„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Jobbklikk Egyesület | 2010. október 5.  | 11:59
A marxizmus balga dicsérete
A politikai mitológia a modernitás fontos eleme, érvényét néha erőszakkal, néha a tömegmanipuláció eszközeivel tartják fenn. Ma ez utóbbit látjuk. Megadja Gábor és Szentmihályi Gergely írása.
"Nem véletlenül nevezik a gyarmatáru-kereskedőt németül
materialistának: ez a világbölcsesség csakugyan a szatócsoknak szólt."

Egon Friedell

Érdemes megnézni Bolgár úr interjúját Krausz Tamással, hiszen itt a mítosz lényegi dogmáiból a legfontosabbakat mazsolázhatjuk ki. Ilyen például a Krausz által említett "társult termelők önkéntes szövetsége", ami lehetne akár "bíboros bársonyba bugyolált csokinyuszik tömkelege" is, ugyanannyi értelme lenne. A lényeg a hozzáfűzött magyarázat, az emancipációs tartalom, "mindenféle elnyomás megszüntetése". Nincs benne diktatúra, tömeggyilkosság, kínzás, lehallgatás, kifosztás. Kezdjük tehát az elmélettel.

Az utóbbi néhány évtizedben nyugaton, majd hazánkban is megindult az ún. "kommunista hagyomány" (khm) tisztára mosása, a "szép utópia" erőszak- és elnyomásmentes hippi-világ víziójának terjesztése. Eszerint Marx és Engels nagyjából Woodstockot képzelte el világméretekben, ahol mindenki kumbájázik, vagy a We are the world-öt énekli nagy egyetértésben és békességben.

Az igazság az, hogy a sok homályos utalást leszámítva (lásd a fentit) Marx egyáltalán nem beszélt arról, milyen is a kommunizmus, inkább arról, hogy mi nem az (ehhez nagyban hasonlít Popper nyitott társadalomról szóló elmélete). Sőt: Marx szerint a kommunizmus nem valamiféle "idea", ezért a valóságon nem is lehet azt számon kérni. Így maga az ötletgazda: "a kommunizmus nem eszme, nem megvalósítandó cél, amihez a valóságot igazítani kell, hanem az a valóságos mozgalom, mely a jelenlegi állapotot megváltoztatja" (A német ideológia). Pont. Nincs semmiféle eszményi vízió, csak a forradalmár pusztító hevülete, amely minden létezőt le akar rombolni. (Pedig most még abba sem megyünk bele, hogy mekkora óriási ellentmondások vannak a marxista teozófián belül pl. szükségszerűség vs. forradalom témakörében stb.)

Arról viszont szól a fáma, hogy miként valósítható meg a forradalom, legalábbis hogy érdemes "hozzáállni". És ha már Lenin épp választóvonal, hogy ő most autentikus kommunista-e, vagy sem (Krausz szerint amúgy igen, és abszolút védhető), maradjunk Marx legszorosabb szerzőtársánál, Engelsnél, aki így ír a forradalom autoriter mivoltáról: "[a] revolution is certainly the most authoritarian thing there is; it is the act whereby one part of the population imposes its will upon the other part by means of rifles, bayonets and cannon — authoritarian means, if such there be at all; and if the victorious party does not want to have fought in vain, it must maintain this rule by means of the terror which its arms inspire in the reactionists." (Kiemelés tőlünk.)

Az igazság a következő: fentiek értelmében (az eszmei atyákat illik komolyan venni) nincs semmiféle erkölcsi mércéje a kommunizmusnak, a kommunizmus a közkeletű vélekedéssel szemben (amelyet sikeresen ültettek el a fejekben) nem egy "félresiklott eszme", hanem eszméjében is tömeggyilkos, erőszakos, tulajdon- és szabadságellenes. A gyakorlati oldaláról nézve pedig az a kérdés vetődhet fel, hogy ha mégis igaz lenne, hogy a kommunizmus "szép eszme", csak "rosszul valósították meg", akkor vajon miért van az, hogy minden egyes kommunista rezsim erkölcstelen, tömeggyilkos és szabadság-ellenes volt? A kérdés költői. Azért, mert a kommunista rendszerek minden egyes esetben tömeggyilkosok, erkölcstelenek és szabadság-ellenesek voltak, ezek nélkül nem léteznek, és ezen gyakorlatuk nem választható el az alapjukul szolgáló marxista-leninista ideológiától.

Krausz azt is vélelmezi, hogy ha Szabó Ervin névadó szerepét átgondoljuk, akkor ennyi erővel József Attilát, vagy Sántha Ferencet is ki lehetne szórni az irodalmi kánonból. Erről csak három dolog: Szabó Ervin nem része az irodalmi kánonnak (más kánonnak sem), az a kérdés pedig, hogy egy anarcho-szindikalista könyvtáros maradjon-e a névadója a fővárosi közkönyvtár-hálózatnak, minimum vitaképes dolog. Másrészt József Attila munkásságát le lehet egyszerűsíteni arra, hogy ő a kommunista író kvintesszenciája, csak nem érdemes (talán apróság: 1934 után megszakította a kapcsolatot a kommunista mozgalommal). Sántha Ferenc pedig, akit Krausz azért hoz fel védőpajzsként, mert a "népi-paraszti közösségek logikája felől építkezett" (sic!), 1956-ban a Petőfi Kör alapító tagja volt és nyílt levelet írt a parasztság jogfosztottságáról. Harmadrészt pedig egyáltalán nem kell félni attól, hogy bizonyos gondolkodók életműve újraértékelésre érett meg, szabad és kell is vitázni róluk.

Külön szót érdemel, hogy aki ma, 2010-ben olyan kérdést tesz fel, hogy vajon "hol van a Fidesz és a Jobbik közti határ", az vagy finoman szólva nem mozog otthonosan a politika világában, vagy szándékosan megtéveszt. Azt a tényt, hogy vita kezdődik arról, hogy Szabó Ervin neve maradjon-e egy patinás fővárosi könyvtár nevében, párhuzamba állítani azzal, hogy a "Baltikumban már az SS-nek is emeltek emlékművet", egészen arcpirító kísérlet és egyszerre szenvelgő tettetés. Krausz meglátása szerint van egy "jobboldali-szélsőjobboldali hatalomkoncentrációs folyamat". Rossz lehet politikai színvakként és intellektuális rövidlátóként a politikai skála legszélső baloldaláról egy csapatnak látni a Fidesz és a Jobbik táborát, de a finom distinkciók hiányában azt javasoljuk Krausz Tamásnak, hogy látogasson el egy kormánypárti rendezvényre, majd mondjuk a Betyársereg vagy a Magyar Gárda egyik gyűlésére.

Krausz Tamás továbbmegy: szerinte ez az egész ügy egy "intellektuális-szellemi hanyatlásnak" a következménye; a "marxista tradíció egy világméretű tradíció", egész előadásából pedig az derül ki, hogy gyakorlatilag a kommunizmus a magyar kultúra egyik legfőbb letéteményese volt. Ezzel szemben az az igazság, hogy Aczél György a kommunista rendszer háromfejű, három T-s kulturális Cerberusaként, ámokfutásával elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy teljes írói életpályákat és emberi sorsokat tegyen tönkre. Hogy nem önmagában egy beteges, gőgös és megalomán ember habitusának köszönhető a kulturális élet deflorálása, hanem a kommunista politikai felfogásban értelemszerűen jelenlévő posztulátumnak, arra a marxista-leninista írások ezernyi példája sorakozik tanulságtételül, de a gyakorlati tapasztalat is bőséges példával szolgál. A szovjet irodalom termékei nagyrészt értékelhetetlen selejtek, a kommunista és a szocialista egypártrendszerek alatt a tervutasításos, szakmányban legyártatott mozgalmár-fércművek, a munkásság és a forradalmi hevület kéjes egymásba fonódását népszerűsíteni hivatott munkáslózungok az íráskultúra legalja. Magyarországon nagy íróink szenvedtek a szocialista diktatúra ideje alatt, csak a középszer virágzott. Hol alkottak nagyot az igazi, leplezetlen kommunisták a világirodalomban? A bolgár kommunisták, a kambodzsai vörös khmerek? A castroista vagy maoista forradalom gyermekei?

Mindezek tükrében kicsit érdekes azt hallani, hogy a kommunista ikonokkal való leszámolás (most a konkrét ügytől eltekintve) a magyar kultúra hagyományainak lábbal tiprását jelenti. A kommunistáknak köszönhetjük a magyar kultúrán elkövetett több évtizedes erőszakot (a példaként említett Lukács Györgynek ebben kivételes szerepe volt, gondolati hegemóniája pedig még ma is élő), ha már a fizikain túl vagyunk. Ugyan kik tették tönkre a magyar kultúrát, és hagyományt, ha nem a hatalom segítségével "alkotó" kommunisták? (Csak egy jelzésértékű kérdés: a jelen ügyben felmerülő Hamvas Béla története hogy is volt?)

Az külön vicc, ahogy Bolgár György vokálozik Krausz "kultúramentő" kommunizmus-relativizálásához, ketten együtt féltik a magyar kultúrát. Az a Bolgár György, aki néhány éve pornókönyvet írt. Ja, és felejtsük már el azt a népbutítást, hogy Marx egy jópofa, hajléktalan-kinézetű, kicsit szenilis nagypapa, aki írt valamit a tőkéről és a munkásokról, de alapvetően jót akart. Javasoljuk Paul Johnson Értelmiségiek című könyvének Marx fejezetét szorgos olvasásra.

Azoknak, akik számára a kommunizmus valamilyen emberarcú, kedves utópia, nyilván nehéz elmagyarázni, hogy a szabadság korszaka azt is jelenti, hogy igenis feltehetők morális kérdések, igenis megfontolandó, hogy kik lehetnek utcák, terek, könyvtárak névadói. Ha pedig hagyományról beszélünk: a szovjet megszállással (nem felszabadítással!) egybekötött kommunista diktatúra teljesen szervetlenül telepedett rá a magyar kultúrtörténetre és közéletre. Az elmúlt húsz év egyik legnagyobb mulasztása éppen az volt, hogy nem tette tisztává a viszonyát az előző rendszer puha (vagy csak puhának tűnő) diktatúrájával szemben is. 1956 közeledő évfordulója kapcsán pedig érdemes azon is elgondolkodni, hogy a legutóbbi időkig is voltak olyan elsővonalbeli politikusok, akik 1956 őszének eseményeit a fasizmus tobzódásának, ellenforradalomnak látták és láttatták. Talán most egy új korszak kezdődik. De a vitákat le kell folytatni. Tíz év múlva már nem szeretnénk azon rugózni, hogy egy megszálló hadsereg hátulsó felébe bebújt értelmiség, amely minden konkurenciát kiirtott a szellemi életből, integráns részét képezi-e az organikus magyar kultúrának, vagy sem.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
skynet | 2010. október 5.  | 18:57
# 1
érdekes írás éppen aktuális a komenizmusos konferencia meg a vitézy lászlós tv sorozat miatt is egy biztos a komcsi system nem értékelhető talán nem is érthető teljesen  polgári értékrenddel ... konkérabban arról van szó hogy ez a bolsi agyrém alapvetően katonai hadsered tip vezetés alkalmazása akar lenni a társadalomra ...azért olyan elég megnézni akár a 70 es éveket is  kisdobos , úttörőcsapat örsök rajok csapatzászló fogadás jobbról  bla bla munkásőrség polgárőrség, kötelező néphadsereg stb ... vagyis ez egy katonai tipusú társadalom irányítás  ránevelés akar lenni ...nem polgári tipus ez amikor kemény korszaka van első második világháború de előtte is  akkor generalisszimus  sztálin cseka nkvd nálunk ávó stb mert hogyan lehet a katonát vérontásra kényszeríteni orosz módra ? megfélemlítéssel ... ha megfordulsz majd az nkvd tarkón lő ... ugyanezért terrorizálják a társadalmat is mert hülye katonai zubbonyt egyféle hadikomunizmust taknyolnak erőltetnek rá az egész tömbre ..aztán később ez kilágyul 56 után , meg keresik az alternatívákat  emberarcú meg reform meg a többi marhaság de be is döglik az egész  ahogy kell 
disfear | 2010. október 6.  | 17:04
# 2

Vitába szálnék.

 

Az alapokban egyetértek. Jómagam sokáig gondoltam úgy, ahogy idézitek: a marxizmus alapvetően jó, csak rosszul valósították meg. Természetesen utánna megismertem Marx és követői forrdalmi tanait, és belegondoltam, az egészet nem lehet megvalósítani az ember inividualitása miatt másképpen, csak úgy ahogy kb azt Orwellnél láttuk. De! 

 

A marxizmust "jónak" gondolókat szeretném megvédeni. Egyrészt legnagyobb részüket nem is a marxizmus fogja meg, hanem a benne lévő közösségi élmény. Azt amit ma a marxizmuson alapuló politikai, ideológia eszmék tükröznek, üzennek. Mégpedig ezek, ahogy én látom legföbbképpen: a tolerancia, a szabadság,  a béke. A legtöbb "baloldali" gondolkodó ember nem kirekesztő, hanem béke és szabadságszerető ember. Természetesen ez ugyanígy igaz, a konzervatívok, liberálisok nagy részére. Szóval, úgy gondolom, az így gondolkódoknak ezek tetszenek meg.

 

Sokáig számomra például a konzervatív hagyomány  teljesen ellenszenves volt. Arról az oldalról nem láttam mást, csak kirekesztést, érzelmi alapokon történő érvelést, ami nekem tetszik, ami nekem érték az jó, a más, a progresszív mind csak rossz. (persze, ez ugyanigy megvan a "bal" odlalban is, csak épp a történelmivel- szép - hagyományossal szemben). Aztán persze valamennyire tisztult számomra a kép.

 

Hova is akarok kilyukadni? Alapvetően nagyon csábító ideológiai, és teljesen nem azt takarja már, amiről szól, leszámítva mondjuk a Munkáspárthoz hasonló szerveződéseket. Az egész inkább ez a zöld-balos cucc, ami alapvetően tök szimaptikus dolog. (más kérdés, hogy a szemellenzősségét sokan nem veszik észre, és az inkább indirekt módon okoz társadalmi problémákat)

 

És a másik ami fontos: ugyanezzekkel az érvekkel támadják balról konzervatív hagyományt is: feudálisok, fasiszták (itt mint a hatalom nem a pejoratív jelző) stb.. és persz, hogy a jobboldali sem holokuasztot akar, semmint ahogy a mostani baloldali recsk-et. Akik meg ezt akarják, mindkét táboron belül ugyanugy megvannak.

 

 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.