„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Megadja Gábor | 2010. december 20.  | 09:00
Egy másik gondolkodó emlékére: húsz éve hunyt el Michael Oakeshott
Oakeshottban éppen az volt újszerű, ami régi: a modern politikai előfeltevések elvetése, és a gyakorlati értelem, valamint a hagyomány sugalmazásainak keresése.
Michael Joseph Oakeshott (1901. december 11. - 1990. december 19.) a brit konzervatív gondolkodás egyik legfontosabb alakja. Jellemzője - szemben pl. a szintén brit Roger Scrutonnal - a programszerű politikai megfogalmazásoktól való ódzkodás és az ideológiák bírálata.

E sorok írója számára Oakeshott volt az első igazán fontos gondolkodó, akitől olvasott, és ez egyben maradandó hatást is gyakorolt rá. Oakeshottban ugyanis éppen az volt újszerű, ami régi: a modern politikai előfeltevések elvetése, és a gyakorlati értelem és hagyomány sugalmazásainak keresése.

Miben állt a modern politika lényege Oakeshottnál? Oakeshott a modern politikát racionalistának tartotta. A racionalizmus pedig röviden és leegyszerűsítve azt jelenti, hogy e gondolkodásmód elveti a gyakorlat elsőbbségét és fontosságát, és hisz abban, hogy receptszerű összefoglalókkal oldhat meg problémákat. Bármilyen formában jelenjen is meg ez a racionalizmus - akár a fundamentalista, emberi jogi liberalizmus, akár a szcientizmus képében -, mindben közös az, hogy nem tartják szükségesnek a múltból származó tapasztalatokat és a hagyományt. A racionalizmus ugyanis az "elméleti" tudásra helyezi a hangsúlyt, és azt vallja, hogy a hosszú időn keresztül zajló tanulás folyamata megspórolható, azaz szükségtelen. A racionalizmus különböző formái szerint ugyanis a politikai tevékenység elvek, dogmák mentén megalapozható, és ezzel párosul perfekcionista reménye, miszerint a jelenlegi tökéletlen valóság tökéletesíthető.

Oakeshott mélységes szkepszissel, sőt megvetéssel szemlélte ezen eszméket: e hagyományos szkepszis (Hume, Burke) a politikai társulást ugyanis - a conditio humanaból fakadóan - mindenképpen tökéletlennek tekintette, ezért a politika "célját" a politikai társulás fenntartásában, megőrzésében találta meg. Oakeshott kritikája ezért a szubsztantív politika ellen irányult - a politikát társalgásnak tekintette, mely társalgásban rengeteg hang van, s ezek sok irányba húzzák magát a társalgást. Oakeshott ezt egyáltalán nem tekintette problémának. Sőt: amit a konzervatív felfogással szemben vádként szoktak megfogalmazni (ti. nincs koherens ideológiája, dogmatikája), azt ő éppenséggel erényként kezelte. Nem véletlen, hogy a hagyományt ennek folytán mindig inkoherensnek, befejezetlennek tekintette, ezért a hagyomány sokféleségében és ellentmondásosságában sem talált semmi inherensen elvetendőt (valószínűleg sok liberális e pluralizmus miatt gondolta - tévesen - hogy Oakeshott valójában közéjük tartozik). A politika, mint minden más értelmes gyakorlati tevékenység, ezen inkoherenciák észrevételét és javítását jelenti, ennek a folyamatnak azonban sosincs vége, mert folyamatosan lesznek inkoherenciák és disszonancia. Oakeshott épp ezért a politikát - Burke képét felhasználva - megérkezés nélküli utazásnak tekintette. A politikai tevékenység értelme annak megakadályozása, hogy az állam hajója felboruljon.

A világ, és benne a politika világa, folyamatosan változó, kontingens; épp ezért bizonyos kőbe vésett elvek lecövekelése nem segíti az értelmes politikát, hiszen a politikai cselekvés erőteljesen szituatív. A racionalista politika megfelelhet ugyan saját mércéjének, az absztrakciós elvárásoknak, az értelmes és helyénvaló cselekvésnek azonban aligha.

Oakeshott figurája ellentmond a búskomor, nosztalgiába merülő konzervatív karikatúra-szerű portréjának: még a racionalista politika által lerombolt hagyomány romjai között is talált értékeset és folytathatót! Személyesen ironikus és életvidám volt (sokat is csajozott), és idegenkedett mindenféle kényszeres "hagyomány-teremtéstől", hiszen az ilyesmit lehetetlennek tartotta.

A mai napig fontos tanulságokkal szolgálnak Michael Oakeshott írásai. Van mit tanulnunk tőle.

(Képünkön a fiatal Oakeshott látható, amint a Cambridge-i Caius College előtt halad.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
albion | 2010. december 30.  | 21:21
# 1
Itt az angol cikk ugyanebben a témában, össze lehet hasonlítani ki mit gondol. A The Spectator karácsonyi dupla számából.
albion | 2010. december 30.  | 21:30
# 2

Nem megy a link, hát itt van, akik eredetiben akarnak olvasni angolul is: www.spectator.co.uk/essays/6543728/taking-the-world-as-it-is.html

 

Remélem most már menni fog.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.