasszikus dance-slágernél zeneileg és képileg is többet hozott a Poker Face, amely már meg is mutatott valamit Gaga izgalmas dekadenciájából. A kártyázás és a szerelmi élet összefüggéseinek nem éppen ma felfedezett közhelyeit meglátogató szöveghez gyártott videó - amelyen vetkőzős póker-partyt látunk futurisztikus környezetben (robotok, fém arcbetét) - a konvencionalitásra játszik rá, amelyet egy pop és culture felirattal villódzó napszemüveg nyomatékosít. Az akadozó kép és az énekesnő egyedi designjává váló dadogás ("p-p-p-poker face, p-p-poker face") elhangzása világossá teszi, hogy a szakadozás és az össze nem illesztettség korában járunk. A Ga-Galaxis két fontos motívuma már e két videóban felvonul: bedrótozottság (fülhallgatók), a szem eltakarása (napszemüveg-variációk), mindez a szintén rá jellemző, szőkére festett és kivasalt frizurával. A lecsupaszítottság és a romlottság majd az album következő slágerében, a LoveGame-ben nyilvánul meg, itt ugyanis egy parkolóban és metróban zajló fetisiszta játékot láthatunk, amely a címben is jelzett témát demonstrálja. A videóban a new york-i metró szubkultúrájával együtt felvonul az underground pornózás megannyi műfaja, köztük a klipek maradandó szereplőjének bizonyuló cipő- és harisnyaimádat, valamint a bőrcuccok. "I wanna ride on your disco stick" - szól az egyértelmű és nem éppen épületes üzenet, ami csak azt lepi meg, aki nem ebben a világban él.

A korong utolsó száma, a Paparazzi, már Gaga önfeltárulkozása, s vele együtt a poszt-posztmodern manifesztációja is. A több mint hétperces opus meséje egy tengerparti sztárpár tragikomédiáját jeleníti meg. A fetisiszta kellékek (latex-göncök és sztripper-papucs) épp úgy visszatérő elem lesz a későbbiekben, mint a mérgezés cselekménye és Gaga saját come backjének beágyazása a klipbe. A világtól teljesen elidegenedett "művészt" csak a lesifotósok mohó lencséje köti össze a világgal és a valósággal - üzeni a videó. A szövegben pedig ismét ott bujkál a műanyagkor tudatosítása: "We're plastic / We'll still have fun". A The Fame következő számában, a Bad Romance-ban aztán el-, illetve kiszabadul a pokol. Gaga eddigieket felülmúló klipje és a korábbiaknál hatásosabb zenéje ugyan ismét közismert témát dolgoz fel (vágyakozás, a másik megkívánása), de a videó látványa és megkomponáltsága mégis abszolút egyedivé teszi. Sejtelmes és torz orgonálásra kelnek ki formatervezett koporsóikból a zombimozgású, esetlen hibernáltak, majd a horrorisztikusan steril környezetben megkezdődik a tánc a szemlélődő vevők előtt. A test teljes áruba bocsátása és felhasználása, az elasztikus ruha alatt eltűnő személyiség ismét az egyszerre kívánatos és romlott viszonyokat mutatja be ("I want your ugly, I want your disease"). Ahogy közeledik a bosszúállás pillanata, úgy cserélődik le az űrkorszakot nevetségesen megidéző filmekre jellemző futurisztikus öltözet a BDSM-világot evokáló vörös csipkére és fekete lakkcsizmára. A klip végén a romlott és kormos Gaga áldozata összeégett csontváza mellett fekszik a felgyújtott ágyon. A kör bezárul, amikor újra felcsendül a templomi zene.

A közel tíz perces Telephone és a nyolc percnél hosszabb Alejandro már minden szempontból kiérlelt, esztétikailag rendkívül kidolgozott monumentális klip, vagy inkább kisfilm. Előbbi a mobilozás pártkapcsolati kellemetlenségeiről (a folyton-folyvást elérhetőségről, az állandó hívogatásról, az ettől való szabadulni akarásról és a hazugságról) szól, utóbbi pedig egy köznapi történet a szakításról. (Gaga egyébként rockzenész barátjával való szakítása után fordult a zene felé.) A két klip Gaga világának masszív szürrealitását és teljes abnormalitását mutatja meg, ahol sem a régi értékek nem léteznek már, de már szekuláris viszonyítási pontok sem adottak. Egy olyan vízió, amelyben a relativizmus, a bármivé alakulás korlátlan lehetősége és a technológia az egyetlen "vonatkoztatási" pont. A Telephone alaptörténete szerint a női börtönbe került Gagát barátnője - a klipben kristálytiszta hangja és tökéletes teste mellett visszafogott és mégis tűzforró alakításával domborító Beyoncé - viszi ki, akinek hálából segít megmérgezni pasiját, majd élvezetből az étterem egész közönségét. A fétisek, jelek, bizarr és elképzelhetetlen helyzetek tobzódása során a rabok verekedésbe és leszbikus kapcsolatok sokaságába keverednek, megidéződik a '80-as évek megannyi szubkultúrája, Gaga hol dobozos üdítőkből készült hajcsavarokat és füstölgő csikkekből összerótt napszemüveget, hol szürreális kalózruhát visel. A produkció egyben visszavág az énekesnő állítólagos férfi-voltát bizonygató hírekre (nem csak a tangás közelképekkel, hanem Beyoncé korholásával is: "You've been a very bad girl, a very, very bad, bad girl Gaga"), viszont világos, hogy Gaga leszboszi szerelmet ápol szabadítójával. A párocska Pussy Wagon (kb. picsajárgány) névre hallgató sárga pickupja - amely a Kill Bill első részében tűnt fel 2003-ban és Tarantino ötletére került a klipbe - road moviera jellemző epizódokat és egyben a bűntett megúszását teszi lehetővé.

Amit a Bad Romance elkezdett és a Telephone nyomatékosított, azt a The Fame Monster zenei anyagához legkésőbb legyártott klip, az Alejandro videója emelt tökélyre. Ezt ugyanaz a svéd Jonas Åkerlund rendezte egyébként, aki a Paparazzi kisfilmjét is. A direktor ezt megelőzően dolgozott többek között a Prodigynek (Smack My Bitch Up. 1997), Madonnának (pl. Jump. 2006) és ő követte el a Rammstein Pussy (2009) című számához készített soft (?) pornóvideót is. Az Alejandro már a teljes zűrzavar teátrális kifejezője, a mozgalmas cselekményű klip a valóság közelében sem járó mesét ad elő. A sivár, indusztriális környezetbe helyezett Riefenstahl-szerű nyitóepizódok sokasága végül ágyjelenetek sorozatába fullad, amely együttesen a normák tökéletes hiányával szembesít. A klip elején náci-stílusú rohamosztagosok Dávid-csillag alakú keretet cipelnek, majd egy, az üdvrivalgás háttérzörejeivel nyomatékosított kripto-fasiszta, heroikus jelenetet látunk: pihenő legényei és a pusztulás romjai között a hóesést figyeli egy tányérsapkás, egykedvű SA-imitátor. Majd temetés következik, ahol az özvegy - természetesen Lady Gaga - vezeti fel a halottkultusz rituális menetét. Ezt követően a Männerbund homoerotikus képi átirata jön, ahol a férfikörré kapaszkodó szereplők mögött fekete-fehér, szemcsés mozgóképen idéződik meg a totális pusztulás. Gaga hamarosan ijesztő, elhasznált, olcsó lotyóvá változik át (hasonulva mondjuk az 1984 visszataszító, fogatlan, szakadt combfixű szajhájához), hogy ocsmány blaszfémiával élve vörös latexcsíkokkal díszített apácaruhába bújjon. A klip végső nagyjelenete kötözős, bizarr orgiát ábrázol, amelyben a nemi szerepek teljesen összekuszálódnak (de azért egyértelmű látványban lehet részünk, ha jól figyelünk 4:40-nél). A klip végén Gaga porcelánarcának celluloidként való szétégése a látottakat olyan illúzióvá változtatja át, amely csupán a filmen létezik. Azaz nem valóság, de mégis.

A Bad Romance és az Alejandro felkavaró képei mindent összekevernek és az utolsó normatív kapaszkodót is lerombolják. A Silent Hill földön megnyílt pokol-világához hasonlatos víziók korunk posztapokaliptikus állapota mellett tanúskodnak. Nem a tárgyi kultúra, a technikai haladás vagy a működésképtelen intézményi struktúra szempontjából beszélünk végső pusztulásról (mint azt a 2009-es Éli könyvében és 2010-ben forgatott Az útban láthatjuk), hanem a mentális összeomlás és a realitásérzék agyhalála miatt. A zene és látvány szuper-szubjektív vizkom-káosza, amelyet Gaga megteremtett, példátlan erővel hat, hiszen tökéletesen sikerült megjelenítenie korunk zűrzavarát. A hipervizualitás (hang és kép, ritmus és mozgás) ilyen irányú kihasználása Gagát a '70-es évek exploitation-filmjeinek egysíkú témaválasztásaihoz teszi hasonlatossá: ezekben sincs más, csak szex és erőszak, gyönyör és kín. A forma újszerűsége pedig abban áll, hogy Gagával megszületett a csúcsminőségű slasher zeneipari megfelelője, olyasmi, mint Tarantino Motel-szériája. A XXI. század elején a primitíven egyszerű, pofátlanul csak a gyomortájéki érzékekre épülő hatáskeltés ötvöződik az előállítás profizmusával és a nagyköltségvetésű darabokra jellemző pontossággal. "We got a redlight, pornographic dence fight" - halljuk a pénz és a gazdagságot jelképező tárgyak megalázásáról szóló Beautiful, Dirthy, Rich 2008-as felvételén. A Zs-kategóriás téma és a nagyköltségvetésű álomgyári stúdiómunka párosításának sikere persze a maga groteszkségében rejlik: a minőségi mocsok-mozi ugyanazzal hat, mint a Gaga-univerzum hibátlan trash-popja. Ez pedig az a nehezen bevallható élmény, hogy olyasmit kívánunk meg, amely valójában undorító. Nehéz gyűlölni, mert akarjuk - szinte kötelező undorodni tőle, pedig mégis szép. "I want your horror [...] I want your psycho [...] baby, you're sick" - énekli a Bad Romance-ban. Tudjuk, hogy ez valami nagyon rossz dolog, értékmércék híján azonban ez is relatívvá válik. Mágikus erejének engedve önmagunk értékrendjét áruljuk el. Nem csoda: a régi értéktáblák összetörtek már, az újak pedig csak félig vannak teleírva. A Ga-Galaxis megszületésével kultúránk halálközeli élményét élhetjük át, ahol csupán az amputált normák fantomfájdalma követeli hiába, hogy ne csábuljunk el.

Gaga nem díszlet saját színpadias performanszaiban, mint a '90-es évek végének nagy műsátánista pózere, Marylin Manson. Karikatúra helyett - bármilyen karikaturisztikus is ő maga és megjelenése - elgondolkodtató fenomén. A 2009-es MTV VMA díjátadón Gaga szándékosan nem alakította a dance-díva szerepét, ehelyett olyan showt adott, amelynek baljós balett-jelenetei és zongorajátéka után dekoltázsából művér ömlött. A díjakat ezt követően tetőtől talpig vörös maszkban vette át. Idén ugyanitt sokkoló nyershús-ruhában jelent meg. Művér, egyenruha-kollekciók sokasága, lehetetlen napgép-mutációk, a szem örökös eltakarása, a smink maszkként való alkalmazása, elképesztő fejfedők, futurisztikus és bizarr ruhaeposzok. Gaga make-up nélkül döbbenetesen máshogyan fest, nemi hovatartozásának kérdésességét pedig önmaga exponálta, amikor úgy nyilatkozott, hogy "férfi és női genitáliáim is vannak, de magamat nőnek tartom. Noha van egy kicsi kis péniszem is". A tudatos hatáskeltés a hermafroditizmus szándékos homályban hagyását is vállalja - hiába, a showt el kell adni. Gaga mimikrije azonban több ennél: művészete a mindenné átváltozás apoteózisa, korunk mindenre kiterjedő transzneműségének tanúsítványa. Megannyi klipje a kiforgathatóság halotti tora és születésnapja egyben, barokkosan tobzódó szürreális látomásai azt jelenítik meg, amiben élünk: a mindenre kiterjedő relativizmust, a "jón és rosszon" való túljutás éppen zajló folyamatát.

"A nagy megvetés órája"


Gaga valójában nem létezik: jelenléte nem valóság, hanem vizuális vízió, a popkultúra tünékeny ikonja. Amint nőisége illúzió, úgy viselkedése is csak póz, maszkok sokaságát ölti magára, hogy ezeket levéve újabbak tűnjenek elő. Virtuális jelenség csupán, hallucináció - amint digitális korunk megannyi más terméke is. Gaga zseniális alakítása korunk jellemzőit totalizálja, annak a világnak a manifesztációja, amelyben élünk. De persze több is ennél: az új évezred első globális sztárja beteg vonaglásával és csalóka szemfényvesztésével leképezi ugyan, de egyszerre alakítja is környezetünket. Megjelenít és formál, dokumentál és illusztrál, visszatükröz és előidéz - Gaga a XXI. század elejei trashkultúra poros mauzóleuma és olajos üzemcsarnoka egyben.

David Hajdu a konzervatív The New Republic-ban Gaga konzervativizmusáról értekezett, mondván, a Telephone-ban hagyományos kérdések merülnek fel, noha a klip maga provokáló és obszcén. Tekintve, hogy Gaga köztudottan kiáll a melegek érdekeiért, számos LMBT-felvonuláson vett már részt, továbbá fontosnak tartja az esőerdők védelmét és más divatos balliberális törekvéseket, a legkevésbé sem lehet konzervatívnak mondani. Noha a liberális jelző alkalmazása is merő anakronizmus lenne vele kapcsolatban. Az olyan megállapítások, mint Camille Paglia-é, viszont elgondolkodtatóak. Az irodalomtudós így ír: "Lady Gaga nem olyan szexis, mint Stefani Germanotta volt egykor. Valójában Gaga egyáltalán nem szexis, hanem inkább egy lötyögő marionett-figura, egy műanyagból készült android. S épp emiatt vetődik fel a kérdés, hogy miként lehet egy ennyire kiszámított, antipatikus és minden erotikus vonzerő híján lévő klinikai eset, mint amilyen ő, egy egész generáció ikonja?" A szerző azzal válaszolja meg saját kérdését, hogy kimondja: a szexuálisan diszfunkcionális Gaga-Gestalt tulajdonképpen annak a nemzedéknek a fantáziáját és reális élettapasztalatát jeleníti meg, amelyik vele együtt már a posztmodern viszonyai között nőtt fel. "Egy relativista kulturális vákuumba születtek bele [...], mindenféle orientáció nélkül. [...] Olyan világban élnek, ahol a határok elmosódtak" - írja. Valóban, de ha mindez így van, akkor miért nem köszönjük meg Germanottának, hogy ezt a leghatásosabb eszközökkel hozta tudtunkra?

A '60-as évek Woodstock-nemzedéke még élvezettel rombolta le a világháború utáni polgári értékeket, Madonna pedig a visszafogott '80-as évek neoviktoriánus értéktábláit repesztette szét. Mindez akkor lázadás volt, ma azonban már nem cél a polgárpukkasztás vagy a prűdség kifigurázása, hiszen egyik sem létezik többé, illetve amennyiben igen, úgy beépültek a Bürgertum kulturális fősodrába. A '68-asok nyugdíjkorba lépő unalmas nyárspolgárok lettek, Madonna pedig mára megkérdőjelezhetetlen popikon, aki szórakoztatóipari mércévé nemesült. Gaga korában a lázadás azonban minden értelmét elveszítette: a fáradt posztmodern lerombolásra sem érdemes világában ugyanis vagy premodern értékeket kellene újjáteremteni, vagy a modernitás utáni helyzetet kellene elgondolni. Gaga e köztes állapot szignálja, a poszt-posztmodern elő bizonyítéka. A szennyáradat tetején lovagol, s már nem előidézi vagy ünnepli a kulturális káoszt, hanem csak létét bizonyítja. Örömmel szívja be az oszlás gázait és megrészegülve ízlelgeti a felbomlás sűrű, romlott mézét. Művészetét és mondanivalóját kritizálni ostobaság, sőt mi több: felesleges is. Hiábavaló bírálni, hiszen nem hordoz értékeket, nincsen sem normatív, sem norma-ellenes alapja, ehelyett inkább az aktív nihilizmus, a semmi láthatóvá válása. Bármi lehet, és annak az ellentéte is - feltéve, ha a dolgoknak lenne helyük és bárminek a legcsekélyebb értéke is volna. Gaga nem lázad semmi ellen, hanem maga a semmi, büszke értelmetlenségével az értelem nélküliséget tükrözi vissza. Éppen ezért semmi értelme nincs hibáztatni - kár volna az egyetlen őszinte tanúra haragudni. Ha nem tetszik, amit látsz, ne azt okold, aki a maga pőreségében mutatta meg a valóságot!

Gaga de-de-degenerált da-dadogása ("da-da-doo-doo-mmm [...] just, j-j-just dance", "p-p-p-poker face", "pa-paparazzi", "ro-ro-romance", "m-m-my telephone", "Ale-Alejandro, Ale-Alejandro") korunk legautentikusabb, abszolút kultikus üzenete, amely hipnotikus és mágikus módon recitálja el a posztmodern felbomlásának kezdetét. A falig vitt relativizmus végre nyilvánvalóvá vált Gaga mocskosságában felszabadító és ocsmányságában gyönyörű művészetében: innen kell vagy visszafordulni, vagy még tovább menni. A kérdés az: ki meri majd megtenni az első lépést?

(Illusztrációnkon egy részlet látható az Alejandro című Gaga-szerzemény 2010-es videoklipjéből.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2010. szeptember 27.  | 17:15
# 1

Már az első kettő mondatot nem sikerült értelmeznem.

Korból és szellemi képességekből kifolyólag.

Innentől csak beleolvasgattam a mai eposzba...ezt a csajszit nem ismerem, már nem is fogom megismerni sosem...nekem közömbös a léte s mivel környezetemből sem hallottam még sosem hírét, ezért kihagyom.

Az esőerdő szón fönnakadtam viszont.

Kapásból eszembe jutott Bruno Manser.

 

Svájcban mindenkinek mindig tiszta a cipője, rendben van a foga és a frizurája és nem áll a sorban fél méternél közelebb a másikhoz.

Ha köszön, szívélyes mosolyra nyitja száját ... grüezi!... így hamar ellenőrizheted, hogy igazat mondok.

 

Csináltak Manserrel riportot.

Az első időkben jólápolt, angazsírt svájci volt, aki teljes bedobással védte a védhetetlent.

A második részben fölkeresték a magas hegyekben.

Üldögélt egy hegy tetején, ott is egy fa ágán és furulyázgatott.

Valami csodaszépen hatott, ott, abban az esőerdő környezetben.

Aztán, mikor kinótázta magát, a riporterhez fordult és tele szájjal elmosolyodott .

 

A jobb fölső második hiányzott és ő békésen mosolygott. .. mosolygott.

 

Őt, az esőerdőket s azok népeit nagyon sajnálom.

 

Szóljatok rám, ha zavaró, hogy csak ennyit tudok a témához szólni s ahelyett, hogy hallgatnék, mégis leírom.

abraxas | 2010. szeptember 27.  | 17:35
# 2

Hölgyek, Urak!

 

Nem kellene mindent ilyen komolyan venni. Különösen azt nem, ami eleve átverés. Lady Gagát, Britney Spearst, stb. csak a gyarmatokon nyomatja az MTV. Az amerikai MTV még mindig rockot játszik. Sőt, a multkor kezembe került egy "enemy" (NME, New Musical Express), amelyben ezekről a vackokról egy szó sem esett, ellenben többszázezres rockkoncertekről tudósítottak az Egyesült Királyságban.

 

Észre kellene venni, hogy ez a minősíthetetlen vacak exportra készül New Yorkban és Los Angelesben, otthon náluk sem eszik meg ezt a sz**rt. 

refuse/resist! | 2010. szeptember 28.  | 16:39
# 7
A sok "jönnek a zifjúkonok" (feat. "van már 3 fasza blogunk") témát csócsáló unalmas cikkek után végre valami gondolkodtató téma! Néhány ponton lehet vele kötözködni: Ugyanígy végig lehetne vinni egy ilyen elemzést rock-metál vonalon, kevésbé bántaná a fület (vidám emotikon). Vagy másfajta popzenéken. Egyébként nem igaz, hogy ne lenne mi ellen lázadni. A nyárspolgárok a 21. század elejének a rockerei. A tradícionalisták meg egyenesen punkok. Legalábbis ami az (ellen)lázadást illeti. "továbbá fontosnak tartja az esőerdők védelmét és más divatos balliberális törekvéseket" Ez az óvodás stílusú köpködés a természetvédelemre unalmas és borzasztó gyenge intellektuális alapokon áll. Lassan le kéne róla szokni. ""Azt hiszem, megváltoztatom az emberek szexről való gondolkodását" - nyilatkozta a Rolling Stone magazinnak 2009 kora nyarán. Igaza lett." Erre gondoltál: "I think I'm changing what people think is sexy."?
abiotic | 2010. szeptember 28.  | 21:47
# 8
hátszóval, ez a nagyívű ga-galaxis útikalauz, ha már a popszakmáról (is) szól, elbírt volna (még?) egy szakmai lektort, mer' igen sok tárgyi tévedése van, ami egy szimpla wikipediáról amúgy pótolható. (lett volna.) ..lady (=femme) gaga mind2 lemezének címe rájátszik amúgy a francia szóra, a the-vel nyomatékosítva jó kis fricska ez a sok futottakmég dívának.. viszont komoly baklövésnek érzem, h a szerző a 44 éves akerlund világképét egy az egyben összetolja a nála 20 évvel fiatalabb gagáéval, ez főleg az alejandro kapcsán fura, ahol a dal/szöveg maga még véletlenül sem implikálja azt a képi világot, nem ok rá, így az sokkal többel (="öncélúan") sokkol a gagai gagyogásnál. (egy jó rendező a beautiful, dirty, rich-ből is biztosan tudott volna vállalhatót forgatni..)

mindössze 2 brand csúszik itt is egybe, pont ahogyan carrera napszemüveget tesz az arcára az egyik jelenetben, vagy dior-ezt és givenchy-azt, ugyanígy választja ki a rendező-médiumot, heló. és ahogy egy luxus tárgy is átpozícionálja viselőjét, a klip-rendező se más - hiszen egy kisebb vagyon a gázsija.. ilyesmi a co-branding. (nem mondom, h megerőszakolja a kép a zenét, sem azt, h gaga ellenére lenne bármi, de egy pop-ikon az imidzsét építi minden gesztusával (=pénzével..), s ahogyan rámondja egy diorra, h jöhet, ugyanígy mondja rá egy rendezőre is. imprinting ez, a médiatársadalom tudatába, síppal-dobbal-elektroclashsel..)

 

(..)

abiotic | 2010. szeptember 28.  | 21:47
# 9

(..)

mer' ne mondja nekem senki, h miss gaga maga konstruál olyasmi vizuális truvájokat, mint pl. a poker face elején a medencéből kimászós kép is, ahol a haránt húzott "dekoltázs" a fekete latex-göncön a féloldalt kikecmergéssel (legalább 15-féle módon lehet kijönni egy medencéből, szal, miért pont így?..) és a szimmetrikusan elrendezett dán dogokkal épp egy fél pikk ászt formáz (csak :) tükrözni kell egy screen shot után a kép jobb oldalát a teljes pikk-sziluetthez..), h utána a szétcsúszós pókerparty legelején pont egy pikk ászt pöcköljön az asztalra, ami köztudottan a halál-kártya, mint olyan. (lásd még: secret weapon a vietnámi háborúban..) ilyen a tökéletes femme fatale szimbolika. de a lényeg, h gaga körül ma már épp elég kisbolygó kering, h ne csupán róla szóljon a naprendszer, az ő üzenetei (zene&szöveg, utóbbi tartalmát tekintve közérthető vérbanalitások) messze nem vinnék el ezt az imidzset a hátukon, arra viszont pont elég jók, h azonosulni engedjék vele, a csúnya lánnyal a rajongótábort; nézzük meg, mekkora talpú cipőt visel az alejandróban (is) - alacsony alig-karakter őt, aki inkább a divattal foglal állást, oly sok kortársához hasonlóan. nála minden egyformán popzene - a technológia fetisizálása is: populáris gagyikkal villant a dollár milliókat érő villában (paparazzi), ellenpontozva a megfizethetetlent a megfizethetővel, gagyi-mobilt szorongat és polaroiddal kattint a telephone-ban, ipodot dokkol egy philippe starck vicc-hangfalon a bad romance elején, camparit iszik a love game-ben.. tiszta teleshop. a popkulturális közeget viszont csodásan leképezi, pont ahogyan egy weboldal (kinek van a legtöbb fb ismerőse? kinek vannak a leghallgatottabb youtube-videói?) is attól megy, mert népszerű, a popsztár is akkor ragyog, ha sokan kíváncsiak rá. amerika (leghangosabb?) hangja 2010ben lady gaga, ami ide-oda verődik a kontinensek közt, hála a 166 országban 18 nyelven fogható mtv-nek, és a 260 legmagasabb szintű területi egységen elérhető internetnek.. naés? ;)

józan` | 2010. szeptember 29.  | 23:08
# 11

Egy konzervatív eszmetörténész, aki lady gagát ajnározza, muhahahahaa

 

Szerencsére azért nincs mindenki így elájulva tőle:

http://cotcot.hu/cikk/2010/09/29/lopni-tudni-kell

 

Pumalyos | 2010. szeptember 30.  | 12:42
# 18
Muszáj a szarban értelmet keresni?
ricardo | 2010. október 3.  | 18:41
# 28
Juj, Békés Marci átmegy Adornoba. Lehet, legközelebb már az egydimenziós emberről ír. És milyen tájékozott a pop világában! Nietzsche Zarathustrájában van egy jelent. Egy férfi így próbálja óva inteni Zarathustrát: Ne menj be ebbe a városba, ott minden csupa romlás, bűn és fertő! Mocsár, mocsár, mocsár! Mire Zarathustra így felel: Lám, oly sokáig ültél e mocsár partján, hogy egészen megtanultál kuruttyolni.  
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.