„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
 | 2010. október 23.  | 09:00
Nagy Imre emlékére
Az "én nagy Imrém" Győrben, a forradalom kitörésekor néhány pofonnal helyrerakta a helyi, fegyveres ÁVH-sokat, majd a lefegyverzetteket megvédte a lincseléstől.
Ez a bejegyzés nem arról a Nagy Imréről szól, aki az 1956-os forradalom miniszterelnöke volt. Az "én Nagy Imrém", nagynéném férje, a héten hunyt el, 82 éves korában. Talán a legszívósabb ember volt, akit életemben ismertem. Egy eltűnőben lévő embertípus, a kemény, becsületes, dolgos, igazságszerető, meg nem alkuvó magyar ember egyik utolsó példánya.

Visszagondolva rá, gyakran érzem úgy, hogy ma már nem születnek ilyen emberek. Felnőttfejjel is csüngtem a szavain, amikor 1956-os emlékeiről beszélt. Amikor elmesélte azokat az eseményeket, amiket nem lehet történelemkönyvekből, csak hosszú, esti beszélgetésekből megismerni, a másik szemébe nézve, figyelve arca rezdüléseit. Fiatalkorát, reményeit, nehézségeit, annak az évnek az őszét, és utána a kemény éveket. A bivalyerős fizikumú Imre bácsi akkor, Győrben, a forradalom kitörésekor néhány pofonnal "helyrerakta" a helyi, fegyveres ÁVH-sokat, majd a lefegyverzetteket megvédte a meglincseléstől. Fiatalkorában birkózó volt, és egész életében a szűcs mesterség lelkiismeretes ápolója.

Apa, férj, nagyapa, dédnagyapa. Ismerte a földet, ahol született, és amelyet szeretett. Soha nem panaszkodott, csak kérlelhetetlenül dolgozott. Idősen és betegen is. Tiszteletreméltó, kemény és szeretnivaló ember volt. Igaz magyar.

1956 az ünnepi beszédekben gyakran csak a vértanú miniszterelnökként ismert Nagy Imrével, a pesti srácokkal, a Molotov-koktélokkal és a pesti eseményekkel kapcsolatban köszön vissza. De volt egy másik 1956 is, amiről gyakran kevesebb szó esik a visszaemlékezésekben. A vidék 1956-ja, vidéki városok, kis falvak ellenállása, továbbra is névtelen hősökkel. Olyan emberekkel, akik a forradalom leverése után visszavonultak csendes, mindig kicsit magányos hétköznapjaikba, és nem felejtették el azt az októbert. Életük jelentős részét egy olyan diktatúrában élték le, amit nem kértek, de folyton bedugta a fejét a földjükre, a munkájukba, az életükbe - ami nem adott nekik, csak elvett. És mégsem kötöttek a rendszerrel kompromisszumot, az egészségük megromlott talán belé, de nem hajlott meg a gerincük. Most már akárhányszor erre az időszakra gondolok, tudom, hogy milyen embereknek köszönhetem, hogy én egy szabadabb világba születtem.

Imre bácsi, nagyon hiányzol, és soha nem felejtelek el.

(Képünkön az önkényuralom megsemmisítésének egyik, 1956 október végi jelenete látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.