Az amerikai középosztály számára a jólét (talán túl) sokáig magától értetődő volt, ma már azonban nem az. A régi amerikai élet minősége utáni vágy lett maga az amerikai álom. A sebezhetőség érzete és a nemzetközi presztízs csökkenése pedig tovább erodálja az amerikai különlegesség-tudatot.

A Szovjetunió összeomlása után kialakult egypólusú világrend kényelmessé tette az Amerikai Birodalmat, az ún. 'kaszinókapitalizmus' korának azonban vége: a feltörekvő két keleti hatalom, Kína és India már belefogott a lefektetett szabályok átformálásába, a terrorizmus elleni háború pedig kivéreztette az amerikai gazdaságot. Bár az Egyesült Államok eszmélőben van a válság okozta traumából, belső energiáinak aktiválásában akadályozza a megosztottság. A sokszínűségére büszke országban egyre nagyobb a szakadék liberális és konzervatív, szegény és gazdag, keresztény és muszlim, többgenerációs és bevándorló között.

Amerika megváltozott az elmúlt egy évtizedben. Kissé megöregedett, egykor szépen feszülő izmai nem a régiek. 2001. szeptember 11. és annak következménye, a terrorizmus elleni pénznyelő háború megtették hatásukat: az amerikaiaknak nemcsak a megtámadhatósággal és a félelemmel kellett újra megbarátkozniuk, de elvesztettek egy talán még alapvetőbb dolgot: a mindennapi élet kiszámíthatóságát. Az amerikai középosztály számára a jólét (talán túl) sokáig magától értetődő volt - ma már nem az. A régi amerikai élet minősége utáni vágy lett maga az amerikai álom.

Az Egyesült Államok igazi arcát számomra soha nem a két partvidék, hanem a kettő közötti vidék, a Középnyugat mutatta. Cleveland városa a jelenlegi válság sújtotta valóság élő lenyomata. A '70-80-as években virágkorát élő iparvároson még látszik a hajdani prosperitás: a merész belvárosi felhőkarcolók, a monumentális bankok, a széles sugárutak mind azt jelzik, hogy a metropolisz valamikor fényes jövőre készült. A kulisszák ma is állnak, de a belvárosban ma nem nehéz észrevenni a bedeszkázott boltokat, a vendég nélküli étkezdéket, vagy a csupán 15 éve épült, 40 ezer szurkoló befogadására képes baseball-stadiont, ahol a Cleveland Indians meccseire ma már csak ötödház kíváncsi.

"Cleveland a '70-es években Amerika harmadik legnagyobb városa volt a vállalati szektor kiterjedtsége alapján" - reagál fenti észrevételünkre Dennis Kucinich demokratapárti kongresszusi képviselő, aki abban az időben a város polgármestere volt. Az Obama-párt balszárnyához tartozó honatya irodájában fogad bennünket, égnek a telefonvonalak, futkároznak a beosztottak. Kucinich arca azonban nyugodt, 40 éves politikusi pályája alapján tudja: a politikusok befolyása is véges, vannak dolgok, amelyek ellen nem lehet tenni. 2003-ban például az iraki háború ellen szavazott a Capitolium-on, és később impeachment-et kezdeményezett George W. Bush elnök ellen. A háború mégis elindult, és az alkotmányos számonkérés is elmaradt. "A politikusokat nagy vállalatok pénzelik, így hatalomra kerülve nem az emberek érdekeit képviselik. Amerika legnagyobb baja, hogy az adóbevételeket sem az emberek szükségeire, hanem a hadikiadások fedezésére költi az állam" - közli mintegy búcsúzásképpen az ohiói képviselő.

Háromezer milliárd dollár - ennyi pénzt vitt el eddig az afgán és az iraki háború az amerikai költségvetésből. A november másodikai, félidős kongresszusi választás kampánya idején talán a legtöbbször hangoztatott érv ez volt: 'Miért kell nekünk, amerikaiaknak korrupt afgán politikusokat pénzelnünk, iraki hadsereget felfegyvereznünk, amikor sorra mennek csődbe itthon a kisvállalkozók, kétszámjegyű a hazai munkanélküliség, alulfinanszírozott a közoktatás?'

"Mert Amerikát külföldön kell megvédeni a terroristáktól" - hangzik az ismert válasz ezúttal John Manza katonai előadó szájából. A Pentagon épületében az afgán ügyosztályon beszélgetünk vele. Mindenre kiterjedő biztonsági ellenőrzésen megyünk át, kísérőnk állandóan szemmel tart minket, a kórházi stílusú folyosóról számkódos biztonsági ajtón keresztül lépünk be az irodába. A tiszt katonásan beszél, röviden összefoglalja az új afgán stratégia lényegét. A tervek szerint 2011. július 14-én kezdik el fokozatosan átadni a biztonsági feladatokat a helyi afgán erőknek. A kérdésünkre, hogy hány év kell még Afganisztán stabilizációjához, ill. hogy mi lesz a tálib befolyással, sztoikusan válaszol: "azt senki sem tudja".

Lawrence Wilkerson, az egykori külügyminiszter Colin Powell kabinetfőnöke ott volt, amikor főnökei 2002. novemberében Irak megtámadása mellett döntöttek. "Amikor négyszemközt maradtam vele, Powell csak annyit mondott: Nem tudom, mi lesz, ha 500 ezer katonát átvezénylünk Irakba, és a végén kiderül, hogy nincsenek tömegpusztító fegyvereik" - idézi fel a beszélgetést. Powell állítólag nem értett egyet a támadás időzítésével, és aggódott amiatt, hogy Washington az ENSZ Biztonsági Tanácsának felhatalmazása nélkül indít háborút. Wilkerson ma már - civilként - nagyon kemény szavakkal bírálja az általa is kiszolgált Bush-Cheney-Rumsfeld triót, amely szerinte arrogánsan, minden más szempontot félretéve, csupán egy téves "hipernacionalista" ideológia alapján hozta meg a katonai akcióról szóló döntést.

"Az iraki háború egy hatalmas hiba volt. Elképesztő pénzeket öltünk abba, hogy saját kezünkkel romboljuk le az egyetlen védőzónánkat Irán felé" - értékel az amerikai külpolitikai tudósítók egyik doyenje, Arnaud de Borchgrave. A UPI és a Washington Times tiszteletbeli főszerkesztője úgy véli, Amerika csapdába került a kétfrontos háborúval, és ennek győztese jelenleg a teheráni rezsim. Washingtonnak nem lehet már ereje a harmadik front megnyitására, és - ahogy már az amerikai kormányzati is beismeri - magát az afgán háborút sem lehet csak katonai eszközökkel megnyerni. "Ha azonban a tálibokat bevonják a politikai tárgyalási folyamatokba, az egyet jelent a háború elvesztésének elismerésével" - teszi hozzá Borchgrave. "Ronald Reagantől még féltek az ellenfelei, Barack Obamát már csak kedvelik..." - válaszolja Barack Obama vezetői képességeit firtató kérdésünkre jéghideg tekintettel a 84 éves veterán újságíró.

Az Obama-kultusznak sokak szerint vége - ezt mutatja a félidős választások eredménye, a republikánusok képviselőházi előretörése is. A Teadélután Mozgalom értelmezésében a liberális állameszmének, a felülről vezérelt társadalmi reformoknak is befellegzett ezzel. "Politikai eszmékről vitatkozhatunk, de ha a vagyonújraelosztásról van szó, a fegyveremhez nyúlok" - tanítják nekünk a régi amerikai bölcsességet. A 'teadélutánosok' vallásos patriotizmusa, a 'kis állam' gondolata, a 'maradjon a pénz az embereknél!'-típusú szlogenek visszhangra találtak az amerikai társadalomban. És ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni, hiszen még az Obama-kormányzat büszkeségeinél, a - közpénzekből finanszírozott - bankkonszolidációs csomagnál, vagy a - társadalmi vitára nem bocsátott - egészségügyi reformnál is fontosabb az emberek számára az állások megtartása. És e téren Obama elnök nem sok eredményt tudott felmutatni: a munkanélküliségi ráta kétszámjegyű. Az amerikai jóléti rendszer (is) eresztékeiben recseg-ropog.

A mélyrepülés letagadhatatlan, ezért a társadalom sok korábbi tabutémája is a közéleti viták homlokterébe került. A klisé szerint Amerika olvasztótégely, ahol fajra, nemre, vallásra való tekintet nélkül minden amerikai megvalósíthatja az amerikai álmot. A valóság azonban az, hogy gyerek öt éves egyetemi tanulmányainak finanszírozása akár 2-3 autó árába is belekerülhet egy szülőnek. 2009-ben több mint 11 millió illegális bevándorló (többségük mexikói) vállalt munkát feketén az Egyesült Államokban, ezért Arizona állam saját törvényt hozott, amely alapján a járőröző rendőr bárkitől bármikor kérheti papírjait, azok hiányában pedig az utcán őrizetbe veheti az illetőt. 2001 óta az arab származásúakkal és a muszlimokkal kapcsolatban drámaian felerősödtek az előítéletek. Bármennyire is hangoztatják az amerikai arab lobbicsoportok, hogy végzetes hiba lenne összemosni az iszlám békés híveit a szélsőségesekkel, a felmérések szerint az amerikaiak többsége mégis ezt teszi. A bevándorlók integrációja sem egy sikertörténet, messze nem feszültségmentes. "A '70-es, '80-as években jobb volt a társadalom befogadóképessége. Akkor egyszerűbb volt a bevándorlók számára vállalkozni itt" - mondja a portlandi Bevándorlásügyi Civil Szervezet munkatársa. Lee Po Cha szerint a gazdasági válság nem tesz jót a kisebbségek megítélésének. A 'bennszülöttek' tőlük féltik az állásaikat. Az ázsiai bevándorlók, ill. menekültek csupán integrálódnak, de nem asszimilálódnak az amerikai társadalomba. És ahogy mexikói társaik, többségük sem az angol nyelvet, sem az amerikai identitást nem teszi magáévá. És mivel minden felmérés szerint a hispán és az ázsiai állampolgárok aránya növekszik Amerikában, joggal vetődik fel a kérdés: eljöhet a kor, amikor a büszke jenki patrióták kisebbségbe kerülnek saját hazájukban, az Egyesült Államok polgárainak többsége semmilyen érzelmi kötődést nem fog érezni a "bátrak földje" iránt.

A komplex gazdasági-társadalmi problémák megoldását nagyban nehezíti, hogy az amerikai politikai élet az elmúlt években végletesen polarizálódott. A liberális és a konzervatív szekértáborok között alig-alig van átjárás. Mély szakadék tátong mind a két ideológia, mind a két gyakorlati politika között. A republikánus képviselőházi többség szűkíti Obama elnök mozgásterét, és a pártok retorikájából arra lehet következtetni, hogy a 2012-es elnökválasztásig kemény küzdelem várható a kongresszus és a Fehér Ház között.

2010 és 2011 fordulóján Amerika saját démonaival küzd. Hadserege legyőzhetőnek, gazdasága megroppanthatónak, társadalmi struktúrái felbomlónak tűnnek. A néhány éve még arrogánsnak megbélyegzett nagyhatalom ma önazonosságát keresi, a megújulás kiskapuit. Süllyedése esetén azonban a nyugati világnak nem maradna megfelelő ellensúlya az iszlám térhódítása vagy a kínai terjeszkedés ellenében.