„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2011. január 20.  | 20:43
F..c..book
A Facebook több mint viharos sikere vajon a planetáris tömegkommunikáció utópiájába vezet, vagy a kibontakozása felé tartó technicizált káosz előfutára?
1. Basszus, beszopódtam a Facebook-ba. 2. A retkes Facebook-profilom életre kelt! 3. A barátok nem valami árucikkek a státuszodban. Stan Marsh, 8 éves (South Park, 2010)

A tudományos és technikai fejlődés vagy csodálatot, vagy félelmet vált ki az emberből. Ókori feljegyzések mutatnak arra, hogy az ógörögök is ismerték a gőz erejét, de nem merték használni, félve a légnemű víz munkába állítása után bizonyosan leállíthatatlan gépesítés folyamatának emberi lélekre gyakorolt hatásától. A XX. század középső harmadában a technikai fejlődés emberre gyakorolt hatása számos filozófus elméjét megkínozta: Ortega a tömegesedésre gyakorolt káros hatásáról írt; Spengler szerint félő, hogy az ember már el is veszítette teremtménye felett az irányítást, így az hatalmaskodni fog felette; Heidegger szerint a technika egyenesen megölte a metafizikát; Bernanos az Istenre fogékony emberi lélek mechanizálódásától óvott; és nyomában Molnár Tamás azt állította, hogy a gép és az ember együttműködése végérvényesen konfliktusossá vált, és az ember is géppé változott.

Az első ipari forradalom idején, majd a technikai civilizáció újabb és újabb eredményeinek megjelenésekor a konzervatívok és a liberálisok vélekedése gyökeresen eltérő volt a gépesítéssel kapcsolatban. De sem a riogatás, sem a rajongás nem vezetett értékelhető szellemi eredményekre: a vasút nem okozott tömeges fejfájást és nem ölte meg a madarakat; a fényképezés feltalálása után ugyanúgy virágzott a festészet; az autózás önmagában nem okozott katasztrófát; a film és a televízió nem vezetett a színházak bezáráshoz; a videó és a DVD pedig nem szüntette meg a mozikat; az internet inkább a társas érintkezés formáinak bővüléséhez, s nem a kommunikáció elsorvadásához vezetett.

Kétségtelen azonban, hogy a beláthatatlan horizontú technikai fejlődés és a véges emberi természet közötti kapcsolat megzavarodott. Az afrikai törzsek évszázados konfliktusaikat egy csapásra elintézhetik géppisztolyokkal; a tömegmédia hatékony felvilágosításra és globális manipulációra egyaránt alkalmas; a gázkamrák tömeges emberirtásra képesítették azokat, akik minden emberi érzésükből kivetkőztek; a szülői nevelést nem pótolhatja a televízió és a videójáték; a gazdasági növekedés és a kommunikáció előmozdítása helyett egyesek gyerekpornó terjesztésére használják fel az internetet, az általa biztosított anonimitás mögé bújva. Az emberi természet örökre adott volta és a szabad akarat megléte minden esetben azt bizonyítja, hogy a technikai fejlődés - és mondjuk ki a kulcsszót, amit a modernitásban annyit hallunk: a technikai haladás - nem teszi jobbá és minőségibbé az embert, csupán lehetőségeit sokszorozza meg, már-már a végtelenségig.

És itt érkezünk el a technikai civilizáció fejlődésének - hovatovább Haladásának - fő kérdéséhez: meddig mehet tovább? A határok folytonos odébb tolása, a technikai perspektíva állandó kiterjesztése, az újabb és újabb meghódított és rendszerezett ismertet-területek birtokba vétele vajon meddig folytatható? A két forgatókönyv közismert. Az első úgy hangzik, hogy a pozitív értelemben vett szép új világ köszönt ránk, amelyben a technológia végül életünk minden - anyagi és szellemi, de érzelmi és filozófiai - kérdésére választ ad, és egyúttal megszünteti a közöttünk lévő konfliktusokat, hogy végül az örök béke kora és a nagy egyetértés ideje köszöntsön ránk. Ez az utópia (amelyet például Teilhard de Chardin vagy a sci-fi fantáziavilága tár elénk, de a mobiltelefon-reklámok is ezt sugallják) azzal számol, hogy a technikai fejlődés valójában haladás, amely az embert jobbá, sőt tökéletesebbé teszi. Kiindulópontja szerint az ember ugyanis nem öröktől fogva adott, távolról sem tökéletes kondíciókkal bír, hanem egy perfekcionalista folyamat révén - amelyet éppen a technika fog majd valamikor végpontjához juttatni - befejezhető. A másik, az egyszerűség kedvéért katasztrofistának hívható elképzelés szerint a technológiai fejlődés valójában mechanizálja az ember, mivel a nem tökéletes ember egy folyton tökéletesedő és életén eluralkodó jelenségvilág (a technológia) létrehozásával önmagát zárja a gépek világába. E sötét jövő forgatókönyvei megtalálhatóan a negatív utópiákban (Zamjatyin: Mi, Huxley: Szép új világ), a posztapokaliptikus filmekben (A majmok bolygója, Mad Max-széria, Éli könyve), és számos, a kérdést pesszimista módon megközelítő szerző művében (Cioran,Guilleaume de Faye, Spengler, Molnár Tamás).

A két nézet azonban meglehetősen azonos abban a kérdésben, ahogyan a gép és az ember közötti világot definiálja: ez egy alapvetően a gép felől az emberre gyakorolt hatás, amelyet előbbi üdvösnek tart, utóbbi pedig félelemmel veszi tudomásul. Előbbi nézet azonban mintegy az ember technika általi üdvözülését és a történelem végre valahára való befejezését áhítja, utóbbi viszont attól tart, hogy a bűnös ember képtelen lesz bánni a fejére nőtt technológiával, amelyet kiszabadított a palackból, de sem rajta uralkodni nem tud, sem visszazárni nem képes többé. Hogyan is lehetne?

A XX. század második felében lassacskán megszülető posztindusztriális tömegtársadalmak az elmúlt évszázad végére a globalizáció és a planetáris tömegkommunikáció hálózatának korába léptek (jellemző, hogy a Föld internet-térképén csak Észak-Korea alkot fehér foltot). A korábban is felmerülő utópikus elképzelés - amely szerint az emberek közötti konfliktusok egyszer és mindenkorra megszüntethetőek lesznek a diszkurzivitás segítségével (ld. Habermas) - egyszerre valósággá vált: az internet segítségével ugyanis az egymás közötti kapcsolatteremtésnek nincs többé gátja.

És akkor megérkezett a Facebook - amely a 2010-es évben végső áttörését ért el. Ennek bizonyítására elég, ha felhozzuk azt, hogy tavaly a Facebook több oldalletöltést ért el, mint a Google. Jelen pillanatban is növekvő beregisztrálóinak száma már meghaladta a 600 milliót, azaz Földünk népességének 10%-a rajta van a közösségi hálón. A FB-felhasználók fele ráadásul minden nap fellép saját oldalára. A Facebook - hála többek között több mint 10 ezer applikációjának - teljesen átformálta az internetezési szokásokat - vagyis az internet kommunikációs forradalma után permanensen jött a FB-forradalom. Kezdetben az internetet azért használtuk, mert volt rajta böngésző - ma egyre inkább azért, mert van rajta Facebook.

A FB-felhasználók közül a 18 és 34 év közötti korosztály - akik egyben a kereskedelmi reklámok célcsoportját is alkotják is - közel fele beregisztrál minden reggel. Míg a FB-tagok 30%-át a 35 éven felüliek adják, addig a legrohamosabban bővülő korcsoport a 18 és 22 év közöttieké. A több mint 206 milliós amerikai netes user-létszám 71%-a van fenn a Facebook-on, 57%-uk beszélgetéseinek nagy része már áttolódott a FB-chatre, a fiatal amerikaik 48%-a pedig a itt talál rá a hírekre. A Facebook tehát nem csak nagyszerű kereskedelmi és marketing-lehetőség, hanem korunk egyik legérdekesebb szociológiai feladványa is. A magyar adatok azt mutatják, hogy a Facebook magyar felhasználóinak száma 2,6 millió, amely a hazai internetezők 42%-át jelenti. A 18 és 35 év közötti korosztály a magyar FB-ozók 65%-át alkotja.

A jelenség fontosságára rávilágított az is, hogy a tavalyi moziévet egy Facebook-ról szóló filmmel zártuk. A Közösségi háló természetesen inkább a vállalkozás gondolatára, megalapítására és az ezt övező üzleti szemétkedésekre volt kihegyezve. Ahogyan egy filmkritikus találóan megjegyezte: a Facebook közösségét egy olyan ember alapította, akinek barátai sem voltak, vagy ha igen, elmarta őket. A FB-alapító Mark Zuckerberget, a Közösségi háló főhősét, a Forbes magazin a 400 leggazdagabb amerikai listáján a 35. helyre rakta, a legbefolyásosabbak között pedig a 40. helyre választotta meg. A New York Review of Books recenzense - aki Zuckenberger első, egyetemi hálózatának még tagja volt - viszont igencsak szkeptikusan állt hozzá a "Facebook-nemzedék" ön- és személyiségképéhez, mondván, a társadalmi életüket a közösségi hálón élők valójában a People 2.0 csoportjába tartoznak, míg önmagát hagyományos és talán irracionális alaknak tartja.

A Facebook mint társadalmi probléma kérdése már akkor megjelent, amikor a közösségi háló bontogatni kezdte a szárnyait: ha nem vigyázunk, személyes adatainkat magunk szolgáltatjuk ki rajta illetékteleneknek; személytelenné változtatja a kommunikációt; nem tesz lehetővé mély kapcsolatokat; az emberek majd egymás ellenőrizgetésére használják; egyfajta "emberkatalógussá" fejlődik, stb. Annyi bizonyos, hogy a Facebook-felhasználás ráébreszt minket arra, hogy az internet-hozzáférés tömegessé válásának korában érdemes elgondolkodnunk azon: mi számít személyes, esetleg intim információnak az életünkből, mi tartozik másokra/kevesekre/senkire, és mi nem?

Maxime Luére 2010. november közepén megalkotott egy videót, amelyben egy emberi életet követ végig a Facebook-on megjelenő posztjai alapján. A beregisztrálás pillanatától az én-építésig tartó kezdeti szakasz után jönnek az egodokumentációk bulikról, haverokról, érzésekről, majd következik a barátságkötés, az ismerkedés, a partizás, a másnaposság, a becsajozás, a lebukás, az újabb kapcsolatok, és végül a szerelem. Majd a család és lassacskán az elmúlás. Végül a végleges kijelentkezés. A Rolling Stones Paint it black című felvételével megfelelően elgondolkodtatóvá tett párperces klip világossá teszi, hogy az egész életünk követhetővé, dokumentálhatóvá és megoszthatóvá válik a Facebook segítségével.

Az egyetlen zavaró dolog az, hogy Luére videóján - nyilván a mondanivaló megfelelően demonstratívvá tételének dramaturgiája miatt - a Facebook-korszak az alany életének végéig tart, vagyis még legalább 50-60 évig. Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy e poszt olvasói - már akik eljutottak ideáig :) - közül ki gondolja úgy, hogy a Facebook, az internet, vagy menjünk tovább: a planetáris tömegkommunikáció jelenleg ismert digitalizált formája életünk végéig így marad, hovatovább fennmarad-e? A legjobb barátommal folytatott egyik kora őszi beszélgetésen oda lyukadtunk ki ugyanis, hogy egyikünk sem tudja elképzelni ezt az alternatívát. Sokszor úgy tűnik számomra, hogy a cikk elején jelzett két véglet között lehet csak választani: vagy az '50-es évek Amerikájából ismert ős-sci-fis, ófuturista elképzelések válnak valóra, és az ember folyton folyvást felülmúlja önmagát technikai eszközeinek előállításában; vagy pedig egyszer csak elkövetkezik a Végső Összeomlás. Utóbbira eléggé kevés esély van, annak ellenére, hogy könyvben és mozgóképen számtalanszor felidézik a globális katasztrófa forgatókönyveit (legutóbb az ember által előidézett globális felmelegedés képében eljövendő kataklizmával).

Az összeomláshoz, az ember alatti/utáni élethez, a szubhumanizálódás megannyi borzalmas elképzeléséhez azonban nem kell sem termonukleáris háború, sem elviselhetetlen hőmérséklet-emelkedés, elég, ha a technológiai haladást úgy kezeljük, ahogyan eddig. Vagyis valamiféle megváltást, folytonosan előálló új kezdetet, egzisztenciális önmagunk-fölé-emelkedést, a cyber-világ önmegnyilatkozását, emberi-hibrid létformaváltást várva csupán attól, hogy eszközeink tökéletesednek és technikai értelemben emelkedik civilizációnk szintje. Ember mivoltunk felejtése és a gépkorszak állandó formaváltozásainak való - nem fizikális, hanem szellemi, lelki! - behódolásunk biztosíthat arról, hogy észre sem fogjuk majd venni szolgaságunkat, amelyet az idéz elő, hogy nem akarunk többé uralkodni előbb vasból, majd szilíciumból alkotott teremtményeink fölött.

(Illusztrációnkon egy tel aviv-i street art-csoport munkája látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2011. január 23.  | 01:24
# 1

Jut eszembe a cikkről...valamikor az ókorban kellett a nyári gyakorlatról naplót vezetnünk. Valamilyen műszerészmunkát kaptunk akkor épp. A nyakamat tettem volna rá, hogy csak oldalszámra osztályozzák. Fogadtam is korsó sörben a barátaimmal. Gondoltam, mindenfélét elmesélek benne, úgy középtájon. Régies írásmóddal.

Ők persze villogtak a szakmai tartalommal. Én akkora ötöst kaptam, hogy mindenik irigyelte. A gond csak az volt, hogy nem szerettem a sört, így nekik kellett meginni a javát annak, amit én nyertem.

 

Amúgy jó a cikk, csak nem lehet tunni, mit hoz a jövő. Így nem tudok érdemben hozzászólni.

Ja. A Facebook-ra, én történetesen nem vagyok hajlandó bejelentkezni.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.