„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
 | 2010. október 18.  | 12:02
A Le Monde Orbántól félti Magyarországot
Vannak dolgok, amik nem változnak: a külföldi tudósító tájékozatlan, fogalmatlanságát Konrád György megszólaltatásával bizonyítja. Következménye a már ismert tézis: Orbán egy "zömök diktátor".
Ahhoz képest, hogy a Der Spiegel szerint Budapest az antiszemitizmus fővárosa, a Le Monde meglehetősen visszafogott, mondhatni "korrekt" cikket írt a magyar miniszterelnökről. Csak attól a kínzó kérdéstől lehetne szabadulni, hogy vajon miért kerül egymástól néhány nap távolságra vezető nyugat-európai sajtótermékek hasábjaira két olyan cikk, ami a politikai elfogultságon túl olyan súlyos tárgyi tévedéseket tartalmaz, hogy azt más témában minden szerkesztő a minőségi újságírás nevében kérné ki magának. Nem beszélve arról a két, apróságnak szintén nem nevezhető részletről, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mind a Spiegel, mind pedig a Monde Konrád György "független értelmiségi" hangjával kívánta saját prekoncepcióját erősíteni, és a támadások szinte az újabb különadók bejelentésével egy időben jelentek meg.

Mivel a Le Monde alapból mégis csak korrektebb cikket közölt, azért megjelenik benne Navracsics Tibor is, aki amolyan "Konrád ellenpont" szerepébe kényszerül a direkt Magyarországra utazó cikkíró, Marion Van Renterghem jóvoltából. Dacára annak, hogy Van Renterghem "envoyé special", vagyis különleges kiküldött minőségében értekezik Orbán demokratúrájáról, cikke csúsztat, téved, ferdít. És persze keretez, nem is kicsit. Mert nyilván ismerni kell a francia baloldali narratívát ahhoz, hogy tudhassuk: "a konzervatív" és "nacionalista" címkék egybekapcsolásakor a Le Monde azonnal kiírni szándékozza a magyar kormányfőt a szobatiszta nyugati politikusi közösségből. Hogy aztán Konrád szavait átvéve el is helyezze őt a politikai univerzumban, mint aki "Putyin, csak kevésbé agresszív, Berlusconi, de kevésbé piacpárti". Ezt követően jönnek a jól ismert toposzok, amik láttán nem lehet nem arra gondolni, hogy ez a mappa már igencsak elavult: koronaúsztatás, feszültségkeltés a szomszédállamokkal, Nagy-Magyarország mítosza, stb.

A sandaságok tovább folytatódnak, és megint ismerősen csengnek: miért beszél Orbán "forradalomról", amikor csak 2,7 millió szavazatot kapott, miközben 10 millióan élnek Magyarországon. Hja, hogy van választókorú népesség, az nem számít, ahogyan nyilván az egyéni választókerületek eredményei sem (holott otthon, Franciaországban, kizárólag ilyen rendszerben választják a képviselőket).

A keret innentől fogva ismert: adva van a bátor, liberális antikommunista rendszerváltó, aki mindenki rettentő nagy csalódására "zömök, gondterhelt arcú" nacionalista miniszterelnökké válik, ráadásul még a "parlamentet védő kordonok" elbontására is képes. Ez az "öreg despota" lenne ma Orbán (a jellemleírás ezúttal Gyurcsánytól származik, aki azt is megosztja a Le Monde újságírójával, hogy egykori kommunista létére ma már jobban hisz a szabadságban, mint az egyenlőségben. Apropó: tudják ezt vajon a volt pártelnökről az MSZP-ben is?)

A sor folytatható, a panelek ismerősek: nincs kint az EU-s zászló, amikor Orbán szónokol, beszédeit Berlusconira emlékeztetően zárja (brrr!), és elhagyta a száját a rettenet: Soli Deo Gloria. Az már külön bájos, amikor a cikk Balázs Péterre hivatkozva közli, hogy az új kormányzati struktúra nem teremt transzparens viszonyokat. Ő már csak tudja.

Van viszont bántó tárgyi tévedés is a cikkben: például hogy Schmitt Pált ugyanúgy, egyeztetés nélkül nevezte ki Orbán, mint a "Legfelsőbb Bíróság" két tagját. Nem mintha bármi előírná, hogy a köztársasági elnökről a parlamenti többségnek egyeztetnie kéne, de ez még hagyján, ami igazán fáj, hogy Van Renterghem szerint legfelsőbb bírósági tagokat nevez ki Orbán, miközben az Alkotmánybíróságra gondolhat, aminek tagjait viszont az Országgyűlés választja, nem a miniszterelnök nevezi ki. Fájó, mert Franciaországban AB is van, sőt: a köztársasági elnöknek ott aztán tényleg vannak diszkrecionális jogai.

Külön rosszul esik az utolsó bekezdés, ami azért - megnyugtatandó a Kárpát-medencéért rögvest rettegni kezdő franciákat - megállapítja, hogy Magyarországot mégsem érheti akkora baj, hiszen rendesen integrálódott a nyugati szövetségi rendszerbe, például "1997 óta NATO-tag". Nyilván 1999-re gondolt a szerző, jó reggelt.

Vajon egy magára valamit is adó lap kicsit is igényes szerkesztője megengedne magának egy ilyen súlyos tárgyi tévedésekkel megpakolt írást, ha saját országáról lenne szó? És ha már a gonoszkodás: nem lenne célszerű Franciaország jelenlegi állapotában inkább azzal foglalkozni, hogy odaát lassan tankolni nem tudnak, és lebénul a komplett légiközlekedés, amiért 60 helyett 62 évesen lehet majd nyugdíjba menni, ahelyett, hogy egy nem létező kelet-európai "demokratúra" miatt rettegjünk?

Kár volt a cikkért.

(Képünkön a Nouvel Observateur egyik, 2010 augusztusi cikkének illusztrációja látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Tehetetlen Dodó | 2010. október 18.  | 19:38
# 1

Szánalmasak ezek az egymás után leadott, a kormányt és az országot gyalázó cikkek.

teljesen világos, hogy egy gyermeteg ellentámadás-sorozat részei, az itteni libbancsok súgásai alapján.

Az meg, hogy meg mindenhol csak ezt a szegény hülye Konrádot, meg néhány hasonszőrűt bírnak megszólaltatni, csak még átlátszóbbá teszi ezt a szánalmas, primitív próbálkozást.

butapesti | 2010. október 21.  | 02:11
# 2

Anno a Le Monde Kádár Jánost dicsérte..

Én a Neue Zürchert (NZZ) olvasgatom. Ott ennyi rosszindulatot sohase lehet találni.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.