„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
 | 2011. február 12.  | 09:00
Alkotmányopoly
Van-e alkotmányozási kényszer? Mi legyen a tartalma az új alkotmánynak? És főleg: hogyan fogadják azt el?
Az egész alkotmányozós sztori kicsit emlékeztet engem a klasszikus vicc azon tételmondatára, miszerint "nincs - de igény, az volna rá". Szóval tény: alkotmányozási kényszer abban az értelemben valóban nincs, hogy egy teljesen új politikai rendszert és államszervezetet kellene konstruálni. Mondhatjuk, hogy a '89-90-ben teljesen átírt és jogállamira kalibrált alkotmány kiállta az idők próbáját - (alkotmány)jogilag. Persze, ehhez szükség volt az Alkotmánybíróság "láthatatlan alkotmány(ozás)ára" - ami valójában az alaptörvény egyes részeit értelmező-kibontó alkotmánybírósági határozatok hálóját jelenti. Voltak-vannak persze hibái: jogtechnikailag felesleges módon említ egyes dolgokat: pl. a 35.§-ban a kormány feladat- és hatásköreit, ahelyett, hogy egy általános utalással mondaná ki, hogy a végrehajtó hatalom legfőbb szerve. Nüansznyi, ámde valóban nevetséges félreírásokat tartalmaz: az Országgyűlés pl. az önkormányzati képviselő-testület helyett tanácsot oszlathat fel [19. § (1) l) pont]. Ami ezeknél talán lényegesebb és tény: a preambulum nem hogy nem emelkedett, de - elnézést a leegyszerűsítő megfogalmazásért - egy árva szót nem szól arról, mit csinálunk mi itt, mivégre is van Magyarország és miért is lesz. Nem kell persze azzal áltatni magunkat, hogy az állampolgárok úgy forgatnák kezükben az alkotmány bevezető szövegét, mint a Barátok közt és a Jóban-rosszban párhuzamos adásánál a távirányítót. De ez azért mégiscsak a No 1. jogszabály, ne azzal a teketóriázó kitétellel kezdődjön már, hogy "hazánk új Alkotmányának elfogadásáig".

De egy szó, mint száz: a jelenlegi alkotmány konkrét tartalmával, rendelkezéseivel komolyabb probléma - már amit egy Ab vagy egy kétharmados módosítás ne tudott volna "megoldani" - nem volt. Hangsúlyozom, a konkrét tartalmával. Ebből az következik, hogy - egyetértve Sólyom Lászlóval és Jakab Andrással - (megdönthető) vélelemnek kell szólnia a hatályos alkotmány szövege mellett. Az azt körülölelő érzésvilággal, miliővel kapcsolatban azonban korántsem ez a helyzet. Mégiscsak ez az "ezerkilencszáznegykilencedikévi húszas". Forrását, keletkezését - azt a fílinget, amit a 21-22 évvel ezelőtti újraírás ellenére magán hordoz - tekintve mégiscsak hátborzongató, hogy formailag ez az a törvény, amelyet Rákosi Mátyás országlása idején alkottak. Hogy Magyarország eddigi egyetlen írott, kartális alkotmányát történetileg a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt dicső egyesüléséből létrejött MDP-től kaptuk (már ha a méltán feledésre ítéltetett tanácsköztársaságos "alkotmányozást" figyelmen kívül hagyjuk).

Szóval igen, azt mondom, hogy szimbolikusan, jelképesen helye van egy új, a kommunista diktatúra sunyi leheletét még csak hírből sem ismerő alaptörvény megalkotásának. Tehát alkotmányozási kényszer nincs - alkotmányozási lehetőség azonban van. Ne feledjük el, hogy többek között a fenti okokból kifolyólag a '90-es évek eleje óta kvázi politikai konszenzus van abban, hogy valamikor valamilyen új alkotmányt azért lehetne írni. Nem hiába állt neki a Bihari Mihály vezette országgyűlési bizottság szövegezni 1994-1998 között, és nem hiába tartalmazta az MSZP-nek még a 2006-os programja is azt, hogy "új alkotmányt készítünk" (noch dazu, "Petrétei Jóska és csapata" 2006-ban kidolgozott egy alkotmánytervezetet az akkori Igazságügyi és Rendészeti Minisztériumban). Az más - alábbiakban még részint érintendő - kérdés, hogy míg abban volt egyetértés, hogy "írjunk", abban annyira már nem, hogy "mit". Igen, 1996-ban nagy többséggel elfogadta a szabályozási elveket az Országgyűlés, de a Bihari-bizottság normaszöveg-tervezete csak 1998 tavaszára készült el - hiába, mert szavazni már nem szavaztak róla (Petréteiék nyilvánosságra sem voltak hajlandóak hozni tervezetüket).

Most, 2011-ben viszont nem csak, hogy lehetőség, hanem helyzet is van - alkotmányozási helyzet. Van egy stabil alkotmányozó többség, amely abban a helyzetben van, hogy új alaptörvényt alkothat. Amely majd elmondhatja magáról, hogy a jelképes gesztust ők tették meg, a cezúrát ők húzták meg. A jogi érvek előtt érdemes felidézni azért a politikai előzményeket is: egyrészt nagyon dicséretes, hogy az MSZP-SZDSZ többség önmaga számára felállította a híres "négyötödös" korlátot ebben a témában, másrészről azért érdemes tudni, hogy ez nem (csak) azt szolgálta, hogy az ellenzék nélkül ne lehessen alkotmányozni, hanem azt is, hogy az SZDSZ nélkül se - hiszen ad absurdum a kétharmad meglett volna a szocialisták és egy-két ellenzéki párt szavazatával együtt. Másrészről '98 elején éppen kormánypárti kezdeményezésre változtak meg úgy a feltételek, hogy egy új alkotmányról ne kelljen népszavazást tartani - erre az éppenséggel nem elhanyagolható tényre korábban ezeken a hasábokon is igyekeztük felhívni a figyelmet.

De ami igazán fontos - legitimitás szempontjából: a hatályos szöveg alapköveit 1989-ben egy pártállami parlament rakta le. Sem ők, sem a kerekasztal(ok) nem rendelkeztek klasszikus, a választóktól kapott demokratikus felhatalmazással (ez mit sem von le annak értékéből, hogy végül is sikerült egy strapabíró alkotmányreformot csinálni). Ebből egyrészt az következik, hogy a jelenlegi alaptörvény fundamentumait nem hogy népszavazás, de még csak jogállami parlament sem erősítette meg (hallgatással természetesen igen, aktívan és teljes egészében azonban nem); másrészről pedig az, hogy lám-lám egy alkotmány elfogadási eljárásának a módja nem is biztos, hogy annyira lényeges. Ha nem is állítom egy-az-egyben azt, hogy egy demokratikus alkotmánynak nem szükséges feltétele a demokratikus elfogadási eljárásrend, azt mindenképpen állítom, hogy egy demokratikus alkotmány legitimitásának nem szükséges feltétele a népszavazás (ld. erről részletesen Jakab András egy másik tanulmányát). És azt azért ne tagadjuk el, hogy a 2010 áprilisában 53%-ot szerző Fidesz-KDNP kétharmados parlamenti többségének - khm, finoman szólva is - "hitelesebb" felhatalmazása van, mint az utolsó kommunista parlamentnek.

Nem lehet azt mondani, hogy a népszavazás mellett ne szólnának érvek - inkább azt lehet mondani, hogy a népszavazás mellett csak aktuálpolitikai érvek szólnak. Hogy ez biztosítaná a választóktól kapott széleskörű és közvetlen felhatalmazást - csakhogy a referendum vélhetően nem arról szólna, hogy mi szerepeljen az alapjogi fejezetben, hogy legyen-e a közigazgatási bíróságnak különálló szervezetrendszere, hogy kevesebb vagy több minősített többséget igénylő törvényre van-e szükség, vagy hogy mi legyen a közpénzügyi fejezetben. Nem. Arról szólna, hogy szeretem-e a Fideszt vagy sem, hogy utálom-e a szocikat vagy sem stb. És egy eredményes népszavazás is ugyanolyan érvekkel megkérdőjelezhető lenne pár év múlva - amikor esetlegesen nem a jelenlegi kormánypártok lesznek hatalmon -, mint egy parlamenti kétharmaddal hozott alkotmány-elfogadás. "Megbukott a Fidesz politikája? Bukjon vele fő politikai szimbóluma is!" Sőt, ez esetben valóban legitimációs problémát vetne fel minden egyes további alkotmánymódosítás is. Hiszen "milyen alapon változtatja meg egy közvetett felhatalmazással bíró képviseleti szerv a nép közvetlen döntését?" - szólhatna rosszindulatú kérdés. (Valóban nem szerencsés mindig "a külföldre hivatkozni", de jó tudni, hogy az elmúlt 20 évben Európában 23 országban fogadtak el új alkotmányt - Andorrától Grúziáig: 13 esetben nem volt, 10 esetben volt róla népszavazás.)

A népszavazásnál, de az egész elfogadási eljárásnál lényegesebb kérdés az alkotmány konkrét tartalma. Ha az abban foglaltak egyrészről megfelelnek a korszellem kihívásainak (tudom, furán hangzik), másrészről a hatályos alkotmányszöveg melletti "megdönthető vélelem" elvén alapulnak - tehát újra Jakab Andrással élve "konszolidációs alkotmányozás" valósul meg -, akkor meglesz a potenciális legitimáció, melyet a (jog)gyakorlat valóban "csak" utólag tud igazolni. Egy alkotmány legitimációja ugyanis nagyrészt azon múlik, hogy összhangban van-e az alaptörvényt övező, használó és értelmező politikai, társadalmi és gazdasági környezettel. Az USA 1789-es alkotmánya úgy született meg, hogy az azt elfogadó philadephiai konvenció döntésének értelmében - az eredeti szabályozással szemben - az akkori 13 tagállam közül csak 9-nek kellett ratifikálnia azt a hatályba lépéshez. Az 1949-es német Grundgesetz születésének körülményei sem voltak éppen rózsásak - mivel a három megszálló hatalom végig ott őrködött a szövegezés körül. A két dokumentum azonban mindennek ellenére a leginkább "csodált" alkotmányok közé tartozik - éppen azért, mert az általuk megállapított szabályok találkoztak, harmonizáltak az adott társadalmi-politikai renddel. És persze az sem elhanyagolható tényező, hogy a két ország alaptörvényük megalkotása után komoly gazdasági prosperitáson ment keresztül - és ez visszaköszönni látszik az alkotmány tiszteletében is (ld. Verfassungspatriotismus). Ezzel szemben Magyarország rendszerváltás utáni sorsát "közmegegyezéssel" rossznak tartjuk, és e frusztrációt visszavetítjük az alkotmányra. Holott nem az tehet róla - ettől függetlenül tény, hogy legtöbben jobbra számítottak a '90-es évek elején, mint ami azután lett. Szóval megeshet, nem az elfogadási eljáráson kellene itt ennyit törpölni - hanem egyszerűen végre jól kellene kormányozni. És akkor még az új alkotmány is megélhet pár emberöltőt.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2011. február 13.  | 10:09
# 1

Valóban, a mindenkori alktomány csak egy virtuális kapcsolat a hús-vér emberek lakta országban. Ahol (speciális magyar viszonyok) a politikus beszél, a pénz pedig rendre eltűnik.

Új alkotmánnyal nem lehet gatyába rázni a gazdaságot, de a gazdaságot csak akkor érdemes helyrerakni, ha van olyan alkotmány, amelyik hosszú távon garantálja, hogy nem kezdheti ki pártpolitikai  érdek a működését.

A helyt- és időálló alkotmányokat annak tükrében érdemes vizsgálni, hogy az alkotmányozók mennyire a gazdasági vezetésre koncentrálva voltak képesek tervezni, ill. stabilizálni a hús-vér emberek lakta ország apróbb-nagyobb érdekeit.

Úgy tűnik, a stabil alkotmánnyal rendelkező országokban nem a párt, hanem tartósan a jogi-gazdasági érdekek dominálnak.

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.