A műfajok keresztezéséből született új vámpírfilm véres jelenetek sorával számol le a vérszegény vámpírkultusszal és protestáns teológiai hátteret fest a vérszívók elleni keresztes háború hősei mögé.

Semmiképpen sem állítható, hogy Scott Stewarttal kesztyűs kézzel bánnának a filmkritikusok. Míg effektmesterként nem győzték dicsérni - nem hiába, hiszen olyan filmek vizuális technikájáért felelt, mint például a Támad a Mars, a Jurassic Park, a Sin City, a Karib-tenger kalózai, a Harry Potter és a Grindhouse -, addig eddigi két rendezése, a lapok moziszemle-rovatainak hasábjain legalábbis, rendre elbukott. Azonban, mint tudjuk, minden kezdet nehéz, főleg ha a rendező biblikus történetet állít a feje tetejére, vagy a manapság trendinek számító vámpírkultusszal dacol a vérszívók ellen ószövetségi tűzzel és megszentelt vassal küzdő harcos szerzetesek megfilmesítésével.

Klerikális vámpír-western

Noha tagadhatatlan, hogy Stewartnak van még mit javítania rendezői tudásán, a 2010-es A légió és a nemrég bemutatott A pap - Háború a vámpírok ellen mégis bővelkedik kreatív ötletekben és látványos megoldásokban.

Stewart első rendezése a zombi-klisé és a fantasy-zsáner keveréke volt, amelyből valóban nem sok jó sült ki. A meghökkentő, de mégsem túl eredeti történet szerint Isten a mérhetetlen emberi bűnöket megelégelve angyalok légióját küldi a Földre Gábriel vezetésével, ám az Armageddont túlélő maroknyi ember-csapat a dühöngő istenítélettel szemben fellázadó Mihály arkangyal segítségével mégis felveszi a harcot ellenük. A szárnyas sereg és az új-mexikói sivatag elhagyott étkezdéjében körülbástyázott emberek harcának valódi tétje az emberiség jövőjét szíve alatt hordó anya életének megóvása. A mennyország bosszújáról szóló A légió nem működött túlságosan jól, hiszen a társadalom összeomlását és az élőhalottak invázióját feldolgozó zombi-filmek alapelemeiből táplálkozó szerkezet meglehetősen szokatlanul hatott egy blaszfém eseménysorba ágyazva. Stewart azonban gondolt egyet, és egy évvel később a másik végén fogta meg az üdvtörténetet. Ennek eredményeként egy újabb filmes keresztezést készített, amely a westernfilmek kelléktárát és a posztapokaliptikus mozik látványvilágát ötvözte a vámpírölős sztorin alapuló akció-horrorral. Az eredmény már sokkal meggyőzőbb lett, arról nem is beszélve, hogy az így megszülető keresztény cyber-punk egészen nyilvánvaló módon tesz hitet a bűn ellen harcoló lutheri protestantizmus mellett.

A kritikusoknak Stewart második, 3D-ben forgalmazott rendezése sem tetszett, s hol nevetségesnek, hol túlzottan teátrálisnak, hol homályos határvonalú műfaji kutyuléknak és mégis unalmas sablonfilmnek nevezték. A forgatókönyvíróként debütáló Cory Goodman valójában Min-Wood Hyung dél-koreai manwha-rajzoló képregényét dolgozta át képernyőképes anyaggá, amelyből A pap története kikerekedett. Eszerint az emberek és a vámpírok örök háborúban állnak egymással, ám a végső csatában az egyház által mozgósított szerzeteskatonák segítségével az emberek győztek, és a vámpírokat sivatagi rezervátumba, önmagukat pedig egy fallal körülvett klerikális megapoliszba zárták. A film igen érdekes, bár kissé elnagyoltan felvázolt antiutópiájában a főpapság szigorú hatalma érvényesül. Katedrálisváros teokratikus disztópiában keveredik egymással a Vichy-Franciaország pétainista jelszavaira hajazó ideológia (Hit, Munka, Biztonság), valamint a kötelező digitális gyóntatószék révén az 1984 mindent látó Nagy Testvére. A vámpírokat egykor legyőző keresztesekre viszont többé nincsen szükség, így a klérus szélnek ereszti őket, miközben feledésbe merül a vámpírveszély. Az elbocsátott légió tagjai a homlokukra tetovált kereszt mellett a háborús sokk-szindrómát és a gyanút is magukkal cipelik, hogy egyszer újra vissza fognak térni ősi ellenségeik.

Hamarosan azonban a westernfilmek megszokott alaptörténetét idéző fordulat következik be, amikor a (Da Vinci-kód után A légió főszereplőjeként feltűnő Paul Bettany által játszott) címszereplő testvérét és annak feleségét a kietlen pusztaság közepén álló házukban lemészárolják, lányukat (Lily Collins) pedig elrabolják. Mivel az egyház legitimációját a vámpírok egyszer és mindenkorra történt legyőzése jelenti, nem akarnak tudomást venni a Pap bejelentéséről, aki egykori esküjéhez híven nem hagyhatja el a várost. A film mottójának ("A háború örök - az ő feladata az újrakezdés") megfelelően azonban retro-futurisztikus motorján mégis elszökik a városból, és a gyilkosok felkutatására indul. Ebben társa lesz Pusztafölde seriffje (Cam Gigandet, aki három évvel korábban még az Alkonyat sportból ölő gonosz vámpírját alakította), egyben az elrabolt lány szeretője, és az elfogására küldött paptársai közül egy vámpírtámadás után egyedül életben maradó szerzetesnő (Maggie Q). A hármas a Mad Max őrült motoros-hajszáit és az Indiana Jones kalandos képkockáit idéző jelenetekben kapaszkodik fel az új vámpírhadsereget a város felé röpítő terrorvonatra, amelyen az elrabolt lányt Fekete Kalap (Karl Urban) tartja fogva, aki a papok rendjének árulója és az első napfényálló ember-vámpír-hibrid. A pozitív végkicsengésű befejezés a második rész lehetőségét rejti magában.

Alakváltó drakulák

A kereszt alakú dobócsillaggal felfegyverzett, imát mormoló szigorú szuperszerzetesek régmúltban vagy távoli jövőben játszódó története akkor is figyelemre méltó, ha a csavarok előre sejthetőek, és a Pap egy alkalommal levegőben repülő sziklákon lépkedve szúrja le mamut méretű ellenfelét egy szalonnázó bicskával. A pappal ugyanis a vámpírfilmek újabb fordulópontja érkezett el, minőségi változást hozva a vérszopók normatív ábrázolását tekintve.

Az ír Bram Stoker gótikus horror-regénye, a Drakula gróf válogatott rémtettei 1897-ben jelent meg, a "Kárpátok vérgrófjáról" szóló legendát eredetileg Vámbéry Ármin mesélte az írónak. Drakulának ezidáig több mint 150 filmadaptációja készült, s ehhez még nem számoltuk hozzá a seregnyi klónját feldolgozó több száz vámpírfilmet. Drakula a legtöbbször kamerára vett irodalmi alak, a rémségek filmszínházában Frankenstein szereplése is jócskán elmarad az övétől. Ennek egyik oka, hogy hamar bebizonyosodott: Stoker kultikus regénye nagyszerű forgatókönyv-alap, hiszen a sok helyszín- és hangulatleírás igencsak megkönnyíti a direktorok dolgát. Pontosan negyedszázaddal a nyomtatott ősváltozat után el is készült a moziverzió, mégpedig Murnau nem kevésbé legendás alkotása, amely a német expresszionista némafilm iskolapéldájaként vetette meg a rákövetkező sok évtizednyi Drakula-ábrázolás alapját, és a vámpír-filmek menetrendjét, a szokásos alkonyati kezdettől a napfelkeltés zárásig. A Nosferatuban a koporsóban lakó, hórihorgas, karomkörmű arisztokrata halovány testét végül szétégeti a napfény.

A fényérzékeny vérgrófot 1922-ben alakító Max Schreck és a kísérteties vérszívót 1931-ben újra eljátszó Lugosi Béla megteremtette Drakula hosszan elnyúló árnyékát. A két alapfilmben megjelenített régimódi vámpír karaktere sokáig dominálta a filmkészítők fantáziáját. A Coppola-rendezte újabb Stocker-adaptáció (1992) és a Jordan-féle Interjú a vámpírral (1999) előbb vérfarkas-szerű, hipnotikus képességekkel rendelkező lényként, majd kényszerből ölő, gazdag, vonzó (nem mellesleg Tom Cruise és Brad Pitt által megformált) párosnak ábrázolta halhatatlan hősét. A sokáig uralkodó Drakula-klisét egyszerre zárta le és hódolt előtte A vámpír árnyéka című ezredfordulós alkotás, amely arra játszott rá, hogy a stúdióbabona szerint a Murnau-film főhősét játszó Schreck (akinek a neve németül rémületet jelent) azért alakította olyan hitelesen az erdélyi vérszívót, mert maga is vámpír volt, a rendező pedig eladta a lelkét az ördögnek a páratlanul valósághű kópia elkészítésének kedvéért.

A Londonban szűzlányok vérét ivó romantikus kelet-európai fantom képe Kathryn Bigelow Alkonytájt (1987) című filmjével látszott először változni, amelyben egy vandál vámpírbandához csatlakozó farmerlegény vívódik őt is vérszívóvá változtató szerelme és kisvárosi családja között. A kosztümös rémtörténet ezzel átadta helyét a felnőtté váló fiatalok allegóriájának. Ennek csúcsát a Harry Potter-láz lecsillapodását azonnal követő újabb kamaszőrület, a Stephanie Meyer többszörös bestseller-regényfolyamából kibontakozó Alkonyat-saga megfilmesítése jelentette. A 2008 és 2010 között elkészülő három Twillight-darab újra elővette a romantikát és tinikörnyezetbe helyezte. Ennek eredményeként született meg a holdvilágképű, embervértől tartózkodó érzelgős vámpírfiú, aki nem csak étkezési tekintetben mondható a vámpírok között vegetáriánusnak, de neoviktoriánus erkölcseinek megfelelően hosszan udvarol egy emberlánynak. Edward és Bella sok vívódással teli, szexmentes kapcsolata - ahol a fiú szándékosan nem változtatja egyetlen harapással vámpírrá szerelmét - nem csak a kétezres évek amerikai ezüstgyűrűs, prűden önmegtartóztató ifjaira emlékeztet, hanem a szüzesség elvesztésének mesterkélt allegóriája is. Ahogyan azonban David Slade képes volt a szó minden értelmében vérszegény vámpírtörténetet farigcsálni egy dömpingregényből, úgy démonikus emberevőket is vászonra tudott vinni, amikor leforgatta a 30 nap éjszaka (2007) című, horrorképregény-sorozaton alapuló filmjét, amelyben egy alaszkai falura támadnak rá a kegyetlen antropomorf élősködők.

A vámpírfilmek egyik alműfaja - amelyhez Stewart alkotása is tartozik - a vámpírölőket állítja középpontba. Amikor Rodriguez az Alkonyattól pirkadatig horrorkomédiájában tisztelgett a zsáner előtt, harapós zombikkal népesítette be a mexikói határ menti csehót, akiket botcsinálta hősök ritkítanak, Caprenter vatikáni felhatalmazással küzdő vámpírvadászai fadárdával döfték keresztül a szikár vérszívókat, a Penge-trilógiában Wesley Snipes pedig olyan bőrkabátos kardforgatót alakított, aki az emberi nemet fenyegető vámpírfaj ellen harcol. A vámpírvadász-filmek közös jellemzője, hogy a hősök célja megakadályozni, hogy az ősellenség kifejlessze fénnyel szembeni ellenállását, ha már az évtizedek során egyre kevesebbszer segített a fokhagymafüzér, a kereszt felmutatása, vagy a szenteltvíz-fecskendezés.

Lutheránus irányfilm?

Amint Stewart filmje, úgy vámpír-teremtménye is keresztezés eredménye: szélsebesen mozgó, vak, sikoltozó nyálkás lényei a Barlang alvilági szörnyeire és az Alien-sorozat parazitáira hasonlítanak. A pap eredetiségét viszont az adja, hogy minden eddiginél jobban kidomborítja a keresztény szimbolikát, egyszersmind megrajzolva a középkori katolicizmustól a protestáns felfogású amerikai akcióhősökig terjedő parabola ívét.

"Aki az Egyház ellen vét, Isten ellen vét" - szól a teokrácia alaptörvénye, amelynek a Pap egyre nehezebben ad hitelt, miközben személyes hite megingathatatlan. A hazug egyházi elöljáróságok és a hiábavaló dogmák ellen lázadó szerzetes alakja korántsem ismeretlen, hiszen közel ötszáz évvel ezelőtt egy Ágoston-rendi remete, Luther Márton a római reneszánszpápák életmódját és a hivatalos egyház gyakorlatát (papi nőtlenség, a Biblia-magyarázatot magának fenntartó tanítóhivatal, búcsúcédulák árusítása, fülbegyónás stb.) megelégelve hirdette meg kilencvenöt pontját, amely útjára indította a reformációt. Az eretnekség ódiumát magára vállaló Pap szintén maga olvassa és értelmezi a Bibliát, társaival egymásnak gyónják meg bűneiket, a papnő pedig vágyának engedve meg akarja szegni a cölibátust. "Egyház nélkül is papok vagyunk" - hangzik el a film felénél a tételmondat, amelynek eredetije Luthertől származik. A protestantizmus atyja azonban nem csak egyszerre nyúlt vissza a Biblia ősforrásához és haladta meg a római egyház merev berendezkedését, hanem folytatta a bűn elleni harcot, és hirdette az alázat fontosságát, ezzel közvetlenül Isten alá rendelve az embert. A filmben Fekete Kalap a bűnöket természetesnek és az élvezetek alapjának nevezi, a vámpírölők ugyan végeznek vele, de a vonat felrobbantásakor a királynő nem pusztul el. Az üzenet szerint tehát az emberi gonoszság maradandó, ám a bűn elleni küzdelem nem adható fel, sem közösségi, sem egyéni szinten.

Stewart műve egyszerre számol le a romantikus vámpír-ábrázolás rejtélyes arisztokratájával és szemérmes serdülőjével, és bizonyítja, hogy a wittembergi templomajtóra kifüggesztett tézisektől a háromdimenziós plázamozi-élményig nagyjából ugyanaz mondható el az ember és a bűn örök viszonyáról.

(Illusztrációnkon a film egyik képkockája látható.)