„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2011. február 5.  | 18:09
Ronald Reagan 100!
A száz éve született Ronald Reagan nem csak az Egyesült Államok legjobb XX. századi elnöke volt, hanem hitet adott országának. És világszerte minden jobboldalinak.
Ronald Reagan, az Egyesült Államok 40. elnöke idén töltené be századik életévét. Az 1911. február 6-án, az Illinois állambeli Tampicoban született egykori filmszínész, kaliforniai kormányzó, republikánus politikus és államférfi bátran nevezhető a XX. század legjobb és legmaradandóbb örökségű amerikai elnökének.

A Watergate-ügy, a sikertelennek mondható Ford-adminisztráció és a katasztrofális Carter-elnökség után 1981 januárjában beiktatott Reagan egy hitében elbizonytalanodott, álmaiban csalódott, rosszkedvű országot örökölt elődeitől. Mindehhez hozzájárult a gazdasági krízis - amelyet az olajválságok sorozata, a stagfláció, a növekedő államháztartási hiány és a kétszámjegyű munkanélküliség okozott -, és a hidegháborús konfliktus kissingeri, illetve carteri kezelésének problematikussá válása, melynek révén a joggal Gonosz Birodalmának nevezett Szovjetunió teret nyert Afrikában (a dekolonizáció utolsó hulláma), Ázsiában (afganisztáni bevonulás), Dél-Amerikában (szélsőbaloldali rezsimek és lázadások finanszírozása a Karibi-térségben) és megszilárdította közép-európai hatalmát (lengyel szükségállapot bevezetése). 1979-80-ra Amerika önbizalma megroppant és külföldi megítélése romlott, amelyhez látványosan hozzájárult Saigon 1975-ös elhagyása és a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalása.

Reagan olyan országot vett át, amilyenhez hasonló napjainkban alakul ki a tengerentúlon. Ahogyan Nixon második ciklusa demoralizáló volt, valamint Carter bel- és külpolitikai tehetetlensége elmélyítette a krízist, úgy vezetett válsághoz 2006-tól ifjabb Bush kétfrontos háborújának erőltetése és az Obama-rezsim gyávasággal és reformdühöngéssel vegyes ostobasága. Amerikának ma is egy Reagan-re volna szüksége.

Erre mutat, hogy az amerikai jobboldal két, beszélő viszonyban sem lévő pólusa, az újneokonok és a tradicionalista paleokonzervatívok ma egyszerre tűzik zászlajukra a 2004 nyarán elhunyt egykori Nagy Elnököt. A neokonzervatív csoport második nemzedékéhez tartozó William Kristol lapja, a héjafészek The Weekly Standard "Boldog születésnapot, elnök úr" leaddel a címlapján jelent meg, és a XXI. század második évtizedében is a Reagonomics-et ajánlotta a maga alá került amerikai gazdaság figyelmébe. A bushitákhoz képest ókonzervatív The American Spectator viszont arra figyelmeztetett, hogy a progresszió baloldali és liberális eretnekségei ellen akkor sem szabad feladni a harcot, ha látszólag a jobboldal uralja az ortodoxia citadelláit - vagyis Reagan példája a 2010. novemberi választások után is szem előtt tartandó, mert a demokraták bármikor visszatérhetnek. Amint ez a bosszantó visszatérési hajlam csak Amerikában jellemző a baloldalra.

A Reagan-irodalom persze sokkal árnyaltabb képet fest az egykori elnökről, mint a hitharcosként viselkedő konzervatív publicisták. Sokszor kiemelik például, hogy Reagan - a kettőezres évek elején bőszen rá hivatkozó újneokon stratégiák véleményével ellentétben - óvatos és ravasz reálpolitikusként nem avatkozott be zavaros külpolitikai ügyekbe és nem viselkedett a világ csendőreként, elfecsérelve ezzel országa erejét, hanem a perifériáin (Afganisztán, Grenada, Lengyelország, Libanon, Líbia, Nicaragua) gyengítette meg a vörösöket, majd amikor eljött az idő, erőpozícióból tárgyalt az újrafegyverkezési versennyel a gazdasági összeroppanásba hajszolt szovjetekkel. Mások úgy írnak, hogy Reagan - ellentétben a neoliberálisnak nevezett dogmatika inkvizítoraival -, bölcsen eljárva, az adó- és kormányzatcsökkentést a lehetőségekhez mérten kivitelezte, és korántsem hajtott végre radikális és esetleg krízishez vezető piaci reformokat. Azt is hangsúlyozzák manapság - főként a neoprotestáns fundamentaliták ellen vetve -, hogy bár Reagan az 1980-as és '84-es választáson is támaszkodott az evangéliumiak szavazótáborára és magánéletében vallásos volt, de nem erőltetett keresztül egész Amerikán olyan vissza-változtatásokat, amelyek ellenérzést szültek volna. Ez a hozzáállás egyébként bármely ország jobboldali vezetésének megfontolandó lehet.

Az elmúlt nyolcvan év amerikai politikatörténete négy nagy koalíció egymást követő felépüléséből és széthullásából áll. Az elsőt FDR kalapálta össze, hogy a New Deal reformjainak (többnyire baloldali) társadalmi hátországot teremtsen. A második Nixon 1968-as megválasztásával jött létre a "csendes többséget" alkotók heterogén rétegeiből. A harmadik Reagan nevéhez fűződik, aki a republikánus bázis minden csoportját integrálni tudta, de két alkalommal is megnyerte hozzá a "Reagan-demokratáknak" nevezetteket. A negyedik unió Obama mögé sorakozott fel, aki a kiábrándult republikánusok otthonmaradását kihasználva a kulturálisan és társadalmilag fragmentálódó Amerika szivárványkoalícióját rakta össze. Reagan-re ma is úgy emlékezik az amerikai jobboldal, mint aki nem kivételes tudásával, esetleg gazdasági szakértelmével, vagy éppen külpolitikai érzékenységével fordította meg országa helyzetét, hanem személyes varázsával. Arról van ugyanis szó - és ezért volt képes Reagan a politikai választóvonalakat áthágva majd' minden amerikai embert megszólítani -, hogy Reagan bátran hívott fel az Amerikai Álom újrateremtésére, a Vietnam-szindróma elfelejtésére, és ezzel hitet adott országának. Jövő-orientált optimizmusa páratlan szimbiózist alkotott az amerikai múlt és a hagyományok iránti tiszteletével. Ez a hozzáállás szintén nem kevés tanulnivalót ad minden nemzet konzervatívjainak.

Reagan elnöksége elsősorban az amerikai republikánusoknak ad erőt. Úgy tekintik ugyanis, hogy vele tetőzött be az '50-es évek elején kibontakozó konzervatív reneszánsz, hiszen amit Russell Kirk és William F. Buckley nemzedéke a hidegháború elején szellemi síkon elkezdett, az a kormányzati szférában a kétpólusú korszak végén valósult meg. A kapcsolódási pontok igazolják is ezt: Buckley és Kirk egyformán támogatta Barry Goldwatert az 1964-es elnökválasztáson, aki mellett televíziós nyilatkozatban állt ki ugyanekkor Reagan. A Johnson-nal szemben elbukott kampány volt az, amely paradox módon megalapozta az amerikai jobboldal politikai diadalmenetét, ez pedig 1966-ban Reagan kaliforniai kormányzóvá, két év múlva Nixon elnökké választásához vezetett. Vietnam, a Watergate-botrány és a demokraták időleges népszerűsége egy időre ugyan visszavetette a republikánusokat, de a '80-as években beérett a harminc évvel korábban elkezdett munka. Reaganből két ciklusra elnök lett, amely egybe esett az első neokonzervatív nemzedék szellemi kibontakozásával és a történelem leggonoszabb utópikus kísérletének bukásával.

Reagan nem volt értelmiségi, mint Wilson és nem volt ideológus, mint Roosevelt, sem illuzionista, mint Obama. Republikánus kollégáihoz képest bátrabb volt, mint Eisenhower, kevésbé volt cinikus, mint Nixon és sokkal okosabb mint Bush II. Filmszínészként, kormányzóként és elnökként is saját képességeire, egyszerű és tiszteletreméltó elveire, valamint a valóság tiszteletére épített. Jellemző módon Fehér Ház-béli dolgozószobája falán két kép függött: Churchillé és Calvin Coolidge elnöké, búcsúbeszédében pedig úgy fogalmazott adminisztrációjáról, hogy "Reagan-forradalomnak nevezték, de én sokkal inkább tartom egy nagyszerű újrafelfedezésnek. Mégpedig visszatalálásként a józan észhez."

(Képünkön Richard Nixon, Ronald Reagan és Barry Goldwater látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Miklós | 2011. február 6.  | 11:08
# 1

Mindig élvezettel olvasom Békés Márton amerikai politikáról, neokonokról vagy éppen Ronald Reaganről írt cikkeit. Reagant magam is a XX. század egyik legjobb amerikai elnökének tartot, különösen a kommunizmus megdöntésében szerzett elévülhetetlen érdemei miatt. Ezzel együtt vitakoznék a "Ronald Reagan 100" című írás egyik aktuálpolitikára vonatkozó megjegyzésével. Barack Obamát "gyávasággal" és "reformdühöngéssel vegyes ostobasággal" vádolja Békés Márton, amit én túlzásnak tartok. Való igaz, hogy a demokrata Obama - noha kampányában többször hivatkozott Reaganra -gazdaságpolitikai stratégiája nagyban különbözik Reaganétől, ettől azonban még nem feltétlenül rossz minden, amit csinál. Nem szabad elfelejteni, hogy a 2008-as gazdasági válság pont azokat a gazdaságpolitikai axiómákat kérdőjelezte meg, amelyekben Reagan feltétel nélkül hitt. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Reagan gazdaságpolitikája helytelen volt; abban az időben nagyon sikeresnek bizonyult. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a reagani gazdaságpolitika minden korban, helyzetben kizárólagosan követendő.)

Reagannek valóban sikerült optimizmust adnia az amerikaiknak,tevékenységével hozzájárult a Szovjetunió bukásához és rég nem látott gazdasági fellendülést eredményezett politikája. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül ugyanakkor, hogy az amerikai államadósság és államháztartási hiány óriási mrétékben növekedett elnöksége idejé. Barack Obama eddigi tevékenysége sok tekintetben valóban csalódás, ennek azonban véleményem szerint nem "gyávasága" az oka, hanem sokkal inkább az amerikai közjogi berendezkedés működésének nehézkessége és a Bush elnök által hátrahagyott örökség csapdái. (Quantanamo, Irak, Afganisztán, munkanélküliség, államadósság stb.) Ha Obama "gyáva" lenne, biztos nemvitte volna véghez egészségügyi reformterveit, amelyeket az amerikai társadalom többsége elutasít. Barack Obama elnökségét kétségtelenül elkövetett hibái ellenére még nem írnám le és nem hasonlítanám a valóban kudarcot vallott Carterhz

Parsifal | 2011. február 6.  | 17:45
# 2

Az amerikai elnöknek mindig a háttérét kell figyelni, hisz az elnök csak egy báb, egy spanyolfal... Egy termék, akivel eladható.

 

Érdemes elolvasni, hogy a "Nagy Színész" (jól játszotta) szövegíróinak mennyi bakiját kellett javítaniuk. Ettől függetlenül a háttér"team" munkája ragyogó volt. (Ehhez azonban a kirakatbábunak vajmi kevés köze van.)

 

Mindig megmosolyogtattak a magukat komoly elemzőknek tekintők "elnök-portréi". Elemzésük olyan, mint mikor valaki a Coca-Cola pin-up girl-öknek tulajdonítaná a marketing levezénylését. Ők csak eszközök, csalik, amire ráharapnak a halacskák. ;-)

 

Az USA-elmök olyan, mint egy amerikai étterem-hálózat "sales manager"-e... A fontos személy az a láthatatlan ember, vagy csoport, aki az egész francishe-t bírja.

 

Az USA rendszere Róma arisztokratikus köztársaságéval mutat párhuzamot. Nem a karizmatikus vezetőkről szól az ország. Aki egyénisége által szerzi meg a hatalmat, általában autoriter rendszert teremt. Az USA rendszere nem az ilyen személyiségeknek kedvez.

 

Viszont tudja az USA politikai ipara ismeri azt a tömeglélektani igazságot, hogy az átlagembernek kell ikon.

 

Reagan ikon volt, semmi egyéb. Az ikon nem önmagában áll meg.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.