„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. november 6.  | 13:33
Kiábrándult Amerika
Az új New Deal-en dolgozó Progresszív Elnököt hidegzuhanyként érte a félidei választás. Amerika ma csalódott és kiábrándult. Ezért még arra is képes volt, hogy a republikánusokra szavazzon.
"Az Amerikai Hitvallás az egyén nélkülözhetetlen méltóságát, valamennyi ember alapvető egyenlőségét, valamint a szabadsághoz, az igazságszolgáltatáshoz és a kedvező esélyekhez való elidegeníthetetlen jogot tartalmazza."
Gunnar Myrdal: American Dilemma. 1944.

"Az amerikaiak valamikor büszkén hangoztatták egyedülálló voltukat, különbségüket a világ többi részétől, demokráciájuk vitalitását és gazdaságuk növekedésének ütemét. Sokan azonban ma aggódnak azért, hogy nemzetünk legszebb éveit magunk mögöttünk hagytuk, és megjegyzik, hogy az amerikaiak nem bíznak vezetőikben és intézményeinkben."
Seymour Martin Lipset: American Exceptionalism. 1996.

A XIX. század első harmadától kezdve számos utazó és kutató egybehangzóan megállapította, hogy a fiatal amerikai köztársaság szellemisége és nemzeti karaktere furcsa kettősséget hordoz. A francia Alexis de Tocqueville, az angol James Bryce, a német Max Weber, valamint a holland Johan Huizinga és a spanyol Ortega y Gasset egyaránt úgy tapasztalta tengerentúli útja során, hogy az egyenlőség vágya és a szabadság szeretete, a transzcendenciába vetett rajongó hit és a makacs materializmus Janus-arcú kulturális miliőt alakított ki a volt angol gyarmatokon. Az '50-es években Reinhold Niebuhr úgy vélte, Amerikában egyszerre van jelen egy erőteljes szekularizációs tendencia és a kegyességig fokozott keresztény elköteleződés, majd a '60-as évektől kezdve Seymour Martin Lipset már azt mutatta ki, hogy az egalitárius várakozások és az egyéni szabadság mindenek fölé helyezése feszült helyzetet alakított ki Amerika politikai kultúrájában. Daniel Bell egy '76-os neokon tanulmánygyűjteményben úgy írt, hogy e két erőt az amerikaiak protestantizmusból eredő individualizmusa oldhatja fel. Az utolsó vezető, aki a kettőt egyesíteni tudta, talán JFK volt.

A függetlenségi háború és az alkotmányozó forradalom idején Jefferson és John Adams nézeteltérése, később a lassez faire "konzervativizmusában" hívő üzleti elit és a munkavállalói érdekeket szem előtt tartó pre-baloldal küzdelme jelezte, hogy Amerika életében nem csillapodik annak a két elvárásnak a harca, amelyek egyaránt a Függetlenségi Nyilatkozatból és az Alkotmányból merítik legitimációjukat. A "minden ember egyenlőnek teremtettségét" és a "boldogsághoz való jogot" deklaráló szent dokumentumok szövegei alapján ugyanis egyaránt meg lehetett fogalmazni az állami segítséggel történő vagyoni kiegyenlítődést és a szabad verseny alapján, azaz önmagától kialakuló társadalmi különbségek helyességét. Az amúgy republikánus Theodore Roosevelttel (1901-1909) kezdődő húsz éves progresszív korszak, majd a demokrata párti Franklin Delano Roosevelt (1933-1945) által fémjelzett Big Government időszaka és folytatásként Johnson (1964-1968) elnök Great Society programja megmutatta, hogy a gazdasági nehézségek legyőzése elképzelhető jelentős kormányzati beavatkozással és a redisztributív elosztás mechanizmusaival. Ezzel szemben Calvin Coolidge (1923-1929) és Ronald Reagan (1981-1989) szabadpiacot támogató és állami beleszólást nélkülöző adminisztrációja jelentette az alternatív modellt. A demokraták és republikánusok harca a '60-as évek közepén - a feketék méltatlan helyzetének felszámolása után, de még az ellenkultúra totális kibontakozása előtt - jutott el arra a pontra, hogy világosan definiálódott: a baloldal Keynes követőjeként az európai jóléti állam mérsékelt változatát kívánja kiépíteni, a jobboldal viszont a szövetségi kormányzat szabályzásától mentesnek hagyná a gazdaságot.

Obama 2008. novemberi megválasztása és a mögötte álló, részben baloldali elvárásokat is támasztó heterogén tábor egybentartására vonatkozó igény azt eredményezte, hogy 2009 elejétől 2010 őszéig a Demokrata Párt nagyszabású reformokat kezdeményezett. Állami tőkeinjekció a gazdaságba (Stimulus), bankmentő csomag, egészségügyi reform - amely a biztosítást általánossá kívánja tenni, mégpedig hosszú távú, több százmilliárd dolláros ráfordítással -, az állami szabályzást kiterjesztő és elmélyítő hitelpiaci reform. A népszerűtlen Bush-adminisztrációt menesztő 2008. novemberi elnökválasztást övező és követő felhajtás, a kezdő Obama irreális szintű rekordnépszerűsége és a folytonos reformláz, amely a balra csúszó kabinet munkáját kísérte, azonban hamarosan fordított arányban alakuló népszerűségi indexeket eredményezett, miközben az amerikai történelemből korántsem ismeretlen populista mozgalmak aktuális változata is megjelent. A republikánusok mindenre nemet mondó kongresszusi stratégiája lassacskán párhuzamba került az adóemeléstől, munkanélküliségtől, hitelbedőléstől, kötelező egészségügyi hozzájárulástól félő amerikaiak vélekedésével, és az eü-reform ellenzéséből - valamint a washingtoni politikai elittel kapcsolatos általános kiábrándultságból - kinőtt Tea Party mozgalom grassroots anitetatista felfogásával.

A 2008-as gazdasági válság, valamint a 2009 első felét jellemző óriási kormányzati kiadások, az egészségügyi reform áterőltetése, továbbá a 10%-ot súroló munkanélküliség maradandónak bizonyuló volta lerombolta az amerikai gazdaság teljesítőképességébe, az amerikaiak szorgalmába és a fejlődés korlátlan perspektívájába vetett hitet. Fareed Zakaria szerint egyenesen az American Dream visszaállítására van szükség, hiszen alapjaiban rendült meg a lassan kétszázötven év óta lendületet és reményt adó közös álom. Az általános fejlődés, a jólét mindenki számára elérhetővé tétele, az optimista nemzet és a középosztályosodó társadalom képe sokáig meghatározó volt az Egyesült Államokban - gondoljunk csak a tizenhárom egykori gyarmat területéről nyugatra vándorló határvidék-hódítók bátor vállalkozására, a polgárháború utáni negyven év korlátlan lehetőségeket biztosító piaci és gazdasági viszonyaira (heroikus kapitalizmus), vagy az '50-es évek békésen fejlődő suburb-kultúrájára, esetleg a '80-as és a korai '90-es évek triumfáló "amerikanizmusára". Ennek azonban vége. A vesztes háborúk új Vietnám-szindrómát okoztak, a Bush-rezsim bel- és külpolitikai eljárása a Watergate-botrányhoz hasonló kormányzati hitelvesztéshez vezetett, a gazdasági válság pedig - s ezt már Zakaria állapítja meg - a Great Depression óta nem látott krízist okozott, illetve a II. világháború utáni recessziók történetének legnagyobb munkanélküliségi rátáját eredményezte.

Hegel számára "Amerika a jövő országa" volt, Goethe a terhes múlttól való megszabadulás mintaképeként üdvözölte versében, Santayana a XX. század elején a gyarmati épületek mellett merészen tornyosuló szupermodern felhőkarcolóit dicsérte, Heidegger pedig félelemmel (vegyes gyűlölettel) tekintett az USA borzasztó perspektívákat megnyitó technicizáltságára és a gépkorszak eljövendő körvonalait sejtető mechanikus monstrum voltára. Az amerikaiak azonban az ezredforduló első évtizedének végére lassacskán elbizonytalanodtak a jövő eddig számukra mindig nyitott világával kapcsolatban, nem büszkélkednek többé haladásukkal, sőt a felmérések szerint a vagyonnal és munkával rendelkezők többsége úgy véli: az elkövetkezendőkben csökkenni fog életszínvonala. Tocqueville és Huizinga egymástól közel száz évvel állapította meg, hogy az amerikaiak túlságosan anyagiasak, vagyis a termelés, a munka és a teljesítmény tiszteletreméltó glorifikálása mellett a tőke mozgatja fantáziájukat, és a radikális kálvinizmus poszt-transzcendens vagyon-hajhászata jellemzi hétköznapjaikat. A gazdaság most megroppant, amerikai lelke pedig vele együtt tört meg.

Obama megválasztása példátlan hurrá-hangulatot váltott ki. A South Park szatirikus képsorain csak McCain csalódott hívei maradtak otthon, szomorkodva nézve a WASP-erények alkonyatának háttere előtt táncoló eufórikus demokratákat. 2008. november 10-én (szinte pontosan két évvel a félidei megmérettetés előtt) a közismerten baloldali John B. Judis deklarálta, hogy máris létrejött a Liberális Amerika. Sidney Blumenthal a republikánus többség megszűnéséről írt könyvet, San Tanenhaus 2009 elején bejelentette a konzervativizmus halálát, az Obama-tanácsadó James Carville pedig négy helyett negyven évig tartó baloldali kormányzásról fantáziált. A másik oldalon a régi jobboldali veteránok közül George F. Will és Patrick J. Buchanan fejezte ki szkepszisét azzal kapcsolatban, hogy folytatható volna a GOP bushiánus vonala, az intellektuális konzervativizmus két nagy öregje (Lee Edwards és George H. Nash) pedig egyszerre javasolta, hogy a jobboldal térjen vissza régi szellemi alapjaihoz. Eközben a korábban nagyot szóló új-neokon hajóágyúk maradéka (Commentary, The Weekly Standard) - amint a paleocon fórumok is (Chronicles Magazine, The American Conservative, The American Spectator) - dühödt és elkeseredett kampányba kezdett az Obama-adminisztráció ellen. Egyedül a hetven felé járó aktivista, Bob Tyrrell vélte úgy, hogy Amerika úton van a konzervatívok győzelme felé. Majd megjelentek a választás előtti statisztikák, amelyek azt mutatták, hogy a kormánypárti szavazók vélhetően otthonmaradással fejezik ki csalódottságukat, a teadélutánosokkal kiegészülő republikánus tábor viszont elszántan keresi majd fel az urnákat. Eközben a 2008 őszére összeálló Obama-unió kohéziója csökkent, hiszen kiéleződött a centrum és a baloldali szárny ellentéte, belső ellenérzéseket szült a bankmentő csomag és az egészségügyi reform, valamint jelentős számban pártoltak el a párttól a függetlenek.

"A demográfia nem politikai sors" - írta a hajdani ifjúkonzervatív Jonah Goldberg a midterm elections napján, utalva arra, hogy a 2006 és 2010 közötti népesedési statisztikák alapján többciklusnyi demokrata többséget jósoló írások egyoldalúan közelítették meg a politika világát. Az előrejelzésekben növekvő számú spanyolajkúak, 90%-ban demokrata párti feketék, 1990 után születettek - mint a "legliberálisabb generáció" - és a Republikánus Párttól elszigetelődő csoportok (egyedülálló nők, nyugdíjasok, többdiplomás nagyvárosiak) alkották a "növekvő demokrata többség" derékhadát, miközben a jobboldal térfelén a déli stratégiával megszólított vidéki bigott bunkók maradtak csupán. Goldberg megfigyelése szerint azonban a választók nem a jövendő Obama-adminisztráció rapid reformjai miatt adták voksukat két éve a demokratákra, ráadásul a függetlenek elidegenedése, a női választók jobboldalra áramlása és a liberális fiatalok számának stagnálása, valamint a gazdasági krízis kezeletlensége leapasztotta a demokrata többség társadalmi bázisát. Tegyük hozzá: Bush második ciklusa idején a 2006-os félidei választás, valamint a 2008-as elnökválasztó év is demokrata győzelemmel végződött, s közben nem csökkent a republikánusok népszerűtlensége sem. Ehhez képest a 2010 őszi félidei választás valóban jobboldali sikernek látszik. De nem biztos, hogy mindenestől az is.

2010. november 2-ának előzményeihez tartozott, hogy a függetlenek 2009 nyarától eltávolodtak az elnök pártjától, az év novemberében republikánus kormányzó-választási győzelem született Virginiában és New Jersey-ben, valamint az évtizedekig liberális fellegvárnak számító Massachusetts képviselői helyét republikánus jelölt nyerte el 2010 januárjában. A nagyrészt feldolgozott félidei eredmények úgy hangzanak, hogy 1) a Képviselőházban hatvanfős republikánus szupertöbbség alakult ki, amely 1940 óta - azaz hetven éve! - a legnagyobb félidős jobboldali mandátum-szerzésnek számít, 2) a kétharmad részt újraválasztott Szenátusban ugyan kisebbségben maradtak a republikánusok, de plusz hat helyet szereztek, és Obama pártja már csak egyfős többséggel bír, 3) a kormányzói helyekért folytatott verseny eredményei szerint az eddigiekhez képest még öt államot vezet ezen túl republikánus politikus, amellyel az államok többségének irányítását meg is szerezték a kékektől. Minden idők legdrágább kampánya tehát eredményre vezetett, amely a kongresszusi arányszámokon túl területi szinten is átrendeződéseket hozott.

A GOP ugyanis megerősítette déli ősbázisát, javított pozícióin a közép-nyugati térségben és megvetette lábát az eddig bevehetetlennek bizonyuló észak-keleten. Jelentős változás, hogy indián és afroamerikai, valamint hispán képviselői, kormányzói lettek a pártnak, és sikerült a nyomasztóan egyoldalú evangéliumi dominanciától is megszabadulni. Jelentős eredménynek számít, hogy Obama volt illionisi felsőházi helyén mostantól jobboldali szenátor fog ülni, amint öt liberális állam (Arkansas, Észak-Dakota, Indiana, Pennsyvania, Wisconsin) szenátusi székében is; republikánus kormányzót választott magának például Ohio, Michigan, Wisconsin, Illionis, Florida, Dél-Karolina és Új-Mexikó; a demokrata törvényhozókat balfelé orientáló Nancy Pelosi többségi vezető helyére pedig az Ohiót reprezentáló John Boehner kerül, aki rögvest ki is jelentette: az általa vezetett új képviselőházi többség arra kapott mandátumot, hogy lefaragja a költségvetési hiányt, adót csökkentsen és revízió alá vonja az egészségügyi reformot. Ennek véghezvitelében azonban akadályt jelenthet az elnöki vétó és a szűk, de mégiscsak demokrata többség a Szenátusban.

Obama a választás másnapján elismerte a vereségben játszott szerepét, felelősséget vállalt a demokraták blamázsában, de kijelentette: ha a munkanélküliség csak fele ekkora volna, nem született volna ilyen gyászos eredmény. Míg Boehner arról beszélt, hogy a demokrata párti kormányzati és törvényhozási elit elszigetelődött az amerikaiaktól és érdektelennek mutatkozott a munkanélküliség iránt, addig Indiana állam kormánypárti szenátora úgy írt, hogy alapvető hibát jelentett az eü-reform előtérbe helyezése és a foglalkoztatás növelésének elhanyagolása. A szerző szerint az előre látható kudarcot egyrészt a gazdasági recesszióval kapcsolatos tehetetlenség, másrészt az "új progresszív éra" megnyitásának balos erőltetése okozta. Javaslata szerint középre kell nyitni és az adókkal, valamint a nem-dolgozók elhelyezkedési esélyeinek javításával kell a továbbiakban foglalkozni. A híresen Obama-ellenes ókonzervatív-libertárius American Spectatorban W. James Antle ehhez hasonlóan vélekedett, amikor úgy értékelte az eredményeket, hogy a felmérésekben independent és moderate cím alatt szereplő választók nem tolerálták a balra mozduló liberális elnök kormányzati cselekvését. A változás jelszavával kampányoló Obama tehát saját eddigi stratégiáján kényszerül most változtatni.

A vezető ősneokon Norman Podhoretz fia, John Podhoretz értékes megfigyelése szerint a negatív hozzáállása miatt sokat kritizált - hiszen minden elnöki javaslatra nemet mondó - dacos "nemek pártját" csupán azért tüntette ki bizalmával Amerika, mivel az adminisztráció nagy horderejű átalakításait szintén ellenezték a szavazók, ráadásul a nem múló recesszió és a munkanélküliség magas szintje miatt mérgesek voltak Obama pártjára. Vagyis a mostani győzelem nem esik egybe a '94-es Gingrich-féle republikánus hullám okával, akkor ugyanis Clinton két éves kormányzásával szemben konkrét, pozitív kormányzati programot alkottak a republikánusok. Az amerikaiak tehát csalódottságukban szavaztak a republikánusokra, mert a párt ugyanazt mondta, amit ők maguk is gondolnak.

Az elégedetlenség biztos jele volt a 2008-ban kialakult és azóta egyre erősebb Tea Party Movement. Amerika történetében nem ritka, hogy időnként establishment-ellenes, antietatista, populista és az Alapító Atyák eszméihez való hűséget prédikáló mozgalmak jelennek meg. A jeffersoni agrárdemokrácia iránti nosztalgia, a Szabadkőműves-ellenes Párt rövid tündöklése, a XIX. század végi agrárius populizmus, a '20-as évek minden addiginál népesebb Klán-szervezetét eredményező nacionalista fellángolása, majd a New Deal ellenzéséből kinövő hazafias szervezetek létrejötte, az '50-es évek antikommunista mozgalmai, vagy a diáklázadás háborúellenes tömegtüntetései, és végül a '90-es évek végétől 2008-ig jellemző neoprotestáns felbuzdulás megaegyházai jelezték, hogy a társadalomban valami baj van. A Tea Party mozgalom egyértelműen Obama intézkedései és a szövetségi kormány pénzügyi-gazdasági gyakorlata ellen jött létre, de komoly konkurenciát jelent a hivatalos republikánus irányvonalnak is. 2010 második felében a teadélutánosok konzervatív és nekik tetsző jelöltek állítására szorították rá a GOP-t, cserébe viszont az elégedetlenkedőket becsatornázták a párt táborába és a neoprotestánsokénál elfogadhatóbb, közkedveltebb profilt kölcsönöztek neki. A Wall Street Journal hasábjain közölt többszerzős cikk szerint a mozgalom karrierje csak most kezdődik, mégpedig azzal, hogy a Tea Party által támogatott képviselők Washingtonba kerültek, velük együtt pedig a mozgalom letörölhetetlenül megjelent az ország nagypolitikai térképén. Ráadásul általuk egy feltörekvő, új republikánus nemzedék jut majd szóhoz, hiszen a teadélutánosok támogatásával választották meg többek között Rand Pault (Ron Paul jobboldali libertárius ikon, 2008-as paleokonzervatív elnökjelölt-jelölt, texasi képviselő fiát) Kentucky, Marco Rubiót Florida szenátorává, Nikki Haleyt pedig Dél-Karolina kormányzójává.

Az elnök pártja azonban "törvényszerűen" veszíti el a félidei választásokat, Obamához hasonló zakót utoljára Truman és Clinton kapott, utóbbi első ciklusa felénél (bár a képviselőházi mandátum-veszteség 50-55-nél mindig megállt). "Nem történt republikánus forradalom" - írta realistán William Kristol új-neokon publicista. Eközben a GOP nem növelte népszerűségét (október végén-november elején a választók 36%-a mondta magát az ellenzéki párt hívének), nem látszik egy 2012-ben Obamát sikerrel kihívni alkalmas jobboldali személyiség sem a láthatáron, ráadásul a populista Tea Party és a hivatalos republikánus közeg meccse is csak most fog igazán elkezdődni. A demokraták számára az a fő kérdés, hogy Obama egyciklusos elnök lesz-e, vagy sikerül megismételni Clinton példáját, akit pártja '94-es veresége után két évvel mégiscsak újraválasztottak.

Bárhogy is alakul Amerika kétarcúságának jelenkori - pártokhoz és gazdasági elvekhez igazodó - megtestesítőinek küzdelme, annyi biztos, hogy a hitében elbizonytalanodott, reményeiből kiábrándult és csalódott nemzet magára találásához a gazdaság fellendülésén keresztül vezet az út. Arra azonban még senki sem jött rá, hogy a marxista alaptétel ("a lét határozza meg a tudatot") miért éppen abban az országban igazolható leginkább, amely a legimmunisabb maradt Marx eszméivel szemben?

(Képünkön egy elhagyott, 1965-ben gyártott Buick Riviera roncsa látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
MOPO3OB | 2010. november 7.  | 16:23
# 1

A Tea Party mozgalomban nincs igazán jelentősége annak, hogy az elnök (egyébként csak félig) fekete. Sajnos Magyarországon is nagyon nehéz megszabadulni a liberálbalos médiamonopólium korszakának paneljaitól. Sajnos Békés Márton is ezekre épít a cikkében. Pl.: "populista Tea Party", már angolul sem igazán találó, magyarra fordítva (magyarul még sarkosabb lett a populista szó jelentése) még kevésbé jellemzi a Tea Party mozgalmat. Tipikus 'populism' példa Roosevelt New Deal-je, amely a válság korszakában a gazdag elittől az szegények és elszegényedett tömegekhez csoportosított át erőforrásokat. Számtalan szociális intézkedés része volt a csomagnak. Sokan kommentálják Obama szintén szociális irányultságú reformjait is (Healthcare Bill) második New Deal-nek. És pont ezekkel az intézkedésekkel szembenállásban erősödött meg és emelkedett fel a Tea Party mozgalom. A Tea Party leginkább a tehetős WASP-ek mozgalma, akik az ősapákra hivatkozva, az amerikai tradíciókért harcolnak, tehát belügyekben gyenge és kicsi állam és nagy fokú öngondoskodás hívei. Külpolitikában (egyrészt erre eleve kevesebb hangsúlyt fektetnek) inkább izolációt pártolják, és pont ebben különülnek el a Bush örökös régi vágású republikánusoktól. A teások ellenzik Bush háborúit.

 

 

 

 http://uid3102.mandiner.hu/cikk/20101107_kiabrandult_amerika#comment258257

 http://uid3102.mandiner.hu/cikk/20101107_kiabrandult_amerika#comment258261

 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.