„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Böszörményi Nagy Gergely | 2010. november 5.  | 10:02
Egy kudarc győztesei
Meglepőnek tűnhet, de a kongresszusi választások legbiztatóbb fejleménye a Republikánus Párt számára egy baloldali siker: Harry Reid nevadai demokrata matuzsálem újraválasztása volt.
Elsöprő jobboldali sikert hoztak a részleges kongresszusi választások Amerikában. A Képviselőház 435 székéért, és a 100 fős Szenátus egyharmadáért folytatott versenyt a republikánusok sikerrel pozícionálták az Obama-adminisztráció inkább ellentmondásokat, mint eredményeket hozó első két esztendejéről szóló népszavazásként, így az "alsóházban" jelentős többségre tettek szert - igaz, a "felsőben" szűken bár, de maradt a demokrata uralom. A választási eredményeknek három jelentős következménye van.

  • (1) Az első és legbanálisabb, hogy (a mindig nagyszerű Charles Krauthammer szavaival) Barack Obama elnök politikai agendája immár tetszhalott állapotba került, stabil kongresszusi többség nélkül aligha lehetséges, hogy 2012-ig bármely nagyobb célkitűzését is elérheti. Tény, hogy újraválasztásának esélyei ezzel várhatóan kinyílnak - ám a kommentátorok itthon, de a tengerentúlon is hajlamosak abba a hibába esni, hogy fentieket jelölik meg a választás legfontosabb tanulságaként. Tévednek.


  • (2) Trendszerű megközelítésben mindjárt a második tényező is fontosabb ennél, mely nem is következmény, inkább egyfajta cáfolat. Röpke két esztendő alatt megdőltek azok az elemzések, melyek a 2008-as elnökválasztást követően a jobboldal tartós, akár évtizedekre elhúzódó válságát jósolták, amiért képtelenek integrálni az egyre népesebb latin-amerikai választókat, és hátrányban vannak a többi kisebbség megnyerésében is - szemben az e téren hallatlanul sikeres Demokrata Párttal. A bevándorló szavazói szegmensek immár legalábbis megosztottak, és a baloldal elérte, hogy demokrata elköteleződésük megújítása helyett apátiába forduljanak.
  • A baloldali előny tehát köreikben sem örök és magától értetődő.

  • (3) Végül, a politikai stratégia szempontjából messze legfontosabb következmény, melyről méltatlanul keveset hallani: a GOP várható belső átalakulása és a választások hatása a 2012-es republikánus elnökjelölt személyére. A keddi éjszaka legjobb híre az amerikai jobboldal számára ugyanis nem a képviselőházi többség, nem Nancy Pelosi kényszerű távozása a házelnöki székből, s nem is egy-egy liberális fellegvár elhódítása volt, sőt, épp ellenkezőleg. Meglepőnek tűnhet, de a legbiztatóbb fejlemény számukra épp egy baloldali siker: Harry Reid nevadai demokrata matuzsálem és kongresszusi vezér meglepően sima újraválasztása Sharon Angle, a republikánusok jobbszárnyaként jellemezhető Tea Party mozgalom jelöltjével szemben.

    A Tea Party moderált, libertárius kezdeményezésként élte reneszánszát néhány esztendővel ezelőtt, ahogyan arról itt, a Jobbklikk hasábjain is megemlékeztünk. A hálózat azonban azóta általános protest-erővé, a Republikánus Párt legszervezettebb plaformjává vált, mely informális, ám annál egyértelműbb vezetőként folyamatosan a nyilvánosság fókuszában tartotta Sarah Palin egykori alelnökjelöltet. Ha 2010 őszén a Tea Party koronaékszert rabol, és győzelmet arat Nevada szimbolikus csataterén, minden korábbinál nagyobb arroganciával (s tegyük hozzá, több politikai alappal) szólhatott volna bele a GOP 2012-es jelöltjének kiválasztásába. Mindez - Palin, vagy egy hozzá hasonló profilú aspiránssal számolva - drámaian csökkentené a republikánusok esélyeit, még egy hitelében meggyengült demokrata elnökkel szemben is.


  • A Tea Party által támogatott jelöltek természetesen így is számos államban értek el sikert. A mozgalom relatív eredményessége azonban a hálózatot inkább technikai eszköznek, mint sem szigorú ideológiai csapásiránynak tekintő vezetőket igazolja, és a következő két évben őket emelheti a párt kommunikációjának homlokterébe. Itt érkezünk el a keddi választás három plusz egyedik, immár "nem hivatalos", ám talán legérdekesebb újdonságához: egy harminckilenc éves miami ügyvédhez, aki az állam rendkívül népszerű (egykor republikánus, idén függetlenként induló) kormányzóját, Charlie Cristet legyőzve lett Florida frissen megválasztott szenátora. A koránál is legalább egy évtizeddel fiatalabbnak látszó győztes kubai emigránsok gyermeke, a helyi szintű törvényhozásban már bizonyított politikus, aki folyékonyan beszél spanyolul, kiváló szónok, és pragmatikus szakpolitikai agendája mellett is sikerrel mobilizálta a Tea Party szavazóit - miközben eredményesen szólította meg a moderált republikánusokat és a függetlenek egy részét is. Mindezt abban az államban, mely négyévente kulcsszerepet játszik az Ovális Irodáért folytatott küzdelem eldöntésében.

    Jó, ha megjegyezzük Marco Rubio nevét. Sehol egy érv, mitől ne ő lenne Amerika republikánus elnöke legkésőbb tíz esztendőn belül, és úgy tűnik, hogy ezzel ő is tisztában van.

    (Illusztrációnkon Marco Rubio, Florida szövetségi állam frissen megválasztott republikánus szenátora látható. A fotót a Christian Science Monitortól, a bejegyzés címét pedig, fájdalom, Paul Lendvaitól raboltuk.)
    (A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
    Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
    A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
    What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
    Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
    Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
    Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.