Aligha jut eszembe bármi örömtelibb a hazai konzervatív oldal jelenéből, mint hogy öt éves lett a Kommentár című kéthavi folyóirat.

Idén tavasszal öt éves lett a Kommentár. Észre sem vettük, és fél évtizedet ért meg Magyarország konzervatív-szabadelvű kéthavi lapja, vagyis a szabadságszerető reakciósok és a régimódi liberálisok közös fóruma. A 2006 elején indult és Ablonczy Balázs kitűnő főszerkesztése alatt álló minőségi magazin tulajdonképpen nem más - azon túl, hogy egész egyszerűen a legjobb itthoni folyóirat -, mint magyar viszonylatban annak összege és foglalata, amelyet Amerikában a paleokonzervatív The American Conservative és az új-neokon Commentary, a libertárius The Atlantic és a jobboldali National Review, az urbánus City Journal és a vallásos First Things külön-külön képvisel. Arról van ugyanis szó, hogy a rendszerváltás után több mint fél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hagyomány és a szabadság barátai közös otthonra találjanak, és értelmes vitákat folytatva egymással, békésen meg is férjenek ott. Hiszen a Kommentár eddig megjelent harmincegy száma nem csak felvonultatja, hanem enciklopédikus módon össze is gyűjti a hazai konzervatív gondolkodás (mint ernyő-fogalom és nem kizáró terminus!) megannyi változatát.

Soha nem felejtem el, hogy 2006 elején, fél évvel a diploma megszerzése előtt, tanárom - akitől hallgató-generációk sajátították el, ki volt Asbóth János, Gratz Gusztáv, Réz Mihály és Tisza István - kezembe nyomott egy új, kiállításra szép, tipográfiájára nézve friss, tartalmát tekintve pedig rendkívül vonzó lapot. "Ez egy új lap - mondta -, magának biztosan tetszeni fog." Így is lett. Azóta minden új lapszám - tudom, nem csak nekem - izgatott várakozás tárgya. A Kommentár, bármiféle túlzás nélkül kijelenthető, az a folyóirat, amely minimum két nemzedék vágyait és reményeit testesíti meg: olvasni egymást, ugyanarra rácsodálkozni és ugyanarról beszélni, kézbe venni valami olyasmit, ami rólunk és általunk szól.

A Kommentár ötéves születésnapját azzal ünnepelte, hogy a szokásos, bár csökkentett terjedelmű rovatok elé egy ötven darabból álló, XX. században magyar szerzők által írott könyvlistát és -ismertetést hozott össze, méghozzá pontosan hetven oldal terjedelemben. Az amerikai intellektuális konzervativizmus tradicionális, Kirk-követő szárnyához tartozó veterán eszmetörténész, Lee Edwards több kiadásban is elfogyott kísérletét alapul véve (amely összesen száz, angolszász alapműből állított össze Konzervatív Kötelezők Rövident) a Kommentár arra kérte szerzőit, hogy írjanak egy-egy ajánlót azokhoz a művekhez, amelyeknek szerintük ott kell lenniük a magyar "Nagy Reakciós Könyvtárban". Az ismertetett szerzők között van például író és költő (Dsida Jenő, Illyés Gyula, Krúdy Gyula, Márai Sándor), politikus (Antall József) és tudós (Bibó István, Kornis Gyula, Pauler Ákos), történész (Gratz Gusztáv, Mályusz Elemér) és esszéista (Halász Gábor, John Lukacs), igazhitű katolikus (Mindszenty) és politikai konvertita (Arthur Koestler, Kolnai Aurél), ismert (Szekfű Gyula) és kevésbé a köztudatban szereplő (Anthony de Jasay), vitatott (Szabó Dezső) és vitatható (Jászi Oszkár), kalandor (Almásy László) és renegát (Szathmáry Sándor), fantáziadús (Szerb Antal) és nehézkes (Joó Tibor), ködös (Hamvas Béla) és derűs (Krúdy Gyula), stb. Az egy-egy meghatározó olvasmányélményt bemutató recenzensekre szintén jellemző a gondolati sokszínűség, amint az egymás iránti tisztelet és a több generációt egyesítő közös értékek ki nem mondott, de könnyen érezhető jelenlétének halk bizonyítása.

Az ötéves Kommentár azzal ajánlja mindenkinek a félszáz fontos forrást, hogy önironikusan megjegyzi: ezeket "mindenkinek el kell olvasnia, hogy konzervatívnak tarthassa magát." A most felállított Nagy Reakciós Könyvespolcra azonban az ötven kiváló munka mellett észrevétlenül a Kommentár is felkerült időközben.

(Képünkön a szerző könyvespolcának "kedvencek" része látható.)