Hangzatos kijelentések, történelmi lehetőségek sora és állítólagos együttműködés, ám mégis igen sovány eredmények a klímacsúcsok sorozata ellenére.

Mellőzve a "van-e egyáltalán klímaváltozás, vagy az egész nem is létezik" kérdését, illetve a két táborra szakadók közötti vitát, tételezzünk fel néhány alapvető információt. 1) Tegyük fel, hogy a globális felmelegedés valóban létezik, 2) hogy olyan folyamatos, talán már túl is dramatizált kampányok összességében élünk, amelyek a világ összeomlásával fenyegetnek, 3) és tegyük fel azt is, hogy szinte mindenhol súlyos gazdasági és költségvetési válság van.

A feltételezések után pedig jöjjön a bizonyosság. Adott az ENSZ, a világ egyik legnagyobb nemzetközi szervezete, és a témához szorosan kapcsolódik az UNFCCC mozaikszó is, avagy az ENSZ Éghajlatváltozási Keretegyezménye. Az egyezményben a felek a klímaváltozás tényének tudomásulvételével fejezik ki aggodalmukat, valamint elköteleződésüket a probléma megoldására. A célkitűzés "az üvegház-gázok légköri koncentrációinak stabilizálása olyan szinten, amely megakadályozná az éghajlati rendszerre gyakorolt veszélyes antropogén hatást." A dokumentumban az elvileg meg is valósuló és igen szépen hangzó elvek felsorolása, a kötelezettségek kijelentése és az egyéb nyilvánvaló tartalom mellett kiemelt szerepet kap a Felek Konferenciája rész. Sajnos az egyezményt sokadszorra átolvasva és rejtett, mögöttes jelentéseket keresve sem találtam alapot arra, ami újabban a Felek Konferenciája címszó alatt - úgymond - folyik.

Miközben az átlagember irányába olyan, állítólag igen fontos ENSZ-jelentések kerülnek ki, amelyek arra buzdítanak, hogy a jövőnk megmentése érdekében a továbbiakban együnk kevesebb húst, vagy ami még jobb, a teljes siker érdekében ne is együnk egyáltalán, addig az ENSZ eddigi klímacsúcsai mindenről árulkodnak, csak nem a hitelességről, a felelősségvállalásról és a tényleges környezetvédelemről.

2007-ben az indonéziai Balin, 2008-ban a lengyelországi Poznanban és tavaly, 2009-ben pedig a dániai Koppenhágában került sor a találkozóra. A három legutóbbi konferencia közös jelszavává válhatna az eredménytelenség, a kudarc, vagy akár a "topogjunk-egy-helyben", szebb kifejezéssel a stagnálás is. A már Balin is a haladéktalan megegyezést és cselekvést hangoztatók a mai napig, alig pár nappal a 2010-es mexikói Cancúnban megrendezendő klímacsúcs előtt is szinte biztosan nem tudnak, vagy lehetséges, hogy nem is akarnak majd közös nevezőre jutni. Biztos ami biztos alapon már ismert a 2011-es konferencia helyszíne is, ami a sorba méltó módon illő Durban városában, a Dél-afrikai Köztársaság egyik legnagyobb idegenforgalmi központjában várja majd a klímaügyben előrelépésért küzdőket.

Eltekintve a többségében a luxus jelzővel nyugodtan illethető helyszínektől (ahonnan első ránézésre naivan talán csak Poznan tűnne kivételnek), és az igazi előrelépés állandó hiányától, érdemes az ennél jóval beszédesebb számoknál maradni.

100 ezer tonnányi plusz szén-dioxid kibocsátásába került a világnak a 15 ezer főt számláló klímahadsereg Indonéziába utaztatása, és további 13 ezer tonnáért a találkozóhelyek és a hotelek felelősek. Balin a legdrágább szállodai szoba éjszakánként 526 dollárba, azaz több mint 100 ezer forintba került, és ez a szám átgondolása - tekintve a népes vendégsereg, a 12 éjszaka és a javarészt 4 és 5 csillagos hotelek tényét - már egészen fájdalmas is lehetne a tudatnak.

Poznan valamivel visszafogottabbnak számít, ahogyan az ott elérteket sem lehet fejlődésnek nevezni, azonban a 8 ezer résztvevő a hivatalos becslések szerint legalább újabb 13 ezer tonnányi szén-dioxid kibocsátásért okolható. Akadtak igen ráérős zöld aktivisták is, akik kiszámolták például, hogy ha minden egyes szereplő a saját hazájából tett volna hozzá valamit a klímaváltozás megakadályozásához, és nem utazták volna keresztül-kasul a világot, akkor a tetemes nagyságrendű - 2,7 millió tonnányi - szén-dioxid nem szennyezte volna a környezetet. Sőt, a kalkuláció szerint 7900 személy feleslegesen is vett részt a konferencián, ennyi ember ugyanis már eleve döntésképtelenséggel érkezett, és így is távozott.

Koppenhága pedig akár a konkrét számok említése nélkül is érdekes lehetne, ugyanis a csúcs idején jelentősen emelkedő kereslet az örömlányok iránt már önmagában is botrányszagú, de ennél még felháborítóbb volt az, amikor a konferenciára sietők megérkeztek a 140 magángéppel, az 1200 bérelt limuzinnal és a természetesen benzintakarékos luxusautókkal. Dániában nem tudtak eleget tenni a limuzinok iránti keresletnek sem, éppen ezért más területeken igyekezték kompenzálni a hiányosságokat, például a napi 40 dollárba kerülő menüvel vagy az összesen 215 millió dollárnyi költséggel.

Most pedig - miközben már minden bizonnyal lázas készülődés és csomagolás zajlik a november 29-én Mexikóban kezdetét vevő újabb globális klímacsúcsra - nem ártana elgondolkozni azon, van-e értelme ennek az egésznek? A szakértők és elemzők különösebb előrelépésre vagy egy jogilag kötelező erejű dokumentum elfogadására most sem látnak esélyt, és ez nem csupán pesszimizmus, hanem a konkrétumokon és az államok közötti alapvető ellentéteken alapuló következtetés. Közel két hétig mindenki jól érezheti magát Cancúnban, hogy a végén eredmények nélkül, újabb dollármilliós pazarlással és a megoldás további késleltetésével záródjon a Felek Konferenciája. A kellemetlen igazság tehát valójában ez, nem pedig a klímaváltozás léte, ahogyan Al Gore egyszerűsítené le, és ebben az esetben a ne legyünk hülyék felszólítás sem elegendő. Egyszerűen csak lássuk be: a hülyeség korát felváltotta az arcátlanság kora.

(Illusztrációnk nem igényel kommentárt. :)