„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. október 19.  | 18:51
Belevörösödnek a kudarcba?
A vasfüggöny húsz évvel ezelőtti felvonásakor a baloldal olyan szoros szövetséget kötött a liberálisokkal, hogy abba belekékült. Az ezredfordulót követő választási vereségek aztán elpirulásra késztették a szocdem programírókat. Ahogyan teret veszít a baloldal, úgy vörösödik azóta is.
Németh László legvitatottabb művében, az 1939-ben megjelent Kisebbségben egyik helyén írja igencsak malíciózusan, hogy a baloldaliság Magyarországon kétféle magatartást jelentett. Valaki lehetett marxista írásmagyarázó és humanista. Más szóval "népbiztosjelöltek s Thomas Mannok" alkották a baloldalt, amikor egyfelől volt a forradalmi, akár a Tanácsköztársaság támogatásáig is elmenő, a marxi elméletet a kommunizmus gyakorlatával kipróbáló szárnya, másfelől egy művelt, liberális elveket valló urbánus-progresszív irányzata. A nem kevés félreérthető megfogalmazással terhelt röpirat ezen megállapításának annyiban igaza van, hogy - kitágítva az értelmezés keretét - a baloldal több évszázados fejlődése során leginkább két alakot szokott felvenni, folytonos formaváltozásai során. Létezik ugyanis egy, a társadalmi egyenlőtlenségeket radikális változásokkal felszámolni igyekvő, jakobinus tempót diktáló formája, és egy mérsékeltebb, a "piaci mechanizmusokkal" békét kötő liberális pártokkal szövetségre lépő variációja.

A II. világháború után kialakuló nyugati, demokratikus pártpluralizmus területén meggyökeresedő szociáldemokrácia is kétarcú lett: hol a munkavállalók érdekeit a szakszervezetekhez hasonló módon harciasan védő, egalitárius tervekkel előálló formában jelent meg, hol viszont engedményeket tett a multinacionális nagytőkének, és az állam szerepét csökkentő intézkedések (privatizáció, welfare-reform, a közszféra méreteinek lefaragása) élére állt. 1990 után - egyrészt a Szovjetunó megszűnése, másrészt a '80-as éveket jellemző washingtoni konszenzus érvényben maradása miatt - a nyugat-európai és az amerikai politika baloldalán elhelyezkedő pártok leginkább az utóbbi megoldást választották. A többnyire "neoliberálisnak" nevezett főáram és a baloldal kompromisszuma a Third Way programjában testesült meg.

A 2008-as gazdasági válság és a konzervatív, jobbközép kormányok krízismenedzselése, valamint a baloldali pártok általános térvesztése nehéz helyzetbe hozta a Haladó Erőket. 2009 elejétől kezdve Obama azonban kiutat mutatott: vissza a New Deal-hez és a jóléti állam szociáldemokrata koncepciójához, az egyenlőség magasztos elvéhez! Mindennek előkészítése - vagyis egy új, baloldali fordulat intellektuális megalapozása - szellemileg már a kettőezres évek első évtizedének közepén lezajlott. A brit Harmadik Út új szociáldemokrata koncepcióját - amely a piacnak, a tőkének nagyobb teret engedett és reformokkal igyekezett megváltoztatni a jóléti állam szerkezetét - kidolgozó Anthony Giddens szociológus 2005 és 2009 között képviselte New Egalitarianism elnevezéssel a harmadik út második verzióját. Ez nem állt másból, mint az esélyek egyenlőségének megteremtésére vonatkozó kívánalomból, a modernizáció varázsszavának kizárólag a balközép számára való fenntartásából és a progresszív adózás nyomán keletkező összegek állami újraelosztásából, mindezt zöld pontokkal és a multikulturalizmus támogatásával kiegészítve. A Munkáspárt hosszú, tizenhárom évének lezárulása végén az ideológiailag Giddens által korrepetált Blaire helyébe lépő Gordon Brown némileg balrább kormányozta pártját, de a toryk és a liberális demokraták végül együttesen legyőzték őket.

Paul Krugman Nobel-díjas, amerikai viszonylatok között liberálisnak nevezhető közgazdász 2007-es, The Conscience of a Liberal című könyvét Obama hivatalos, 2009. januári beiktatása után nem sokkal immár második alkalommal is kiadták. Gazdasági és társadalompolitikai értelemben a friedmanni monetarizmus ellenfelének számító és inkább Keynes elveiben bízó Krugman baloldali (vissza)fordulatot hirdetett, méghozzá a New Deal-konszenzus újrateremtésével. A progresszív adózás bevezetése, valamint a Bush által a gazdagabbaknak lehetővé tett adókönnyítések megszüntetése, a közszféra kiterjesztése oda, ahol az Amerikában addig nem volt számottevő (például egészségügyi biztosítás) és az egyenlőség-elvű, az államnak az addigiaknál nagyobb teret adó szövetségi gazdaságpolitikai krugmani receptje végül az új, demokrata elnök első másfél-két éve alatt megvalósulni is látszott. Obama és a Kongresszust ellenőrző többségi Demokrata Párt olyan intézkedéseket vezetett be, amelyek valóban a FDR-féle, '30-as évekbeli Big Government éráját jellemezték. Állami gazdaságélénkítő tőkeinjekció, bankmentő-csomag, általános egészségügyi reform, pénz- és hitelpiaci szabályozók beépítése, rendelkezés a munkanélküliségről. A 2009 elejétől 2010 őszéig meghozott, nagy horderejű döntések a demokrata párti politizálás legbaloldalibb verzióját körvonalazzák Johnson elnök '60-as évek közepi Great Society-terve óta (leszámítva az elbukott, hamisítatlanul vörösre hangszerelt '72-es McGovern-kampányt).

A közelgő, november másodikai időközi választások azonban lezárhatják az Obama Revolution aktivista szakaszát. Amennyiben ugyanis - a várakozások szerint - a republikánusok alkotják majd a Képviselőház és a Szenátus többségét, az elnöknek nem lesz többé lehetősége arra, hogy ahhoz hasonló intézkedéseket hozzon, mint amiket az elmúlt több mint másfél évben - hiszen ezeket a jobboldal rendre ellenezte. Az egészségügyi reform és az adóemelkedés félelmei miatt kialakult, és egyre nagyobb méreteket öltő Tea Party mozgalom azonban már nem csak Obamának okoz fejtörést, hanem a Republikánus Pártnak is. Sokhelyütt ugyanis akkor győzhet csak a Republikánus Párt, ha a - Sarah Palin által egyébként támogatott - adóellenes mozgalommal szimpatizáló jelöltet indít. Míg 2000 és 2006 között a gyakran fundamentalista neoprotestáns teológiai és politikai elveket valló evangéliumiak több milliós tömege ejtette foglyul a GOP-t, addig manapság a XIX. század végi agrárius-populista hullám XXI. század elejei variációjának figyelmen kívül nem hagyható akaratával kell számolnia a hivatalos pártvezetésnek. Míg a megfigyelők szinte tényként kezelik, hogy novemberben Obama mögül eltűnik a kongresszusi támogatás, addig a mérsékelt konzervatívok és a Tea Party szimpatizánsai közötti meccs még nem dőlt el. Bárhogy is alakul a félidei választás eredménye, vagy az évtizedenként meg-megújuló jobboldali belviszályok legújabb kiadásának vége, annyi biztos, hogy Amerikában lezárulni látszik - de legalábbis mérséklődik - az állami beavatkozás folyamata. Amely kihívásra aligha volna ésszerű egy, az eddigieknél baloldalibb Demokrata Párt profilozásával reagálni.

A nemrég elhunyt Tony Judt neves brit történész utolsó könyve 2010 tavaszán jelent meg. Az Ill Fares the Land alapkoncepciója az volt, hogy az ezredfordulót követően - a 2008-as gazdasági válság tudatosításának köszönhetően - egyre inkább ráébredünk, hogy egy "materialista és önző" civilizáció alakult ki, amely egy harminc éve jelenlévő és gyorsuló tendencia eredménye. Ez pedig nem más, mint szocdem-típusú jóléti állam konszenzusának megtagadása, mégpedig olyan elvek segítségével, mint az egyenlőtlenség legitimálása, a privatizáció, a piacok működését övező kritikátlan bizalom, a gazdasági növekedés végtelenségében való hit, stb. A jobboldal eközben "nihilistán individualista", míg a baloldal ötlettelen lett, ráadásul "ma sem a jobb-, sem a baloldal nem találja a helyét és fogódzóit" - írja. Hiszen nem világos, hogy a kapitalizmus és a fékezett habzású szocializmus mögött pontosan ki és miért áll? A gazdasági válság megmutatta - írja Judt -, hogy ez így gazdaságilag nem mehet tovább, mára pedig megállapítása szerint társadalmi és szellemi értelemben is érik a továbblépés szükségessége. Judt megkülönbözteti a liberális és a szociáldemokrata felfogást, noha ezek kulturális elképzeléseit azonosnak látja. Míg azonban előbbi nem szól bele az emberek közötti viszonyokba (például a vagyoni egyenlőtlenség mértékébe), addig utóbbi az állam segítségével igencsak ambicionálja ezt.

Az Amerikában nem túl szimpatikus szociáldemokrata-típusú jóléti állam modelljének tengerentúli megszerettetésére Judt kevés esélyt lát, de az európai szociális rendet 1945 után megteremtő baloldalt igencsak korholja azért, hogy az ehhez való visszatérés helyett "a szociáldemokraták manapság védekeznek, vagy csupán apologéták". Eközben azonban nem létezik olyan, kormányzati pozícióban lévő politikai erő a kontinensen, amely teljesen le szeretné bontani az állami nyugdíjrendszert, vagy megszüntetné a közegészségügy közpénzekből való finanszírozását, esetleg megkérdőjelezné a közoktatás és más állami szolgáltatások szükségességét - írja. Judt javaslata egyértelmű a baloldal számára: vissza a jóléti állam elhagyott útjára! Mindezzel azonban az a gond, hogy a szociális ellátások széles rendszerét megteremtő gondoskodó állam II. világháború utáni demográfiai, gazdasági és bel-, illetve nemzetközi politikai feltételei egészen mások voltak, mint a 2008-as válságot követő időszaké. Noha a bankadókkal és a kapitalizmus termelékenységét államilag ösztönző megoldással élő kormányok valóban nagyobb teret adnak a központi gazdaságpolitikai döntéseknek, ez még korántsem jelenti az ötven-hatvan évvel ezelőtti szociáldemokrata (társadalompolitikai) gyakorlat visszatérését. Ehelyett a recesszió közben a gazdaság magára találását nem segítő (felívelés idején viszont hatékony) angolszász megoldás helyett az élénkítést és a termelékenységet előtérbe helyező rajnai kapitalizmus modellje látszik előtérbe kerülni. A politikai körkép pedig azt bizonyítja, hogy a választók elégedettek azzal, ha ezt jobboldali kormányok vagy pártok valósítják meg. Talán igaza van Tamás Ervin baloldali szociológusnak, aki - magyar viszonylatok között - úgy fogalmazott október 16-ai Közép című cikkében, hogy lehetséges: "nem a Fidesz-KDNP húzódott arrafelé [ti. középre], hanem a centrum tolódott jobbra."

Ami a balra nyitó Obamának sikerült, talán a Labour-on is segít - gondolták az idén őszi manchesteri pártkongresszuson. Október elején a párt új elnököt választott magának. A negyedik forduló végén a szakszervezetek szavazataival végül Ed Miliband győzött, legyűrve ezzel testvérét, David-et. A brit baloldalt megosztó Blair-Brown vita - amely a New Labour és a balosabb irányvonal közötti ideológiai-kormányzási konfliktus leképződése volt - ezzel újabb felvonáshoz érkezett. Az idősebb David (volt külügyminiszter) ugyanis inkább Blair csapatához tartozott, míg öccse, Ed (volt energetikai- és éghajlat-változási miniszter) Brown emberének számít. Az új pártelnök ugyan hevesen tagadta a Murdoch-sajtókonszern által ráragasztott Red Ed elnevezés előtagját, mondván, nem kíván radikális baloldali fordulatot venni, de azt mégis kijelentette: "magamat centristának vallom, viszont újra meg kell határozni, hogy hol van a közép." A kormányon pragmatikus és középre igazodó választási néppárttá váló Labour helyett ellenzékben egy, a munkavállalók érdekeire érzékeny, a szakszervezetekkel szorosan együttműködő, és a költségvetési megszorítások ellenzését az afganisztáni szerepvállalás iránti szkepszissel ötvöző új, baloldali baloldal kezd tehát körvonalazódni. Érdekes párhuzam, hogy a magyar szocialistákhoz hasonlóan a brit baloldal is akkor fedezi fel - nagyjából a munkavállaló-pártiságban kimerülő - baloldaliságát, amikor hosszú idő után elveszíti a hatalmát, és ellenzékben kénytelen szemlélni a jobboldal - gazdasági válság, munkanélküliség és költségvetési deficit-növekedés közepette végzett -, nem éppen könnyű kormányzását.

A Munkáspárt két miniszterelnöke tizenhárom évig, az MSZP három kormányfője pedig nyolc évig vezette a rá bízott országot. Mindkét, többciklusnyi időszak azonos volt abban, hogy először nagy elánnal elkezdett progresszív reformokkal kísérletezett, majd hirtelen szembesülni volt kénytelen a gazdasági válsággal (és ennek következményeivel: a hitelbedőlésekkel, a munkanélküliséggel, a recesszióval és a költségvetési egyensúly felborulásával). Az MSZP legalább 2006 ősze óta tartó válsága azóta sem oldódott meg, sőt egyre mélyebb politikai pokoljárás sújtja a több pártelnököt és miniszterelnököt elfogyasztó baloldalt. Gyurcsány, Lendvai és Mesterházy, illetve Gyurcsány és Bajnai különböző habitusa, koncepciója és érdekköre rángatta a szocialistákat abba a helyzetbe, hogy a sikertelen kormányzás és a 2010 középső harmadában egymás után elszenvedett két jelentős vereség után nem maradt más hátra, mint a jelenlegi kormányfő elleni meddő és unalmas vádaskodás, illetve a különböző baloldali fordulatok meghirdetése.

A Népszava, a Népszabadság és az Élet és Irodalom hasábjain nagyjából ugyanazok az MSZP-s politikusok és balliberális értelmiségiek (pl. Bauer Tamás, Bolgár György, Debreczeni József, Mészáros Tamás, Molnár Csaba, Vásárhelyi Mária, Vitányi Iván) fejti ki véleményét arról, hogy ők képviselik a Baloldal értékeit, miközben a kormány intézkedéseitől (gazdaságélénkítés, függetlenedés az IMF-től, a horribilis - pl. MNB-elnöki - állami jövedelmek megkurtítása, bankadó, különadó az energetikai és telekommunikációs cégektől, valamint a nagy kereskedelmi láncoktól, egy indusztriális terrorizmussal gyanúsítható privatizált cég ideiglenes állami felügyelet alá helyezése, arányos jövedelemadó bevezetésének terve az egykulcsos és a családi adó elemeinek kombinálásával) a szabad piacgazdaságot és a demokráciát féltik. Eközben a mértékadó nyugati baloldali sajtó - és nem a liberális orgánumok vagy az üzleti lapok - üdvözlik a magyar jobboldali kabinet nehéz gazdasági helyzetben hozott döntéseit. S míg az önkormányzati választásokon jól szereplő angyalföldi (Tóth József) és szegedi (Botka László) polgármester húzódozik attól, hogy az MSZP politikai árnyéka rávetüljön, addig Szanyi Tibor kampányfőnök a párt pirosításán dolgozik. A vezetők pedig megkezdték a sorok rendezését.

Az MSZP nyár óta húzódó tisztújítása 2010. október 16-án lezárult. A viharos platformvita azzal végződött, hogy Gyurcsány Ferenc - aki a pártból kilépett Szili Katalin szerint valójában liberális politikát folytat és a látszat ellenére továbbra is meghatározza az irányt - megalapította a végül a párt kebelén belül maradó Demokratikus Koalíció (DK) elnevezésű platformját. A korábbi tervekkel ellentétben a Társulás a Szociáldemokrata Értékekért platform és a Progresszív Platform nem egyesült a Gyurcsány-protopártban, ám előbbiből a DK-hoz igazolt át Vitányi Iván, Lendai és Hiller viszont helyén maradt. A Progresszív Platformból ugyancsak a DK-hoz csatlakozott Ficsor Ádám és Molnár Csaba. A DK kiáltványa szerint az MSZP-ből egy "balközép néppártot" kell létrehozni, amely végrehajtja "az ország demokratikus modernizációját". A lózungokon átugorva érdemes megjegyezni, hogy a kormányváltás után Gyurcsány (Gréczy, Molnár Csaba stb.) inkább a demokráciát félti a Fidesztől, míg Mesterházy, Szanyi és Kiss Péter a munkavállalók jogait. Az első Gyurcsány-kormány rapid reform-sorozata, majd a 2006-os események, és a második Gyurcsány-kormány megszorításai alatt azonban sem a demokrácia, sem a munkavállalói érdekek képviselete nem volt olyan fontos.

Úgy tűnik, hogy a magyar baloldal - és talán másutt is vannak erre utaló jelek - hajlamos arra, hogy míg kormányon a liberálisok elvárásainak enged, addig a nagy vereségek után belevörösödik szégyenébe.

(Illusztrációnkon egy 1945 utáni Tory választási plakát részlete látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
albion | 2010. október 20.  | 00:39
# 1

Meg kell hagyni, jobb írás mint az előzőek!

 

Azt azért nem mondanám, hogy a toryk és a liberális demokraták a végén együttesen legyőzték a brit munkáspártot, mert a toryk valóban győztek, míg a kormánytöbbséget (ki)adó liberálisok viszont súlyosan vesztettek, nem csak a választást megelőző és a kampány alatti várakozásokhoz képest, hanem a megelőző ciklusban elért parlamenti helyeikből is vesztettek nagy arányban. A toryk bevállalták volna a kisebbségi kormányzást is. A libdemeknek nagy esélyük van arra, hogy beolvadjanak a tory pártba a ciklus végére, vagy olyan jelentéktelenné váljanak, hogy megint csak két párt között fog eldőlni a verseny. 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.