„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. december 6.  | 08:00
Újratervezés?
"Pártalapítás" és nyitott ajtókat döngető mozgalmárkodás helyett folytassuk azt, amit évek óta csinálunk: szeressük felebarátainkat és gyűlöljük az utópiákat, írjunk sokat és olvassunk még többet.
"Végeredményben a neokonzervativizmus éppen második életét kezdte élni, amikor gyászjelentéseit írták." Irving Kristol: A neokonzervatív meggyőződés. 2003.

A velem született rosszindulat és gyanakvás miatt némi szkepszissel figyeltem, amint december első két napján két szöveg is foglalkozott a fiatal konzervatívokkal. Tekintve, hogy legalább 2008 nyarától a pályán vagyunk - értve ez alatt azt, hogy viszonylag egységesen és tömegesen (hiszen ne felejtsük el: a print Ufi és a Kommentár működése jóval megelőzte a Jobbklikk, a Konzervatorium és a Reakció/Mandiner szinte szimultán netes színrelépését) -, furcsa, hogy az eddig legfeljebb kéthavonta el-elszórt kritikák/méltatások után most így megsűrűsödött az ifjúkonzik impaktfaktora. De ne legyünk bizalmatlanok, hisz' jól esik a figyelem, még akkor is, ha nem egészen érthető, hogy most mi is a helyzet. Erről gondolkodom a továbbiakban.

Kezdjük azzal, hogy alapvetően kétféle diagnózis olvasható ki a szövegekből, amelyek önmagukban is problematikusak itt-ott. Míg az egyik cikk - a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatójának, Jeskó Józsefnek a HVG online verzióján található elemzése - szerint nagyon is létezik "egy új jobboldali szellemi tábor", amely "az új magyar konzervativizmus szellemi hátországát alkotja". Addig a másik szöveg - e G. Fodor Gábor politikatudós, a kiváló Századvég folyóirat szerkesztője és a Századvég Alapítvány kutatás-vezetője, nagyszerű könyvek sorának szerzője-(társ)szerkesztője által írott manifesztum - némileg bizonytalankodik, hogy van-e ifjúkonzervatív csoportosulás, de amikor mégis igent mond létezésére, akkor hozzáteszi, hogy e "fiatalabb generáció által képviselt konzervatív szellemi és politikai ízlés sem a kultúrában, sem a tágan értelmezett közéletben nem vált igazán láthatóvá". Abban viszont mindkét szerző egyetért, hogy most valami nagy dolog valósulhat meg, hiszen Jeskó nem ódzkodik kijelenteni, hogy "a 2010-es év [amelyből mindössze 30 nap volt hátra, amikor cikke megjelent], a magyar konzervativizmus történetébe mint elszalasztott lehetőség vonulhat be"; G. Fodor pedig egyenesen úgy ír, hogy két ok miatt is "történelmi pillanat előtt állunk". Nos, mindkét cikkel vitatkoznék.

1.

Jeskó alapvetően a politológus/politikai elemző szemével követi az eseményeket, az említett három portál mellett a Kommentárt és a KÖKI-t is megemlíti, mint amelyek a korábbi jobboldali közgondolkodásnál sokkal frissebb, egyértelműen Nyugat- és piacpárti, a magyar jobboldali hagyományok terhes örökségével is bátran számot vető szellemiséget alakítottak ki. Ráadásul odaajándékozza e fórumoknak és működtetőiknek azt a dicsőséget is, hogy hozzájárultak a nyomasztó balliberális médiahegemónia megtöréséhez. Jeskó úgy véli, hogy míg a kettőezres évek első évtizedének ellenzéki periódusában egymáshoz közeledett a jobboldali politika (nevezzük nevén: nyilván a Fidesz) és az ifjúkonzervatívok, illetve tágabb keretük: az új magyar konzervativizmus; addig a kormányváltás első mézeshetei után feszültség lépett fel köztük. Ennek bizonyítékául jelöli meg az olyan témákkal kapcsolatos kritikus hangokat, mint a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kifüggesztése, a köztársasági elnök személyének kiválasztása és a magánnyugdíj-pénztárakkal kapcsolatos cselekvés. Ebből azt a következtetést vonja le kissé mechanikusan, hogy a kormánynak "nincs szüksége kritikus szellemiségű [...] nyugatias hagyományokból építkező fiatal értelmiségre" ("értelmiség" - brrr, Engels rossz szájízzel vegyes borzongató leheletét érzem a tarkómon), ami később azt eredményezheti, hogy egyúttal el is veszíti a "jövőbeli szellemi hátország reményét". A politikai racionalizmus által felállított egyenlete másik oldalán pedig úgy néznek ki az alternatívák, hogy a fiatal konzervatívok vagy elszakadnak a politika világától és kívülről szemlélik a nagyok dolgát, vagy pedig "nyíltan beáll[nak] valamelyik erő mögé", legyen az a kormánypárt, "vagy egy új párt". S íme: megérkeztünk a fantáziák birodalmába, ahol semmi szükség rá, hogy az interneten olvasható cikkek alapos kielemzésén túl a definiált csoport szövetét nap mint nap újraszövők személyét is számításba vegyük. S ez az a pont, ahol az elemzést megalkotó igyekezetét, figyelmét minden szempontból nagyra tartva, de ki kell jelentenünk, hogy erősen túlgondolja a dolgokat.

A kormány végzi a feladatát, mikor kormányoz, azaz politikai döntések sorozatát hozza meg, amely adott esetben kritikát kap (ilyen volt a három megemlített issue is), máskor pedig üdvözlésre talál (Trianon-emléknap és egyéb szimbolikus nemzetpolitikai lépések, családi adókedvezménnyel kombinált egykulcsos adózás bevezetésének terve, az árvízhelyzet és a vörösiszap-katasztrófa kezelése). Egy szellemi csoport, amely ráadásul (és nagyon is helyesen!) heterogén elemekből áll, nem kezelhető és ítélhető meg a jelenlegi kormánypárthoz való viszony alapján. Teljesen természetes, hogy a nyolc éves balliberális reformkurzus alatt egymással párhuzamosan erősödött a társadalom többségének szimpátiáját fokozatosan elnyerő politikai jobboldal és a kiöregedő balliberális értelmiség által régóta megalkotott paradigmát (s ennek történelmi, filozófiai, stb. alapjait) egyre inkább megkérdőjelező és erőre kapó új konzervatív szellemiség, benne az ifjúkonzervatívokkal. Amint a hidegháború lezárultakor Amerikában, úgy 2010 után Magyarországon, a maga természetességével törtek felszínre az addig háttérbe szorított ellentétek az egységes jobboldalon belül. 1989 végén például nagy vita zajlott az amerikai konzervatívok között, mivel a Reagan-doktrínát korábban egységesen támogató tábor egyik fele további beavatkozásokat sürgetett a világ számos pontján a "világdemokrácia" eljövetele érdekében, mások viszont óvtak attól, hogy a "köztársasági birodalom" (Raymond Aron) túlvállalja magát, ráadásul ez utóbbiak között akadtak olyanok is, akik a Szovjetunió legyőzése után egyenesen visszatértek volna a '20-as évek izolacionizmusához. A legérdekesebb álláspontot azok foglalták el, akik (Jeane Kirkpatrick, Samuel P. Huntington, Robert W. Tucker) a hidegháború alatt héjaként viselkedtek, de a vasfüggöny felvonását követően óvatos nemzetállami reálpolitikát javasoltak, a globális alternatívák (unipoláris erőszak, planetáris egységesülés illúziója, multipoláris békekorszak, stb.) mindegyikét elutasítva. A helyzet nálunk is hasonló: bizonyos, szilárd elvek mentén gondolkodva, a kormányzat cselekvése hol helyeselhető, hol pedig bírálatban részesíthető. Mindebből azonban hosszú távú következtetéseket nem lehet levonni.

2.

Leo Strauss, az atlanti kultúra egyik legkiválóbb filozófusa (ő maga német zsidó, aki a görögséget csodálta és Amerikában fejtette ki legfontosabb gondolatait) alaposan megvizsgálva a szellemi szabadság nélkül élő korok szövegeit, arra a következtetésre jutott, hogy az üldöztetés alatt egy rejtett írásművészet alakul ki. Az ilyen textusokat alkotó azzal a furfanggal él, hogy első olvasatra pontosan ezt írja meg, ami a hatalom által elfogadható, ha azonban a sorok mögé tekintünk, vagy éppen "megfordítjuk" az egész szöveget (például minden szavát pontosan az ellentéteként értjük), akik hamisítatlan "eretnek" gondolatokat olvashatunk. Ezt persze csak a beavatottak érthetik, azok a kevesek, akik tudják, hogy a szerző valójában mit gondol. "De milyen szemfényvesztéssel lehet úgy szólni nyílt színen egy kisebbséghez - kérdezi -, hogy közben a publikum nagy része nem vesz észre semmit?" A megoldás, hogy "ha egy író kizárólag a gondolkozó olvasókhoz kíván szólni, akkor nem kell többre vállalkoznia, mint úgy írni, hogy csak a nagyon alapos olvasók hámozhassák ki a mondanivalóját." Egy ilyen ravasz, ezoterikus munka tehát kétrétegű - mondja Strauss -, hiszen létezik egy felső réteg, amely "az emberek épülését szolgálja", és egy mélyebb réteg, amely "a legfontosabb kérdésekre vonatkozó tanítást" tartalmazza.

Nem kultúrtörténeti érdekességként jutott eszembe mindez. Aki ugyanis elolvassa G. Fodor Gábor Konzervatív zászlóbontás címmel megjelent írását, de eközben nem ismeri a témával kapcsolatos (magán)véleményét, vagy nem olvasta e témára vonatkozó előző két írását, az könnyen azt gondolhatja, hogy amint Németh László egykor - Osváth-nak küldött 1925-ös levele tanúsága szerint - "a szellemi élet organizátora" akart lenni, úgy most G. Fodor az ifjúkonzervatívoké, akiknek zászlaját bontogatja. Noha ez a zászló minimum két éve, közös erővel, kibontva áll, és azóta lobog. Aki viszont ismeri a szerző előző egy évben alkotott, új magyar konzervativizmussal kapcsolatos szkeptikus írásait, az igencsak meglepődhetett, amikor G. Fodor december másodikai manifesztumát látta. Miről is van szó?

2010. január 5-én Konzervatív álmodozók cím alatt rendkívül ízléses és irodalmilag is élvezetes fiktív levelet közölt, amelyben mély szkepszissel megfogalmazott költő kérdésben érdeklődött afelől, hogy "vajon igazuk van-e azoknak, akik konzervatív áttörésről, netán forradalomról, egy új konzervatív korszak eljöveteléről beszélnek", továbbá, hogy vajon "alkalmasak-e egyáltalán a magyar konzervatívok a nekik szánt feladat végrehajtására?" A kérdező kérdése feltevésének puszta tónusával is választ adott, már-már gunyosoran hatva ezzel. A közel egy éve írott szöveg megfontolandó tanácsa úgy hangzott, hogy a fiatal konzervatívok kerüljék el a politikai megmondóemberek sorsát, azaz az értelmiséggé válás csapdáját.

Szűk fél évvel később, és szűk fél évvel a mostani kiáltvány előtt, idén nyáron G. Fodor Forradalomban... cím alatt nyilatkozott meg, amely írás első harmada kioktató modorban és a személyeskedés olcsó vértezetét felöltve fogalmazódott meg, a maradék kétharmad rész pedig a kormány akkori politikáját igazolta lépésről lépésre (rendre megismételve a Századvégnél írott elemzések mondanivalóját). A szöveg teljesen egyértelmű üzenetet közvetített, hiszen álláspontja az volt, hogy személyemben egyesül a "nemzedéki izgágaság", a "lázálmok" és a "konzervativizmus-bajnokság", ami miatt "jogosan örvendek közutálatnak", hiszen "politikai kuruzslóvá" és "karikatúrává" válva tevékenységem nem más, mint "Circus Marcimus, s nem forradalom". G. Fodor ugyanekkor világossá tette, hogy "előbb-utóbb, az ifjúkonzervatív is megöregszik", az egyetlen értékelhető fordulat pedig nem a fiatal konzervatívok megjelenése, hanem a kétharmados felhatalmazással páratlan cselekvési szabadságot élvező kormány létrejötte, így az ifjúkonzervatívok helyét is átveszi a kormányzás tudása. A szezon és a fazon tökéletes keverése volt mindez. Míg a politika területén a jobboldali kormányzás létrejötte, addig a szellemi életben az új magyar konzervativizmus, s benne az ifjúkonzervatívok megjelenése külön-külön nagyszerű dolog, mindezek nem egymással felcserélhető vagy helyettesíthető valamik, amelyek alkalmasint kioltanák egymást (amint G. Fodor cikke sugallta). A szöveg utolsó mondatában G. Fodor magát szép allegóriával rodostói száműzöttnek nevezte, amely jókora visszalépést jelentett januári cikkéhez képest, hiszen ott csupán három lépés távolságot tartott ettől az egésztől.

Ehhez képest az ifjúkonzervatívoknak egyenesen élére állt legfrissebb kiáltványával - gondolhatjuk akkor, ha elfelejtkezünk a straussi írásművészetről fentebb mondottakról. Hiszen mostani és előző két véleménye olyan távol áll egymástól, hogy még arra is gondolhatunk, hogy legfrissebb szövegét éppen ellenkezőleg kellene értenünk, hacsak nem eleve fricskának szánta megírója.

Először nézzük a dolgot magát! G. Fodor a Konzervatív zászlóbontás felvezetésében úgy véli, hogy a posztkommunista hatalmi elit politikai bukásával együtt az azzal szimbiózisban élő balliberális véleményelit (az a bizonyos értelmiség) is elveszítette pozícióit, de az értelmezés kerete, a dolgokról folyó beszédmód és a szellemi-kulturális viszonyítás koordináta-rendszere megmaradt olyannak, amilyen sok-sok évtizedig volt. Ez nem újdonság, ő maga és a három blog, valamint a Kommentár szerzői közül is többen megfogalmazták már, viszont minden szava így igaz. Az szintén jó meglátásra vall, hogy ezt az értelmezési keretet szét kell zúzni és helyébe olyat kell állítani, amely - az egyszerűség kedvéért - a józan ész szótárán alapul és konzervatív dialektusban fokozottan használható. Erről szintén megemlékeztek sokan, ám teljességgel helyénvaló. A bajok ez után kezdődnek.

Ha a szöveg nem a straussi rejtett-szövegírás módszerével készült - és ilyenformán nem karikatúrája vagy kigúnyolása, esetleg ezoterikusan olvasandó cáfolata a fiatal konzervatív generáció eddigi szép teljesítményének -, akkor G. Fodor az eddigi álláspontját közel 270 fokkal megváltoztatta, de kissé túl is ment azon, ami szükséges. Ezt olvassuk: "arra van szükség, hogy megszervezzük magunkat - nem politikai, hanem szellemi-kulturális értelemben -, egyesítsük erőinket, tisztázzuk, hogy mit akarunk, s jelentsük be igényünket, hogy igenis akarunk valamit." Ezen túl toborzásra hív fel és vagy féltucatszor használja a nem túl elegáns "mozgalom" és "tábor" kifejezéseket. (Ennek elkerülésére figyelmeztet a mottóban idézett szerzeményében Kristol is, aki a neokonzervativizmust nem mozgalomnak, vagy tábornak, hanem "meggyőződésnek" nevezte.) Fájdalom, de a fiatal konzervatívok fellépése kettő, vagy annál is több éve szerencsére már megtörtént, de úgy akkor, mint most - nagyon helyesen - elkerülve a Táncsics-féle Kik a vörös republikánusok és mit akarnak? című röpiratok önmeghatározásait, amit most G. Fodor előír. Nekünk.

Akár fricska, akár komolyan vett a szöveg, semmi jót nem üzen az, ha az egyik mondatban kijelentjük, hogy "ne játszunk konzervativizmus-bajnokságot", a másikban pedig - név nélkül - megnevezzük a számító módon közénk férkőzni vélt "jobbhíján-konzervatívokat", akik "úgy jajveszékelnek, mint egy lármás liberális értelmiségi". Hiszen a cél az, hogy bárki, aki néhány alapelvvel egyetért, gondolkodjon együtt velünk - olvassa akár szívesebben az amerikai anarchokapitalista Robert Nozick-ot vagy a német etatista Carl Schmittet. Szóval: az új és ifjú konzervatívok között a "valóság által arculcsapott liberálisoknak" (Irving Kristol) is helyük van. Szintén gondolkozóba ejt, hogy sem az atlanti elkötelezettség, sem a piacgazdaság támogatása nincs manifesztté téve a manifesztumban. A "mindenkit várunk sorainkba"-típusú felhívás egyrészt elkésett, hiszen szerencsére már sokan gondolkodunk - mindenféle "mozgalmi" akármi nélkül - évek óta együtt, ráadásul nem is egészen őszinte, ha a kapitalistáknak és a magukat liberálisnak vallóknak kívül tágasabb (amint ez G. Fodor szövegéből kiolvasható). Emlékezetbe idézném a libertárius (azaz szuperkapitalista) Frank S. Meyert, aki a '60-as évek első felében meghirdette az ún. fúzionalizmust, amely az (újra)éledező amerikai konzervativizmus megannyi - egymással is vitatkozó, más és más gyökerű, eltérő (szocio)kultúrájú - csoportjának összefogását hirdette. Ez a szimpatikus gondolat vezetett oda, hogy a kis túlzással a Goldwater-kampánytól a Reagan-éra végéig tartó negyedszázadban déliek, középnyugatiak és keleti-partiak, új jobboldaliak és libertáriusok, neokonok és tradicionalista paleokonzervatívok tudtak szellemi értelemben hatékonyan együttműködni.

Végképp túlzás és nehéz mire vélni, hogy G. Fodor az eddigi írásaiban kérdőjelesen hagyott ifjúkonzervatívoknak most a "mozgalmi" keret mellett már jelképet is ajánl, ráadásul a csalánt. Ha a Konzervatív zászlóbontás mondanivalóját némi intellektuális játékossággal nem éppen pont fordítva kellene értenünk, mint ahogyan az a felszínen látszik, akkor azt kérdezném, hogy ha fél éve még jó volt "száműzöttnek lenni Rodostóban", akkor most miért kell csalános-mozgalmat alapítani?

3.

A helyzet - a tévedés összes esélyét magában rejtő megítélésem szerint - az, hogy 2010 tavaszán alaposan megváltoztak a dolgok. A jobboldali kormányzás megvalósulását természetesen nem követte azonnal a szellemi és kulturális élet jobbra fordulása, hiszen az eszmék és a gondolatok, az ízlés és a stílus, a viselkedés és a magatartás ügye nem választási fordulókon dől el, hanem évtizedes, lassú változások hatalma alatt áll. A 2008. november végén tartott Konzílium - Nemzeti Blogcsúcs két éves évfordulóján, 2010 novemberében tartott Konzílium 4. - Forradalom van a mi utcánkban című rendezvény beszélgetéséből is az derült ki számomra, hogy jelenleg generális útkeresés helyett orientálódás, némi újratervezés és tapasztalat-gyűjtés folyik. S ez így helyes. Konzervatívként ugyanis sokkal könnyebb valamire nemet mondani és azt megindokolni, mint a konzervatívokhoz legközelebb eső politikai család (vagyis a jobboldal) kormányzása alatt olyan véleményt formálni, amely a kritikátlan csodálatot s a feleslegesen hiperkritikus hozzáállást egyaránt elkerülni, és sem a Konzervatív Kánaán meg nem valósulása fölött érzett keserű csalódottság, sem a Haladó Értelmiségre jellemző mindent-igazolni-tudó amoralitás nem érinti meg.

A magam részéről így azt javaslom, hogy politikai pártalapítás és nyitott ajtókat döngető mozgalmárkodás helyett folytassuk azt, amit évek óta csinálunk: szeressük felebarátainkat és gyűlöljük az utópiákat, írjunk sokat és olvassunk még többet.

(Illusztrációnkon a General Motors Oldsmobile Toronado gyártmányának reklámplakátja látható a '60-as, '70-es évek fordulójáról.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2010. december 7.  | 09:53
# 1

Első olvasatra BM-nek adok igazat.

 

Bár kicsit hiányolom ezen buzgóságuk közepette azoknak megemlítését, akikért mindezt az ifjú konzervatív erőfeszítéseiket tennék.

Mert a szellemi divatkövetésből, vagy hatalomhoz való alkalmazkodásból történő gondolkodás csak szeparációt fog eredményezni, bármilyen jó is a szándék.

Nem tanálom egyik cikkben sem azt a viszonyítást, hogy az a sok millió, bár fogyóban, kicserélődőben lévő lakosság, izé, hogy is fogalmazzam, elvár-e ilyen csoportosulást?

Kifelé, a nemzetközi életben jól mutatna, az tény. El is várják. Csak félő, hogy befelé annyi lenne a jelentősége, mint mostanság a politikai blogoknak. Vagy üres, vagy a legáporodottabb szeméttel van tele.

Sztem, nincsenek még meg a reális feltételek ahhoz, hogy konkrétumokban lehessen gondolkodni. Sem  Jeskó, sem Gépont, sem Békés oldaláról.

A kormány intézkedéseinek ki kell várni a beérését, majd akkor lehet igazán ráérezni, mire is van egyáltalán igény? 

kérdés | 2010. december 7.  | 10:46
# 2

A friss levegőn való mozgás is nagyon fontos.

 

Fiatalok, nem eltunyulni, nem elfelejteni!

 

:-)

LF | 2010. december 8.  | 18:09
# 3

G. Fodor cikke már első olvasásra is nagyon disszonánsnak tűnt, de (bevallom) akkor még nem gondoltam végig miért.

 

Újraolvasva sorait hajlamos vagyok elfogadni, hogy Békés-paródiának készült. Néhol korábbi szófordulatok kiforgatásai szerepelnek, máshol faramuci túlzásoktól hemzseg a szöveg. És ott van még az elején az Alvinci-idézet, aminek amúgy semmi értelme nem lenne.

 

Mindenesetre a reakció tisztességes.

 

Már csak G.Fodor indokai nem tisztázottak...

szörényi bán | 2010. december 9.  | 09:51
# 4

Érdekes volt igy végigkövetni ennek a G. Fodor - Békés belső csetepaténak az alakulását. A Circus Marcimus féle korábbi beszólások fényében G. Fodor G. valahogy önkritikus lehetett volna. Amikor az ő cikkét olvastam pont azt gondoltam hogy na mintha ezt már olvastam volna, nem is egyszer.

 

A csalán szerintem a Horn Gyula által egyszer a baloldalnak javasolt akácfa-jelképhez hasonlóan bizarr, és magas labda a másik oldalnak. Jó hogy nem légyölő galóca: piros-fehér és megöli még az idegesitő zümmögő és bedös legyeket is, mondhatni rendet vág az entropikus erdőben.

 

Na de ami miatt ezt a kommentet meg akartam irni: gyanusan nincs hozzászólás, attól tartok a lehetséges követők eltévedtek ebben az "ifjúkonzervativ szöveguniverzumban". 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.