„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2011. május 5.  | 12:10
Fizetett hirdetés
Noha az SZDSZ örökre lehunyta szemeit, házi értesítője továbbra is arról beszél, hogy milyennek Kellene lennie a konzervatívoknak.
A hazai baloldal kezdetek óta kísértést érez arra, hogy megmondja, milyennek kellene lennie a magyar jobboldalnak. Ez nem csupán egy még csak-csak érthető politikai taktika része, hanem sokkal inkább a baloldalra jellemző értelmiségi attitűd megjelenése. Nem csak a világ berendezkedését, a társadalom szokásait, az egyenlőtlenséget vagy a vallásos érzést kell radikálisan átszabni és megváltoztatni - gondolják -, hanem ellenfeleinknek is parancsba kell adni, hogy milyenek legyenek. A kulcsszavak negyedszázada mit sem változtak: ha a jobboldal a baloldal véleményformálóira hallgat, akkor felhagy tűrhetetlen viselkedésével és európéer lesz meg antifasiszta (bármit is jelentsen a két fogalom), nem ápolja többé mucsai hagyományait, hanem a konzervatívok haladók, szekulárisak, toleránsak stb. lesznek. A szalonképes konzervatív valójában egy liberális baloldalivá lett egykori jobboldalit jelent.

Mennyivel más a jobboldal hozzáállása, amely nem kesereg a honi baloldal csököttségein, s végkép nem akarja megkeresztelni vagy áttéríteni, hanem elfogadja a tényeket, vagyis, hogy az egykor jócsengésű "liberális" jelzőt (amely olyan kiválóságok ajkairól hangzott el önmeghatározásként, mint Eötvös, Gratz és Trefort) lenyúlta egy kis neojászista szekta - az immár halott SZDSZ -, a baloldal pedig nem más, mint a posztkommunizmus romjai között bolyongó vénségek tábora. Míg a baloldal a mitikus Nyugat-Európa szolgai követését ajánlja a honi konzervatívok figyelmébe (persze Sarkozy bizonyos lépéseit kivéve), addig utóbbi meg sem próbálja rávenni a baloldalt, hogy próbáljon meg hasonlóvá válni mondjuk az amerikai demokratákhoz, a svéd szocdemekhez vagy a német zöldekhez. Úgysem menne nekik, meg nem is a mi dolgunk.

A hazai baloldali-liberális véleményformálók egy-két évvel ezelőtt észrevették, hogy az egykori MDF népi szárnya, a kereszténydemokrata gondolat és a Fidesz politikája mellett egy újabb irányzat van kialakulóban a magyar jobbközépen belül, amelyet jobb híján új konzervativizmusnak neveztek el. Mivel ez a társaság kifejezetten piacbarát és atlanti orientációt folytat, a legkevésbé sem jellemzi a rég- és a félmúlt iránti romantikus nosztalgia, ráadásul a társadalmi utópiákkal és ezek totalitárius gyakorlatával szemben legalább olyan kritikusak, mint a régi és újabb szélsőjobboldallal, sőt nyugati tájékozódásuk és a világ szellemi életében való jártasságuk már régen meghaladta az egykori "szürkeállomány" jócskán elmaradott színvonalát, nos, így nagyon nehéz őket a nacionalizmus, az államosítás, a szűk szellemi horizont vagy a partikularizmus gyanújába keverni. Vessük csak össze például a Kommentár és a Mozgó Világ egy-egy példányát, és rögtön kiderül, hogy a folyóiratkultúrában az ósdiságot a balliberális "szellem" képviseli, míg a friss és jövőbe mutató tendenciák a konzervatív-szabadelvű oldalt jellemzik. Nem is lesz ez másként, ha a baloldal intellektuális vezetői továbbra is a 60+-os korcsoport nyugdíjas filozófusai, Népszava-publicistái és bágyatag tollú újságírói lesznek, akik számára a legfrissebb szellemi élmény is három évtizeddel korábbi, Nyugaton már akkor meghaladottnak számító olvashatatlan társadalomtudósok használhatatlan teóriái voltak.

A 2009-es EP-választás idején haldoklani kezdő, majd 2010-ben eltűnő SZDSZ lapja, a Beszélő 2011 márciusában érdektelen cikket közölt, amely csupán azért érdemel mégis említést, mert néhány dologra kitűnően rávilágít: 1) a hazai poszt-SZDSZ-es liberális baloldalnak továbbra sincs fogalma arról, mi folyik a konzervativizmus háza táján, 2) ennek ellenére erről mégis van bátorsága markáns véleményt alkotni, 3) mindezt azonban puszta kritikán túlmenően inkább egy jó pár évtizede meghaladott politikai statement megfogalmazásának kell tekintenünk, 4) amelynek megírásáért írója állami pénzben részesült. Nézzük röviden, miről is van szó.

1. Balázs Péter Megjegyzés a konzervatív zászlóbontáshoz című írása elvileg "az új magyar konzervativizmus hangadó fórumain" (a szerző a Kommentárra, a Konzervatóriumra, a Századvégre gondol) megjelenő véleményekre kíván reagálni. Az általa vizsgált szövegek között Lánczi András, G. Fodor Gábor, Mezei Balázs, Molnár Attila Károly és Szalai Ákos írásai fordulnak elő, az idézett "tekintélyek között" pedig Leo Strauss, Eric Voegelein és Molnár Tamás nevét találjuk meg. A szerző ebből a sok mindenből igyekszik egy egységes világképet rekonstruálni, rögtön az első bekezdésben leszögezve, hogy "olyan szerzőket fogok egy írásban emlegetni, akik talán nem feltétlenül tekintenek önmagukra összetartozóként", majd zárójelben megjegyzi: "erről nem sokat tudok". Ez mindent el is mond, ráadásul tényleg így is van, különben nem került volna egy platformra egymással az antik görögök iránt csodálattal viseltető Strauss és a tradicionalista katolikus Molnár Tamás, vagy a komolyan aligha vehető Konzervatív zászlóbontás című írást megfogalmazó G. Fodor Gábor és a Közjó és Kapitalizmus Intézetének szerzőgárdája.

2. A szerző szerint Lánczitól Szalai Károlyon át Molnár Attila Károlyig terjed azok sora, akik bár mentesek a "régi jobboldalra" jellemző vonásoktól, de mégis máson sem törik a fejüket, mint a következőkön: "a demokráciát mételyező erkölcsi relativizmus bírálata, a társadalom erkölcsi rendjének helyreállítása egyház és állam merev elválasztásának felszámolása útján, a szekularizáció [...] meghaladása [...], a politika és a vallás közötti kapcsolatok megszilárdítása, [...] felelősség és kötelesség fogalmainak rehabilitációja." Az említett szerzők és a kérdésbe belekevert Molnár Tamás véleményét tévesen interpretáló szerző teljesen félreérti a dolgokat, amikor arra következtet, hogy az új konzervativizmus egyenesen megpróbálja ráerőltetni a kereszténység valláserkölcsi tanítását a nemhívőkre, a vallásos hit terjesztését szorgalmazza, kéjeleg az emberek közötti egyenlőtlenségben és a szegénységet a gazdagoknál hagyott jövedelem könyöradományaiból kívánja csupán csökkenteni. Ezzel szemben az igazság az, hogy a társadalom rekrisztianizálásának akaratát nehéz volna kiolvasni az említett szerzők műveiből, a fenntarthatatlan jóléti állam működési mechanizmusának bírálata pedig nem az ördögtől, hanem az józan észtől, valamint az egyéni és közösségi felelősségvállalás iránti elkötelezettségből fakad.

3. Balázs Péter azonban valójában nem kritikát írt, hanem saját felfogásának terjesztésére vállalkozik. Az első bekezdés végén világossá teszi, hogy "szekuláris baloldali szempontból" kívánja bírálat alá venni a szóban forgó gondolatkört, másutt az "agnosztikus polgárokra" hivatkozva kijelenti, hogy bizony "meg kellene egyeznünk, hogy a szekularizáció mára hagyománnyá nemesült", és elfogadhatatlan a (radikálisan) laikus állam visszavallásosításának követelése. Itt nem másról van szó, minthogy a szerző erősen aufklérista felfogása fantomok ellen folytat küzdelmet. A cikk második fele a fenntarthatatlan és működésképtelen, ráadásul inhatékony posztkádári segély-modell védelmére kel, amikor kijelenti, hogy "a baloldalnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy ez a mélységesen reakciós és paternalista elképzelés ne kezdhesse ki szociális intézményrendszerünket", és az arra rászorulók továbbra is alanyi jogon kapják meg a segélyeket, mindenféle arra való érdem és bármiféle ellentételezés nélkül. (Amint a vallási kérdésnél a nem éppen kortárs Perre Bayle XVII-XVIII. századi racionalista fantasztára hivatkozott, úgy a Big State transzferpolitikájánál John Rawls régóta lejárt teóriájára alapoz a szerző.) A kérdés persze adott: mégis miből fogjuk finanszírozni mindezt?

4. De Balázs Péternek nincsenek finanszírozási gondjai, hiszen a cikk végén ott áll, hogy a "szekuláris baloldali" gondolatok megírása "a Bolyai Kutatói Ösztöndíj támogatásával készült". Jegyezzük meg: a Bolyai-ösztöndíj az MTA posztdoktori ösztöndíja, amely a PhD-fokozattal rendelkező szakemberek kutatásait finanszírozza, méghozzá "kiemelkedő kutatás-fejlesztési teljesítmény ösztönzése és elismerése" céljából. Az állami pénz a Beszélőben közölt cikk esetében egészen pontosan arra ment el, hogy egy, a mai magyar konzervativizmus dolgában félművelt műkedvelőnek tekinthető szerző a radikális szekularizmust és a balliberális segélypolitikát védelemben részesítse. A kérdés ezek után csak az, hogy ebben mi volt a kiemelkedő kutatás-fejlesztési eredmény? És az államnak miért érte meg mindez.

Felmerül persze a gyanú, hogy egyfelől nem arról van-e szó, hogy a szerző éppen a vallástalanságot próbálná ráerőltetni a hívő polgárokra, másfelől pedig, hogy az érdem nélkül megkapott segélyek osztogatását azért támogatja olyan nagyon, mert ő maga is állami pénzből részesül akkor, amikor egy sem kutatási, sem fejlesztési eredményt fel nem mutató cikk megírásáért részesül központi pénzekből?

(Képünkön az 2008-as amerikai elnökválasztáson a paleokonzervatívok és a jobboldali libertáriusok közös republikánus elnökjelölt-jelöltjeként induló Ron Paul texasi képviselő logója látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Megadja | 2011. május 5.  | 14:40
# 1

Mondjuk szvsz. a szerző magasabb színvonalon űzi a kritikát, mint a 168óra-Népszava tengely. Ettől függetlenül elég sok helyen megfogható a cikk: a "semleges állam" tényleg eléggé lejárt lemez, csak Kis J. írt Rawls hatására ilyen címmel könyvet (Az állam semlegessége) - balszerencséjére Rawls a köv. könyvében már csacsiságnak minősítette ezt a gondolatot. Az a nagy probléma, hogy nem látom igazoltnak azt, hogy mitől lenne egy baloldali-liberális állam "semleges", amikor mondjuk egalitárius alapon újraeloszt, vagy érdem nélkül osztogat segélyeket. Azt nem valami érték mentén teszi? Mert ha egalitárius, meg segélyeket oszt, akkor nem semleges (és akkor azt kéne megmagyarázni, hogy ez a nem-semleges balos állam miért jobb, mint a jobbos). Max. akkor lehet az állam semleges, ha nem is létezik.

A Rawls-féle elképzeléshez ragaszkodnak ma a balliberálisok, de valóban jó régen kikezdték, és azóta Rawls követőinek kell megindokolniuk, _miért is_ kell nekünk adni pénzt az államnak (legkorábban Nozick Anarchy, State and Utopia-ja óta).

 

A cikk lényegi mondanivalója mindössze az, hogy "a baloldal védje a status quo-t, mert csak".

Lecsúsztak róla sajnos.

LF | 2011. május 7.  | 09:54
# 3

A Beszélő szigorúan véve sosem volt pártlap, bár SzDSz-es kötődése persze közismert. Előtte meg, még a diktatúra idején a legfontosabb magyar Szamizdat fórum volt. Ha már alapismeretekről beszélünk.

 

A mostani írás pedig legalább foglalkozik e témával, a másik oldallal. Vagy talán a jobboldali orgánumok hemzsegnek a balos szerzőkről írott penge elemzésektől, melyek ugyanakkor nem jobbos szemszögből vizsgálják a baloldalt? Retorikai kérdés.

 

Szóval ennek kontextusában ez a Beszélő-cikk szerintem egyáltalán nem rossz kezdet, ha vannak is benne gyenge pontok. Több helyen viszont találó - és egyáltalán nem acsarkodó hangnemű vagy túlzottan elfogult írás.

 

Békés bejegyzése egyrészt arról panaszkodik, hogy balról meg akarják mondani milyen legyen a jobboldal. Másrészt olyan méltatlan eszközökhöz folyamodik, mint a "hé, öcsi, ebből élsz?" negyedik "pontként" való felvezetése.

happymind | 2011. május 7.  | 13:16
# 4
Egyrészt a cikk nem arról szól, hogy melyennek kéne lennie egy konzervatívnak, hanem hogy ténylegesen milyen. Ebben segítséget nyújthat a cikket kritizáló megadja Gábornak a hivatkozott cikkben szereplő kijelentő és feltételes módban szereplő mondatok. Mársészt a kormány hivatalos szócsövének, a KIM munkatársának, Megadja Gábornak több mint ízléstelen egy nem létező párt "házi értesítőjéről" beszélni, különösen nem úgy, ha a KIM-hez tartozását mai napig nem vállaja a Konzervatórium állandó szerzőinek feltüntetett önéletrajzában, valamint úgy, hogy cikkeiben és hozzászólásaiban oly mértékben elvakultan védi publikálóként egy aktuális kormány álláspontját, maley érvrendszer sok esetben maga a kormánypárt részéről sem érvényes. A publikáló mibenlétét azért emeltem ki, mert egy média feladata elsősorban az aktuális kormányzati politika éptő kritikája, ami olyasmiről is szólhat, milyennek kéne lenniük. De ha megírják, milyenek, és arról véleményt alkotnak, az különösen kimeríti az építő kritikát. Ezt számonkérni nevetséges.
happymind | 2011. május 7.  | 13:31
# 5
(Fenti kommnetet javítás előtt felvitte, a szerzői hivatkozás Békési Mártonnak, a cikket kommentelő kritika Megadja Gábornak szólt. A nem felvitt kommentben hivatkozásként a Beszélő-cikk által is utalt. kedves Békési Márton, olvasd el újra a cikket, mert tényleg ilyenek vagytok, amit leír, nem látok benne előírást, milyennek kéne lennetek, maximum a kritikából esetleg befogadva valamit döntheted el magadra nézve. Nem tudom, mennyiben működőképes médium (blog) és publikálók köre az, akik -már egy mancs-cikkben részletezve - közvetelnül és egzisztánciálisan is kötődnek a Fideszhez és a kormányhoz. Mennyiben gondolod úgy, hogy ilyen minőségben lehet független véleményről beszélni a kritizált konzervatív kör esetében? Amúgy a kritika hangsúlyosan arról az agresszív, térítő attitűdötökről szólt, ami valóban így működik, én lassan azt várom, hogy vasárnaponként be fogtok a lakásokba csengetni hónotok alatt kis színes füzetkékkel. MÁs zsbeében turkálni önmagában sem ildomos, de ha a Jobklikk is egy pártkifizetőhely és szócső, úgy különösen nem ildomos.
mezei | 2011. május 17.  | 23:44
# 7
Ez a márciusi tanulmány tényleg rém gyenge, én biztosan max. közepest adnék rá. A sok felsorolt felszínesség mellett hadd említsek meg egy jellegzetes stiláris bravúrt: a szerző úgymond "összeráncolja a szemöldökét". Hm. Ez hogy is megy? Lehet, hogy egy ilyen műveletre születni kell. Én ui. vagy a homlokomat ráncolom, vagy összevonom a szemöldökömet. -- De azért a cikk nincs bizonyos érdemek nélkül, amelyeket bátorítani kellene, lehetne -- de nem, NEM! az állami Bólyai ösztöndíj fejében. A szerző e dolgozata egyszerűen nincs azon a szinten, hogy ezt az ösztöndíjat megérdemelhette volna. 
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.