„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Varga Gergely | 2010. december 17.  | 14:15
Az atlanti kapcsolat: meggyengül vagy átalakul?
Pénzügyi válság, emelkedő Ázsia, elhúzódó közel-keleti katonai missziók: az észak-atlanti térséget érő kihívások a transzatlanti kapcsolatrendszer megújítását követelik. Az Egyesült Államok számára ez stratégiai jelentőséggel bír, Európa számára viszont kulcskérdés.
Bizonytalan jövő előtt az Európai Unió


A 2008-ban kirobbant pénzügyi válság csak felerősítette az elmúlt évtized meghatározó világgazdasági folyamatait: Ázsia emelkedését, Észak-Amerika, és különösképpen Európa relatív gyengülését. A válság, mint a világon mindenhol, Európa országaiban is felerősítette a politikai, gazdasági, társadalmi feszültségéket. Korai lenne azonban még eldönteni, hogy magára az európai integrációra, az Európai Unióra milyen közép és hosszú távú hatása lesz. Az euró válsága megrendítheti az integrációt, de a válság akár az integráció elmélyítéséhez is vezethet. A gazdasági világválság nyomán Oroszország is egyre inkább ösztönözve érzi magát a modernizációra, amelyhez szüksége van a Nyugat segítségére, ám az orosz-nyugati kapcsolatok továbbra is képlékeny jellege és a megoldatlan belső, hosszú távú kihívások idővel akár egy agresszívabb orosz külpolitikát is eredményezhetnek.

Éppen ez a bizonytalanság az, amely miatt az Egyesült Államok intézményes európai jelenléte továbbra is fontos szerepet tölthet be Európa stabilitásának fenntartásában. A szövetség integrált katonai jellege, közös védelmi programjai és műveletei, az állandó konzultációs platform az USA nélkül teljesen más képet festene. Az EU Közös Biztonság és Védelempolitikája sem fejlődött volna ideáig az amerikai jelenlét nélkül, ahhoz elengedhetetlenül szükség volt ugyanis az atlanti szövetség nyújtotta politikai és védelmi garanciákra. Az európai országok által egyre gyakrabban hangoztatott orosz-európai kapcsolatok elmélyítésének szüksége a keleti tagállamok történelmi félelmei miatt akkor látszik megvalósíthatónak, ha végső garanciaként továbbra is maguk mögött érzik az Egyesült Államok támogatását.

A szövetség jövője szempontjából azonban talán még ennél is lényegesebb, hogy mit nyújthat a NATO az Egyesült Államok számára? Washingtonból nézve a NATO csak egy, a glóbuszt behálózó szövetségi kapcsolatai között, bár a puszta mérete, valamint a biztonságon túlmutató közös érdekek és értékek sűrű hálója kétségtelenül unikálissá teszi. Az Egyesült Államok a NATO révén részese, és így alakítója az európai biztonsági rendszernek, támaszpontokat tarthat fenn Európában, valamint elősegíti az európai stabilitás fenntartását, ami az Egyesült Államoknak is elemi érdeke. Mindezeken túl politikai legitimációt és műveleti segítséget kaphat a szövetségesektől - legalább is elméletileg. Az iraki és az afganisztáni háború azonban megmutatta, hogy az európai országok érdekei és biztonságról alkotott percepciói nem minden tekintetben esnek egybe az Egyesült Államokéval.

Az Egyesült Államok a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokra alapvetően katonai választ adott, amely elhúzódó és költséges háborúkban öltött testet. Az európaiak ezzel szemben a terrorizmus mélyebb okaival való szembenézést, azok átfogó kezelését preferálják, részben meggyőződésből, részben pedig azért, mert az EU-nak ehhez vannak meg a képességei. A 2001-et követő években sokan gondolták úgy - különösen Washingtonban-, hogy a "kemény hatalom" könnyedén maga alá gyűri a "puha hatalmat". Nem így történt. Az iraki és afganisztáni kudarcok mellett más, jelentőségét tekintve olyan fontosabb trendek is kirajzolódtak a XXI. század elején, amely a nemzetközi kapcsolatokban a gazdasági pénzügyi erőviszonyok primátusát látszanak elősegíteni a katonai felett.

Átalakuló nemzetközi rendszer


A mai nemzetközi rendszerben a nagyhatalmak közötti háború lehetősége történelmi mércével rendkívül alacsony. Háborúvá szélesedhető regionális konfliktusok természetesen akadnak, különösen a Közel-Keleten vagy Kelet-Ázsiában, de kicsi a valószínűsége annak, hogy akár Irán vagy Észak-Korea miatt a közeljövőben Kína vagy Oroszország totális háborúba keveredne az Egyesült Államokkal. E stabilitás legfontosabb pillérei az Egyesült Államok vitathatatlan katonai elsősége és a nagyhatalmak nukleáris fegyvereinek elrettentő hatása. Emellett a globalizált világgazdaságban a legkevésbé a feltörekvő hatalmaknak állna érdekében a szabad kereskedelmet ellehetetlenítő háború.

A nemzetközi rendszer megújítását célul kitűző feltörekvő államok számára kézenfekvő, hogy olyan területen intézzenek kihívást a nyugati világrenddel szemben, amelyben erősek. A belső fogyasztásra koncentráló és egyre inkább eladósodó USA nemzetközi pozícióival szemben a kereskedelem és a pénzügyek ilyen terület. Az óriási kereskedelmi többlettel bíró Kína mai nemzetközi befolyása a kereskedelmi, beruházási előnyök, és a jövőbeni növekedési potenciál ígéretén nyugszik. Peking az elmúlt évtizedben a végletekig pragmatikus, csak a gazdasági előnyökre koncentráló külpolitikát szinte tökélyre fejlesztette. De utalhatunk Oroszországra is, amely a katonai helyett az utóbbi években sokkal inkább a gázfegyvert alkalmazza befolyásának erősítéséhez. India, Brazília, Törökország nemzetközi szerepének erősödése is alapvetően a gazdasági - és nem katonai - sikereiknek köszönhető.

Nem meglepő tehát, hogy az észak-atlanti katonai szövetség keresi helyét az új nemzetközi rendszerben. A NATO nemcsak azért szorul vissza a nemzetközi porondon, mert gyengült a belső kohéziója, hanem mert katonai szervezetként nem kompetens egy sor meghatározó nemzetközi kérdés tekintetében. A szövetség jövőképét felvázoló, Lisszabonban elfogadott új stratégiai koncepciója is foglalkozik olyan új, gazdasági vonatkozásokkal is bíró kihívásokkal, mint a klímaváltozás vagy az energiabiztonság, de más, kompetensebb nemzetközi szervezetek (pl. EU, ENSZ) mellett továbbra is csak másodlagos szerepet kíván játszani azok kezelésében. Sőt, még a védelempolitika, haderőfejlesztés terén is felfigyelhetünk arra, hogy az európai országok a bilaterális megállapodásokat (pl. francia-brit együttműködés) vagy EU-kereteket (pl. Európai Védelmi Ügynökség) preferálják a NATO helyett.

Az atlanti kapcsolatrendszer elmélyítése


Az észak-atlanti szövetség jelene és jövője a fentiekre tekintettel kétségtelenül bizonytalannak látszik. Mégis, a szövetség olyan előnyöket nyújt, amelynek valódi értékét csak akkor ismernénk fel, ha hiányozna. Az európai biztonság és stabilitás fenntartásában betöltött szerepére már utaltunk. A válságkezelő missziókat az afganisztáni konfliktus tapasztalatai miatt sokan már-már elátkozzák, de érdemes emlékeztetnünk például arra, hogy a világon ma 20 olyan ország van, amely működőképességét tekintve a failed state kategóriába sorolható. Nemcsak a beavatkozásnak, hanem a be nem avatkozásnak is komoly költségei és kockázatai lehetnek a nemzetközi rendre nézve - elég, ha a darfuri népirtásra vagy a szomáliai kalózokra utalunk. Hol találunk ma a világban a NATO-n és az Európai Unión kívül olyan nemzetközi szervezetet, amely csak megközelítő hatékonysággal tudna közbeavatkozni ott, ahol baj van?

Az észak-atlanti térség államai közötti szoros együttműködésnek tehát továbbra is lenne helye és szerepe az új világrendben. A kapcsolatrendszer jellegét és minőségét kell hozzáigazítani az új kihívások követelményeihez. Ez a transzatlanti kapcsolatoknak az EU-USA reláció keretében történő továbbfejlesztését kell, hogy jelentse, amely mögött a NATO, ha talán kevésbé láthatóan, de továbbra is elengedhetetlen védőhálóként szolgálhat. Az EU ugyanis, minden problémája ellenére, továbbra is a világ legerősebb gazdasági egysége, igazi soft power, és nem mellesleg Kína legnagyobb kereskedelmi partnere - olyan attribútumokkal rendelkezik, amelynek révén az új világrendben is komoly tényezőként léphet fel. A számos belső problémája miatt azonban egyre inkább befelé forduló Európa számára a kérdés nem az, hogy egyedül vagy az Egyesült Államokkal érvényesíti érdekeit a globális színpadon, hanem az, hogy egyáltalán releváns tényezője marad-e a globális folyamatoknak?

(Képünkön a II. világháború utáni amerikai Mashall-terv plakát-részlete látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.