„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Jobbklikk Egyesület | 2010. december 18.  | 13:18
Irving Kristol: A neokonzervatív meggyőződés
Irving Kristol, a "neokonok nagyapjának" írása az amerikai neokonzervativizmusról. Békés Márton fordításában.
"[Bush elnök] elkötelezett ember, de néhány jelenség miatt úgy vélem, hogy hatalmukba kerítették a körülötte lévő neokonzervatívok." Howard Dean, U.S. News and World Report, 2003. augusztus 11.

Mit is jelent egészen pontosan a neokonzervativizmus? Újságírók és újabban elnökjelöltek is irigylésre méltó magabiztossággal beszélnek arról, hogy ki tekinthető "neokonzervatívnak", illetve hogy mit is takar a fogalom. Ráadásul úgy tűnik, mintha azt gondolnák: a név önmagában mindent elárul. Mi, akiket "neokonnak" neveznek, a kontextustól függően érezzük szórakoztatónak, hízelgőnek vagy éppenséggel butaságnak a rólunk mondottakat. De érdemes elgondolkodni azon is, hogy létezik-e egyáltalán az, amiről beszélünk?

Még én is - akit gyakran azonosítanak minden neokonok "nagyapjaként" - sokszor elcsodálkozom. Néhány évvel ezelőtt például megállapítottam, hogy kezdetben a neokonzervativizmusnak megvolt a saját külön karaktere, de mára elmerült az amerikai konzervativizmus főáramában. Tévedtem, amelynek nem más volt az oka, minthogy a neokonzervativizmus kialakulása óta - amely a '70-es évek csalódott liberálisainak volt köszönhető - egy mélyben maradó intellektuális áramlat volt, amely csak néha-néha tört a felszínre. Ez ugyanis nem egy "mozgalom", ahogyan az összeesküvés-elméletek gyártói látni szeretnék! A neokonzervativizmus olyasmi, amit a Jackson-kori Amerika kutatója, Marvin Meyers "meggyőződésnek" nevezett. Vagyis valami, ami csak időnként és bizonytalanul nyilatkozik meg, s amit csak visszatekintve láthatunk igazán élesen.

Ha így nézzük a kérdést, akkor elmondhatjuk, hogy a neokonzervativizmus történelmi feladata és politikai szándéka az volt, hogy a Republikánus Pártot és általánosságban véve az amerikai konzervativizmust egy olyan új szemlélettel ajándékozza meg, amely alkalmassá teszi a modern demokrácia kormányzására. Hogy ez az új típusú hozzáállás tisztán és kizárólag amerikai, az nem lehet kétséges. Európában nincs a neokonzervativizmushoz hasonló jelenség, és a legtöbb európai konzervatív igencsak kételkedik ilyesminek a létjogosultságában. A tény, hogy az Egyesült Államokban a konzervativizmus sokkal egészségesebb és politikailag virulensebb a kontinensénél, erősen összefügg a neokonzervativizmus fellépésével. De az európaiak, akik elképzelhetetlennek tartják, hogy Amerikához forduljanak politikai tanácsokért, eltökélten visszautasítják ezt a felvetést.

A neokonzervativizmus a múlt századi amerikai konzervativizmus első olyan változata, amely "tősgyökeresen amerikai". Reménykedő és nem panaszkodó, előre-tekintő és nem múltba révedő, alaphangja egy vidáman ünneplő emberére s nem egy mogorva gyomorbajoséra emlékeztet. XX. századi hősei Theodore Roosevelt, FDR és Ronald Reagan, így olyan konzervatív kiválóságokon udvariasan keresztülnéz, mint például Calvin Coolidge és Herbert Hoover, vagy Eisenhower és Goldwater. Természetesen tudjuk, hogy utóbbiak népszerűnek számítanak a republikánusok többségének szemében, méghozzá úgy, hogy a legtöbb jobboldali politikus semmit sem tud rólunk, és nem is tud mit kezdeni a neokonzervativizmussal. Mindazonáltal ők sem tagadhatják, hogy a neokonzervatívok - a párt hagyományos szavazótáboránál és megszokott anyagi bázisánál messzebbre nyúlva - nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az amerikai konzervativizmus ma sokkal elfogadottabb, mint valaha. Azt szintén nem szabad elfelejteni, hogy a neokonzervatív közpolitikai hozzáállás és nem a tradicionális republikánus változat volt az, amely népszerűvé tette a jobboldali elnököket.

A legláthatóbb és legtöbb vitát generáló neokon-jellegű döntés az egyenletes gazdasági növekedést eredményező adócsökkentés volt. Bár ezt a megoldást nem a neokonzervatívok találták fel, sőt nem is kizárólag az adócsökkentés témája érdekli őket, hanem sokkal inkább a gazdasági növekedés. A neokonok az eszmék történetével törődve tisztában vannak azzal, hogy a demokrácia csak az elmúlt két évszázadban vált elfogadottá a politikai gondolkodók körében. A korai időkben ugyanis a demokrácia egy zűrzavaros uralmi formát jelentett, amelyben a tulajdonnal bírók és a nincstelenek előbb-utóbb végletes, pusztító osztályharcba keverednek egymással. Csak a gazdasági növekedés - amelyben mindenki vagyonosodik, ha nem is egyszerre és azonos mértékben - perspektívája adta meg a modern demokrácia legitimitását és tartósságát.

A gazdasági növekedés előnyben részesítése okozza, hogy a neokonzervatívok a költségvetés kérdésében kevésbé idegenkednek a kockázatos lépésektől, mint a hagyományos konzervatívok. Noha a neokonzervatívok sem kedvelik a nagy államháztartási hiányt, ám a demokrácia természetes velejárójának tartják - amint az emberi természetből is ez fakad -, hogy a demagógia gyakorta a gazdasági nemtörődömség következményeként üti fel fejét, így néha bizony ennek megelőzése érdekében vállalni kell a deficitet is, mint a gazdasági növekedés beindításának árát. A neokonzervativizmus másik jellemző alaptétele, hogy a minden társadalmi rétegre kiterjedő jólét elősegíti a tulajdonosok és az adófizetők számának növekedését, akik kevésbé sebezhetőek az egyenlősítő illúziókkal és a demagógia vonzerejével szemben, miközben sokkal érzékenyebbek a gazdaság reális alapjainak számításai iránt.

Ez a probléma át is vezet minket az állam szerepének értékeléséhez. A neokonok nem örvendenek a közszolgáltatások állami koncentrációjának, és igyekeznek megtalálni ezek kiszervezésének módját. Ugyanakkor nem fogadják el feltétlenül Hayek nézetét, hogy úton lennénk a szolgaságba, hiszen az állam múlt századi terjeszkedését nem közelítik meg túlzott veszélyérzettel és fokozott aggodalommal, mivel ezt egy természetes, sőt bizonyos szempontból elkerülhetetlen folyamatnak látják. A neokonzervatívok sokkal inkább érdeklődnek a történelem, mint a közgazdaság vagy a szociológia iránt, így tudják, hogy az állam növekedésével kapcsolatos XIX. századi félelem - amelyet Herbert Spencer oly kiválóan bemutatott Ember az állam ellen című művében - csupán történelmi szeszély volt. Az emberek mindig előnyben részesítik az erős államot a gyengével szemben, noha valóban nem kedvelik, ha a kormányzati cselekvés és az állam viselkedése túlságosan tolakodóvá válik. A neokonzervatívok sokkal inkább otthon érzik magukat napjaink Amerikájában, mint a hozzájuk képest hagyományosabb konzervatív csoportok. Amikor pedig mégis a kritika eszközéhez nyúlnak, akkor útmutatásért inkább Tocqueville demokratikus bölcsességéhez folyamodnak, mintsem elővennék a tory-nosztalgiát, ahogyan tette például Russell Kirk.

Ám csak bizonyos fokig igaz, hogy a neokonzervatívok komfortosnak érzik a mai Egyesült Államokat. Demokratikus kultúránk fokozatos hanyatlása, a vulgaritás újabb és újabb szintjeire való lesüllyedés közös nevezőre hozza egymással őket a tradicionalistákkal, de az olyan libertáriusokkal nem, akik ugyan konzervatívok a gazdaság kérdésében, de kulturális ügyekben felelőtlenek. A következmény nem más, mint egy merőben váratlan szövetség, amely egyenlő arányban vonultat fel többnyire szekurális neokonzervatív értelmiségieket és vallásos tradicionalistákat. Olyan ügyek egyesítik őket, mint az oktatás minősége, az állam és az egyházak kapcsolata, a pornográfia megrendszabályozása, amelyek mindegyike alkalmas volna a kormányzati cselekvés figyelmére. S mióta a Republikánus Párt jelentős szavazóbázisra tett szert a vallásos rétegek körében, a neokonoknak is megnövekedett a befolyása. Mivel a vallásos konzervativizmus igencsak erőtlen Európában, így ott a neokonzervativizmus esélyei is elhanyagolhatóak.

Nos, ezek után természetesen itt van a külpolitika témája is, az amerikai politikai élet azon része, amellyel kapcsolatban a neokonzervativizmus folyton a média fókuszában áll. Ez azért meglepő, mert nincsen a nemzetközi ügyek dolgait összefoglaló neokonzervatív doktrína, csupán néhány attitűd, amely leginkább történelmi tapasztalatokból eredeztethető. (A neokonok legkedvesebb külügyi szövegüket két egyetemi professzornak, a chicagói Leo Strauss-nak és a Yale-en tanító Donald Kagan-nek köszönhetik. Ez pedig nem más, mint Thuküdidész Peloponnészoszi háborúja.) E nézetek a következő "tézisekkel" foglalhatóak össze (amint egy marxista mondaná). Először is, a hazafiasság egy természetes és egészséges érzelem, amelyet mind a magán-, mind a közintézményeknek bátorítaniuk kell, különösen, mivel bevándorlók nemzete vagyunk. Másodszor, a világkormány eszméje szörnyű elképzelés, amely ha megvalósulna, bizonyosan univerzális zsarnoksághoz vezetne. Így azokat a nemzetközi intézményeket, amelyek a világ kormányzására törnek, a legnagyobb gyanakvással kell figyelnünk. Harmadszor, egy jó államférfinak a külpolitikában mindenek felett álló kötelessége, hogy megkülönböztesse egymástól a barátot és az ellenséget. S hogy ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek előszörre hangzik, azt a hidegháború története bizonyítja legjobban. Egészen elképesztő jelenség volt ugyanis, hogy számos olyan értelmes ember akadt, aki nem az ellenség táborához sorolta a Szovjetuniót, holott az önmagát határozta meg így.

Végül, jegyezzük meg, hogy egy nagyhatalom esetében a "nemzeti érdek" nem pusztán földrajzi fogalom, kivéve olyan prózai dolgokat, mint a világkereskedelemben való részvétel és a környezetvédelmi szabályozás. Egy kis nemzetnél helyénvaló, ha úgy érzi, nemzeti érdekei határainál kezdődnek és ott is érnek véget, így külpolitikája általában védelmi jellegű. Egy nagyobb nemzetnek azonban sokkal széleskörűbbek az érdekei, főként, ha identitása ideológiai jellegű - mint volt ez a Szovjetunió esetében vagy manapság az Egyesült Államokéban -, ugyanis érdekeltségeihez elkerülhetetlenül hozzáadódnak az önképét alkotó eszmék. Rendkívüli eseteket leszámítva az Egyesült Államok mindig elkötelezve érezte magát, hogy ha lehetséges, megvédje a demokratikus államokat, ha azok nem-demokratikus erők külső vagy belső támadása alatt állnak. Ezért vágott egybe nemzeti érdekeinkkel a második világháború során Nagy-Britannia és Franciaország megvédése, és ezért kell, hogy úgy érezzük: fontos támogatnunk Izraelt, ha annak túlélése forog kockán. Ilyen esetekben külpolitikai lépéseink mögött nem szükséges bonyolult geopolitikai összefüggéseket keresni.

Mindezek mögött áll az a megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az Egyesült Államok katonai fölénye össze sem vethető a világ többi országának arzenáljaival, bármilyen kombinációban tegyük is ezt. Ezt a fölényt azonban nem tervezte el senki, sőt manapság is sok amerikai van, aki nem örvend létezésének. Kialakulását nagy mértékben "balszerencsénknek" köszönhetjük. Míg ugyanis a II. világháború vége óta eltelt fél évszázadban Európa békében élt, a szovjetek pedig csatlósaikat küldték harcba maguk helyett, addig az Egyesült Államok háborúk sorozatában vett részt; Koreában, Vietnamban, az Öböl térségében, Koszovóban, majd Afganisztánban és Irakban. Ennek következményeként a katonai célú ráfordítások többé-kevésbé párhuzamosan haladtak folyamatos gazdasági növekedésünkkel, miközben a kontinentális demokráciák visszafogták védelmi költségeiket, hogy a szociális célú jóléti programokra csoportosíthassanak át összegeket. Moszkva pedig, ugyan bőségesen, de rendkívül pazarlóan költött hadi célokra, így katonai ereje gazdaságával együtt omlott össze.

Egyszer csak, azon húsz év után, amelyben az akadémiai közélet és az újságírás vezető szólama hol az "imperializmus hanyatlása", hol pedig az "imperializmus terjeszkedése" volt, Amerika egyedüli szuperhatalomként találta magát a világban. A világra gyakorolt befolyásunk növekedésének fél évszázadig tartó folyamata megtette hatását katonai kiadásaink méretében, amint haderőnk tudományos és technológiai fejlesztései is érzékelhető előnyszerzésre vezettek. A hatalommal azonban együtt jár a felelősség, akár kérjük, akár nem, akár tetszik, akár nem. A tapasztalat és a tények pedig azt mutatják, hogy ha olyan hatalom alakul ki, amilyen most nekünk adatott, akkor vagy önként találjuk meg felhasználásának lehetőségeit, vagy pedig a világ magától fogja felénk nyújtani ezeket.

A Republikánus Párt régebbi gondolkodású, hagyományosabb képviselőinek nagy nehézséget okoz kiegyezni ezekkel a külügyi fejleményekkel, ahogyan a gazdasági konzervativizmust sem tudják kibékíteni a társadalmi és kulturális konzervativizmussal. Az előbb említett véletleneknek köszönhetően - figyelmeztetnek rá néhányan - a jelenlegi elnök és csapata viszont képes alkalmazkodni az új nemzetközi környezethez, noha minden bizonnyal ők sem látták jobban előre jövendő szerepünket, mint pártjuk egésze. Végkövetkeztetésként legyen elég annyi, hogy a neokonzervativizmus másodvirágzását kezdi meg akkor, amikor sokan már temetni akarták.

(Irving Kristol kulcsszövege először a The Weekly Standard 2003. augusztus 25-ei számában jelent meg, majd újraközölték az Irwin Stelzer által 2004-ben szerkesztett The Neocon Reader nyitó fejezetének élén. A szöveg első magyar fordítása a Szombat 2004-es tematikus neokon-számában jelent meg. Kristol életére és művére lásd a következő szócikket és méltatást a Konzervatóriumon, illetve a Jobbklikken.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.