„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
 | 2010. november 17.  | 16:51
Egy cölöptologatóról
Az Amerika-gyűlölőkkel nem az a baj, hogy gyűlölik Amerikát, hanem az, hogy végtelenül egyszerűek. Mint például Ágoston Balázs.
A tudatlanság feldolgozhatatlan élménye elhessegetésének létezik egy rendkívül népszerű formája, amikor is az érintett személy - ezt az állapotot leplezendő - ellentmondást nem tűrő magabiztossággal bizonygatja saját tájékozottságát. Inkvizítori hévvel kutatja az ellenséges gondolatokat, kergeti a nem létező démonokat, lépten-nyomon kinyilatkoztat, s teszi mindezt annál nagyobb dühvel, minél jobban tudja: szentenciái mögé nézve hamar kiviláglana mélységes tájékozatlansága. Ezért aztán rendületlenül ír, vádol, gyanúsít, folyamatosan az ellenséget kutatja. Ezt teszi legfrissebb írásában Ágoston Balázs is (Cölöptologatók. Magyar Demokrata, 38-39. oldal). Ő valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva most véli felfedezni a lopakodó neokonzervativizmus fenyegető szellemét Magyarországon, ezért öthasábos publicisztikát szentel a fél- vagy teljes tájékozatlansággal terhelt inszinuációs rohamának, nevet ritkán említve, célozgatva, "tudjukkik" módon.

Ágoston írásának legtöbb állítása két kategóriába sorolható: az egyik a súlyos tárgyi-történelmi tévedések csoportja, ide olyan állítások tartoznak, amiket a lap Műhely rovatának olvasószerkesztője érthetetlen módon átengedett, a másik a cinikus, sunyi célozgatások gyűjteménye, amik egyébiránt az írás egészét végigkísérik.

"E hevült rajongás a Mayfloweren az Újvilágba utazó forradalmi puritánok öröksége. Ők a hagyományos európai rend iránti veszett gyűlölettel szívükben hagyták el az öreg földrészt, s lázas világmegváltó eszméik jegyében folyamatos háborúskodásba kezdtek, amit valamiféle térítésnek tekintettek." Apró csúsztatás: a "forradalmi" (miért is?) puritánok, ha gyűlölettel a szívükben is hagyták el Európát, akkor ez sokkal inkább a korabeli protestánsüldözésnek volt betudható, semmint a térítés iránti vágynak. (Egyébként bármelyik középiskolás történelemkönyv Amerika c. fejezete bővebb felvilágosítással szolgálhat.) Ágoston folytatja: "az Egyesült Államok létrejötte óta hadban áll: hol Angliával, hol Mexikóval, hol az őslakos indiánokkal, hol az európai hagyományokat őrizni igyekvő déli államokkal viaskodott, hol pedig más földrészek fegyveres konfliktusaiba avatkozik bele Európában, a Távol-Keleten vagy épp Közép-Ázsiában." Ad 1: az Anglia (helyesen természetesen: Egyesült Királyság) elleni harc függetlenségi háború volt, az ilyennek még a kelet-közép-európai narratívában is van respektje, nem? Ad 2: vajon mit ért Ágoston az "európai hagyományokat őrizni igyekvő déli államok" kitételen? Talán a rabszolgatartókra gondol? Ad 3: a más földrészek fegyveres konfliktusaiba való beavatkozás konkrétan az első és a második világháborúk esetében az egyébként véget érni nem akaró hadviselés lezárását jelentette, függetlenül attól, hogy Ágoston szerint a jó vagy rossz oldalon szállt-e be Washington. Ja, hogy anyagi érdekei is voltak? Miért, melyik háborúzó félnek nem? Jó reggelt, az Egyesült Államok 1917-ben és 1941-ben sem jószántából döntött a háborúba lépés mellett, de ha Ágoston megkérdezne egy ma élő brit vagy francia veteránt, valószínűleg kicsit finomodna a világlátása.

"Az amerikai way of life világméretű elterjesztésének forradalmi kényszere ma pontosan ugyanolyan meghatározó, mint 230 évvel ezelőtt" - állapítja meg Ágoston, tézisével azonban akad némi probléma: senki nem kényszeríti az amerikai életstílust, hanem - nem túl meglepő módon - terjed, mert vonzóbb, mint mondjuk a kínai, az orosz, az indiai, vagy akármelyik másik. Nehéz elképzelni, hogy bárki rájuk kényszerítené, de például a dúsgazdag közel-keleti arab államok fiataljai is amerikai autókban ülnek, Burger Kingben esznek, és az NBA-t nézik otthon, holott őket még le se bombázta a "nagy Sátán". (És ha Ágoston őszintén bevallja nekem, hogy életében nem evett még egy Big Mac-et, akkor személyesen hívom meg egyre.)

Eddig a csúsztatások egy kisebb csokra, mostantól a tárgyi tévedések néhány kiragadott példája, csak az okulás végett. Így Ágoston: "A neokonzervatívok abszolutizálják az egyéni szabadság elvont fogalmát, mindössze adminisztrációt végző ügyfélszolgálatnak gondolják az államot, s a szabad verseny iránti imádatuk okán dühösen felhorkannak a szociális felelősség és kötelesség fölvetésekor". Bár sokkal fárasztóbb dolog olvasni, mint írni, néha tényleg megéri: például a bő éve elhunyt Irving Kristol Two Cheers for Capitalism c. alapművét, amelyben világosan kifejti, hogy a neokonzervatívok miért nem piaci fundamentalisták. Rövid kitérő: mert eredetileg szegény (bevándorló gyökerű) zsidó származású állampolgárokként igenis igénybe vették az amerikai jóléti rendszer juttatásait. Az más kérdés, hogy annak korlátlan kiterjesztése ellen később, az 1960-as évek második felében már igenis felemelték a hangjukat, de ehhez megint szociológiai alapismeretek kellenének, mint a függőség kultúrája, például. A neokonok sosem voltak és ma sem piaci fundamentalisták: az egyébként - sok szempontból tévesen - neokonzervatívnak tekintett ifjabb Bush kormányzata minden korábbinál nagyobb mértékben növelte a szövetségi állam jóléti kiadásait (amiért most a Tea Party fundamentalista konzervatívjai olyan elementáris erővel fel is lázadtak gyakran saját - republikánus - képviselőik ellen. Na ja, egyszerre talán túl sok a szétbogozandó szál a sztoriban.)

A súlyos tévedések, csúsztatások, félremagyarázások tájékozatlansággal elegy turmixa aztán megszüli azt, amire tulajdonképpen az egész cikk kifut: hogy ugyanis az ellenség már beférkőzött sorainkba is. Innentől vesz Ágoston cikke egy merész, ám annál stílustalanabb fordulatot. A felütés: "A neokon partiból persze a jobboldali térfél sem marad ki. Ez pedig egyenesen életveszélyt jelenthet a miniszterelnök által meghirdetett társadalmi változások sikeres és visszafordíthatatlan véghezvitelére, hiszen a kormányzati szerkezet csúcsán elhatározott és elindított cselekvéssor az alsóbb szinteken könnyen kifulladhat, ha netán ilyesféle elemek férkőznek be az apparátusba." Ez a második mondat simán elférne egy 1949-es MDP-beli belső levélváltásban, még a szavakat sem kéne átírni. Beférkőző elemek - gratulálunk Ágostonnak. És nem lankad a lendület: "Márpedig nagyon igyekeznek férkőzni. Ott lelkesednek, tolakodnak és nyüzsögnek a lapos cinizmussal szellemeskedő, nyegle flaszternyelvezettel blogoló és különböző réteg-folyóiratokat tengeren túli neokon teoretikusok világmegváltásaival telehozsannázó ifjú törekvők" - írja Ágoston. Ugyanő egyébként a konzervatív erényeket igyekszik méltatni cikke elején, ám néhány sorral odébb már nem átall név nélkül, összekacsintós módon, sunyin célozgatni. Legalább írná le, hogy a Jobbklikk, a Maninder/Reakció, a Konzervatórium bloggereire, illetve az Ablonczy Balázs szerkesztette Kommentárra gondol, az is némi bátorságra engedne következtetni. Mert hát nyilván ezekre gondol, miközben az ellenséget kutatja. "Olyan is akad köztük", folytatja, "ki odáig merészkedik, hogy tüntetőleg feldicséri a gróf Tisza István egykori miniszterelnök meggyilkolását tervezgető kommunista uszító Szabó Ervint, csak azért, hogy az általuk mélységesen megvetett nemzeti irányvonal képviselővel szemben határozottan állást foglalhassanak." Túl azon, hogy ez megint a tipikus fű alatti szemétkedés, nem ártott volna az alanyt az állítmánnyal egyeztetni. Ja és persze nevet mondani.

Mindez azonban mit sem érne az utolsó bekezdés nélkül. Nagy a csábítás, hogy CTRL+C - CTRL+V kombinációval minden kommentár nélkül idemásoljuk, de annyi csemege van benne, hogy kár lenne a ziccerért. Ágoston jelleme ugyanis itt majdnem kiteljesedik. "E típus rajong a kortárs művészetért, különösen a felelősség nélküli, öncélú absztrakciót kedveli; nyáron féllegális romkocsmákban világzenére rúg be, néha még marihuánát is szív, hogy férfias kalandvágyát kielégítse, télen pedig a Gödör Klubban egy kis underground free jazz jelenti kulturális betevőjét." Ő nyilván tudja, hogy "ez a típus" (ugye azért ennek van egy finom felhangja?) hol szórakozik és mit csinál. Talán ő is velük együtt jár ezekre a helyekre? "Határozott meggyőződése, hogy a Kárpátok keleti vonulatánál van a világ vége, azon túl csak sötét diktatúrák találhatók. (Egy kivétel van csak, Izrael, melybe valamire való neokonzervatív elvből, tüntetőleg szerelmes.)" Hát, ami azt illeti, a Kárpátok keleti vonulatán túl tényleg erősen a nulla felé konvergál a demokráciák száma, annál több viszont a sötét diktatúra. Hol itt a ténybeli tévedés? Az meg, hogy Izrael a Kárpátok keleti vonulatán túl lenne, hát, minimum pikáns, igaz, végső soron nem téves helymeghatározás. Viszont cikkében Ágoston először itt elég bátor ahhoz, hogy leírja, mire is gondol, mégiscsak csökkent értékű lett volna írása egy kis Izrael-ellenes kifröccsenés nélkül. Napi zsidózás letudva. "Mindebben makacsul hisz, s minden világpolitikai változás, vagyis a valóság tényei ellenére csillogó szemmel, rajongva harsogja atlantista jelszavait, elképesztő meggyőződéssel vallva, hogy az Egyesült Államok megváltja a világot." És íme, a zárszó. Arra már kár is lenne Ágoston figyelmét felhívni, hogy mennyi ideig irkálhatna ilyen emelt szellemiségű cikkeket Kínában - ne adj' Isten Oroszországban -, ha mondanivalója nem találkozna a kurzus igényeivel, ami pedig az atlantizmust illeti: mondjon egy vonzóbb dolgot világpolitikai szinten, és akkor lesz miről vitatkozni. De így? Az Amerika-gyűlölőkkel nem az a baj, hogy gyűlölik Amerikát, hanem az, hogy végtelenül egyszerűek.

Akit pedig az a feszítő érzés kerítene hatalmába, hogy ki is Ágoston Balázs, az további olvasnivalókat találhat a kiváló publicista Harcos a cinóberösvényen című blogjában. Itt kifejti, miért nem hord kokárdát március 15-én (rövid válasz: mert ez a nap a "liberális republikanizmus első magyarországi forradalmának tragikus évfordulója"), miért fontos megemlékeznünk Istóczy Győző, az Országos Antiszemita Párt vezérének születésnapjáról, illetve milyen hősök előtt kell is fejet hajtanunk a becsület napján.

Szívből köszönjük, Ágoston Balázs.

(Képünkön egy, a Magyar Dolgozók Pártjának hivatalos kommunista kiadója, a Szikra által publikált 1953-as propagandakönyv címlapja látható.)

[Update: A poszt utolsó két internetes hivatkozását, amely Ágoston Balázs blogjára mutat, már nem lehet elérni, hiszen a tartalmat azóta eltávolította a portál szerkesztője. Amint nem érhető el az Adolf Hitler 1933-as "demokratikus megválasztása" felett örvendő egyik régebbi bejegyzés sem.]
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Megadja | 2010. november 18.  | 08:10
# 1

Szegény Ágoston Balázs súlyosan mellényúlt. Persze legitim a neokonzervatív kurzus kritikája, de összekötni azt Amerika alapításával, meg a "korlátlanszabadpiacozással" tényleg súlyos tévedés. Ehhez mondjuk elég lett volna megnézni annyit, hogy a neokon külpolitikával szemben kik álltak: a paleók és a "szabadpiacos" libertáriusok. És akkor még nem is kell elolvasni D. Bellt és a kommunitárius korai neokonokat, hiszen az időigényes meg melós dolog. Nehéz azt mondani, hogy "korlátlanszabadpiac", meg "azállamleépítése", hiszen evidens, hogy egy háború sokba kerül egy államnak.

Sebaj. Majd legközelebb.

kris | 2010. november 18.  | 22:19
# 2
Megjegyzem, az eheti Demokrata igazi csemege, hosszú cikk a dunai vízlépcsők szükségességéről, és a fentiekhez hasonló publicisztikák, abszolút Szabad Nép stílusban. Sajnálom.
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.