Létezik egy kevéssé kézzelfogható, de létező generációs ellentét, amely a 40 év alattiak és egy (még) meg nem született nemzedék között feszül.

Sokszor emlegetik - és bizonyára igaz -, hogy Magyarországon generációs ellentétek vannak. Akik a fenti megállapítást hangoztatják, általában a nyugdíjasok és a fiatalabb nemzedékek, különösen a 30 év alattiak viszonyát próbálják leírni. Létezik azonban egy másik, kevésbé kézzelfogható generációs ellentét, mondjuk a 40 év alattiak és egy (még) meg nem született nemzedék között.

A Magyar Nemzet hozta a hírt, amelyet több internetes portál is átvett, hogy a kormány gyermekek felneveléséhez kötné a kedvezményes nyugdíjba vonulást. Az elképzelés nem is maradt reakció nélkül: egy Facebook-ismerősöm kiposztolta és kommentelte az információt. Azon túl, hogy nem a legszebb stílusban küldte el melegebb éghajlatra a döntéshozókat, mondanivalójában előkerült a rég bevált érvelés a gyermekvállalás ellen, ti. "nincsenek meg a feltételei", hogy az ember felelősségteljesen belevágjon a rendkívüli feladatba. Ez a tételmondat egy az egyben kimeríti a "nemzedéki szembenállás" fogalmát.

Amikor nemzedéki ellentéteket emlegetnek, általában a nyugdíjas korosztály kerül szóba. Uj Pétertől a Mandinerig a szerzők egyetértenek abban, hogy a szépkorúak úgymond túl sokat akarnak a közösből, elsősorban a saját jólétük érdekében használnak fel erőforrásokat, a következő nemzedékek kárára. Röviden szólva, ezek a cikkek önzéssel vádolják a nyugdíjasokat. Uj Péter úgy fogalmaz: "nos, az a politikus semmi mást nem csinál, mint az ország maradék pici jövőjét teszi ezerrel tönkre, saját, nyomorult, ultrarövidtávú politikai érdekéből, és járulékos károkozásként nyomatja a legsötétebb baromságokat a magyar agyakba". Ahhoz azonban, hogy Magyarország mondjuk 50 év múlva is létezzen, egy olyan feltétel is szükséges, amiben a nyugdíjasok már - fizikailag - nem tudnak segíteni: a gyermekvállalás.

A feltételek hiányára hivatkozó érvelések mögött első ránézésre az a logika húzódik meg, hogy mindenki szeretné gyermekének a lehető legjobb környezetet megteremteni. Ez persze érthető és támogatandó hozzáállás, hiszen ki akarhatná, hogy utóda nélkülözzön, rossz körülmények között nőjön fel, indokolatlanul szenvedjen a "feltételek hiánya miatt". Azonban felmerül a kérdés, hol az a pont, amikor még leendő gyermekeink szép gyerekkoráért aggódunk, vagy már a saját anyagi jólétünkből nem vagyunk hajlandóak engedni? Gyermeket vállalni ugyanis mindenképpen áldozatot jelent a szülők részéről, és ezen semmilyen anyagi jólét nem változtathat. Minden élőlény (növény, állat, ember) lemond bizonyos erőforrásokról akkor, amikor úgy dönt, tovább örökíti életét, szaporodik. És itt húzódik Magyarországon egy rejtett generációs ellentét a potenciális szülők és egy félig megszületett generáció, a gyermekeik között.

Sokan olyan irreális erőforrás-felhalmozáshoz kötik ugyanis a gyermekvállalást, amelynek teljesítésére lehet, hogy soha életükben nem lesznek képesek. Extrém példával élve: 400 ezer forintos nettó jövedelem alatt nem hajlandók gyermeket vállalni. Persze nem mondják ki, de explicite valami hasonlóról van szó. Számos, a miénknél szegényebb, "szerencsétlenebb történelmi fejlődésű" országokban igen magas a születések száma, ami számomra egyértelmű bizonyíték, hogy jóval szerényebb feltételek mellett is lehetséges a gyermekvállalás - persze ez jóval nagyobb áldozatot követel a szülőktől. A nyugati társadalmakat kivétel nélkül sújtja az alacsony szaporodási ráta, pedig köztudottan a világ legkedvezőbb feltételeivel rendelkeznek az utódok felnevelése szempontjából (is). A közismert mondás megfordításával állunk szemben, mi szerint, jobb ma egy túzok, mint holnap egy veréb. És valóban egy kézenfekvő (jelen lévő) viszonylagos jólétet nem hajlandóak feláldozni egyesek azért, hogy a jövőben kevesebb egy főre eső jövedelemmel kelljen a családnak gazdálkodnia. Ezt bizonyos könyvekben hedonista kalkulusnak nevezik, bár éppen ellentétes jelenséget írnak le vele.

A hedonista kalkulus lényege, hogy az ember egy jövőbeli nagyobb "gyönyörért" (hedoné) hajlandó a jelenben kisebb "gyönyört", vagy esetleg szenvedést is vállalni. Kidobálom a vagyontárgyaimat a süllyedő hajóból, azért hogy megmentsem a saját életemet - szól a klasszikus arisztotelészi példa. A kalkulus a gyermekvállalás kerülése esetén azonban inverz logikával működik. A jelenben választom a nagyobb "gyönyört" (anyagi javak élvezete), annak érdekében, hogy elkerüljem a jövőbeli nélkülözést. A "gyönyörön" jelen esetben kizárólag az anyagi javak által biztosított örömöt értem, mivel a meg nem születettek szülei is ezekben gondolkoznak. A hedonizmus anyagi javakra korlátozva azonban kimondott utilitarizmus, azaz haszonelvűség.

A haszonelvű etikák egyik elsődleges kritikája, hogy a várható haszon megszerzésére az időhorizont végtelen. Egy jövőbeli haszonmaximalizálást felülírhat egy még távolabbi, még nagyobb haszon reménye. Magyarán a rövidtávon "x" hasznot hozó döntés középtávon megfoszthat minket "2x" haszontól és így tovább. Ez a fajta utilitarizmus tehát csak az elodázott döntések sorozatát hozza maga után. És ha megvizsgáljuk a gyermekvállalási tendenciákat, pontosan azt látjuk, hogy (főleg a tehetős rétegek körében) az utódnemzés egyre távolabbra tolódik ki a jövőben. Pont, mint az Idiocracy című filmben, amelyben az értelmiségi anya halott férje lefagyasztott örökítő anyagából és saját, szintén lefagyasztott petesejtjéből tervezte felnevelni első gyermekét nyugdíjas korára. A jövőbeli remélt haszon (a megfelelő feltételek előteremtése) miatt mondunk le a gyermekvállalásról a jelenben. Csakhogy a jövő mindig jövő marad, a jelen pedig mindig jelen. Majd múlt.

Az önfenntartás ösztöne minden élőlény sajátja. Sok szempontból értelmet ad életünknek. Ugyanis minden erőfeszítésünknek az adja meg a célját, hogy önmagunkat fenntartsuk. Rövid távon: máról holnapra, és hosszú távon: akár évszázados ciklusokra. Ha a generációk folytonossága megszakad, értelmét veszti az egyén mindennapi erőfeszítése, hiszen az egyénekre hosszú távon az elmúlás vár. Ha önző szempontok miatt lemondunk az utódlás lehetőségéről, azt a biológiai és kulturális örökséget tesszük értelmetlenné, amelyet minden élő (evolúciós szempontból is sikeres) ember szüleitől kap a kezdetek kezdete óta, amíg ember él a Földön.