„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Varga Gergely | 2011. június 20.  | 16:39
Humanitárius intervenciók és a morál kérdése
Egy esztendővel ezelőtt a srebrenicai vérengzés 15. évfordulója alkalmából a humanitárius intervenciók politikai-morális dilemmájáról írtam. Egy éven belül a Nyugat hasonló kérdésekkel szembesült.
A líbiai patthelyzetről, a szíriai belső harcok eldurvulásáról, a térségre továbbra is jellemző bizonytalanságról szóló hírekben, kommentárokban, szakértői elemzésekben újra és újra felmerül a kérdés, hogy mi az Egyesült Államok és Európa - köztük hazánk - számára a követendő, "helyes" politika. A helyes szó alatt ezúttal elsősorban a morális vetületekre kívánok utalni. A morál kérdése a nemzetközi viszonyokban elsősorban az alapvető emberi szabadságjogok védelme és érvényesülése terén jelentkezik. Hangsúlyozom, ez nem egyenlő a demokrácia teljes körű érvényesülésével! Minden embernek alapvető igénye és törekvése, hogy ne kelljen életét féltenie, emberi méltóságát tiszteletben tartsák, ne vessék alá kínzásnak, megalázó, kegyetlen bánásmódnak, stb. Ezek a jogok ugyanakkor a tapasztalatok szerint demokráciákban jobban érvényesülnek, amelyek történetesen Nyugaton alakultak ki a liberalizmus - itt értsd: politikai szabadságjogok - eszmeiségével átitatva.

A fentiekre való tekintettel érdemes tehát egy rövid közel-keleti körképet adni az "ostromlott" közel-keleti rendszerek "morális" helyzetéről - és persze a Nyugat politikájáról.

Líbiában, amely a '80-as évek páriaállamból a 2000-es évek végére megbízható partner lett a Nyugat számára, a kezdeti hezitálás után úgy döntöttek a nyugati hatalmak, hogy beavatkoznak. Egyiptomban, amely három évtizedekig az amerikai közel-keleti politika kulcsfontosságú támasza volt, az Egyesült Államok az európaiak támogatásával jelentősen megkésve bár, de végül erőteljes nyomást gyakorolt Mubarakra, hogy távozzon. Az amerikai szövetséges Bahreinben az Egyesült Államok csupán mérsékelt, felemás nyomás gyakorolt az rezsimre az emberi jogok betartása érdekében, a szintén szövetséges Jemenben hasonlóan óvatos álláspontot képviselt Washington. Szíria esetében, amely régi térségbeli ellenlábasa Amerikának és Izraelnek, a rendszerrel szembeni ellenállás és a rezsim erőszakos fellépése az elmúlt hetekben terebélyesedett ki, ám az Egyesült Államok a jemeni és a bahreini példához hasonló, vagyis óvatos nyilatkozatokat tesz csak. Izraelnek a palesztinokkal szembeni politikáját pedig továbbra is "nagyvonalúan" kezelik Washingtonban. Teheránnal szemben, amely néhány arab rezsimhez hasonló brutalitással lépett fel néhány hónapja ismételten az ellenzékkel szemben, viszont ismét keményebb retorikát alkalmaz Amerika.

Szögezzük le, természetesen emberéletek között, szenvedések között nem lehet különbséget tenni, és rettentő óvatosan szabad csak bármiféle összehasonlítást tenni közöttük! Mégis, ha pusztán az arab rezsimek ellenzékkel/ellenállókkal szembeni brutalitását, az áldozatok, bebörtönzöttek számát tekintjük, az esetleges intervenciók legitimitásának sorrendje hozzávetőlegesen értékelésem szerint az alábbiak szerint alakulna (legalábbis jelen pillanatig): Líbia, Szíria, Jemen, Irán, Bahrein, Egyiptom, Tunézia. Ha nem csak a szűken értelmezett belső konfliktusokat nézzük, persze különösen arab szemmel, Izrael, főleg ha a gázai háború áldozatait nézzük, a lista élére ugrana.

Érdemes persze hozzátenni, hogy a stabil rendszernek, és a nyugalom szigetének tűnő Szaudi királyság talán mind közül messzebb áll az emberi szabadságjogok védelmezésétől. A szabadságjogok érvényesülése, a politikai pluralizmus tiszteletben tartása a palesztin területeken arab mércével mérve átlagosnak mondható, sem Ciszjordániában, de különösen Gázában nem érvényesülnek ezek jogok. Természetesen mindebben óriási, de értelemszerűen korántsem kizárólagos felelőssége van Izraelnek, mint megszálló, az önálló palesztin politikai-gazdasági-társadalmi fejlődést jelentősen korlátozó hatalomnak. Izrael a saját határain belül élő palesztin kisebbségét is figyelembe véve mind közül közelebb áll a szabadságjogok és a demokratikus értékek érvényesülésében - no de senki nem szeret másodrendű állampolgár lenni a saját hazájában (ha valakinek, éppen a zsidóságnak van ebben évezredes tapasztalata), az emberek sokkal inkább a relatív szabadságukat érzékelik, mintsem abszolút, objektív globális rangsor alapján ítélnék meg helyzetüket. Persze, ha a térségről van szó, elengedhetetlen Irán megemlítése, ahol az elmúlt években gyors ütemben romlottak a korábban sem teljes körű szabadságjogok érvényesülésének feltételei, a rendszert az alapvető szabadságjogok érvényesülése szempontjából immár talán a korábbi egyiptomi Mubarak-rezsimhez lehetne hasonlítani.

A fenti megállapításokból érdemes néhány egyszerűnek tűnő, talán régóta magától értetődő következtetést levonni, illetve újra leszögezni.

1. Az arab országoknak az alapvető emberi jogokhoz való viszonya nem annak függvénye, hogy az Egyesült Államokkal, a Nyugat-Európával szövetséges-e vagy sem, avagy milyen a viszonya Izraellel.

2. Az Egyesült Államok és Európa nem folytat következetes politikát az emberi jogok számonkérése tekintetében.

3. Az a tény, hogy nem folytat következetes politikát e téren, még nem teszi teljességgel hiábavalóvá, semmissé azokat az eseteket, amikor figyelembe veszi az emberi jogokat, fellép ezen jogok érvényesülése érdekében - kérdezzük meg erről a boszniai muszlimokat, a koszovói albánokat vagy az iraki kurdokat. Még abban az esetben sem, ha nemcsak morális motivációk állnak a háttérben.

4. Ha az Egyesült Államokat és az európai hatalmakat elítéljük morális alapokon a kettős mérce alkalmazása miatt, akkor az egyes arab autokratikus rendszerekkel legalább annyira együttműködő, és saját tekintetükben korántsem makulátlan Oroszországot, Kínát, Törökországot vagy Iránt legalább annyira el kell, hogy ítéljük.

5. Ha holnap, egyfajta fikcióként, tegyük fel, az Egyesült Államok és az Európa úgy döntene, hogy politikai-katonai-gazdasági értelemben teljesen kivonulna a térségből, az nemhogy nem hozná el a kanti örök békét - és igazságosságot - a térségben, hanem nagyon könnyen még több instabilitást, még több konfliktust, még több emberi szenvedést eredményezne. (És ekkor még nem is beszéltünk a szomszédos Európát, köztük hazánkat ez esetben fenyegető politikai, biztonsági, gazdasági veszélyekről.)

A nemzetközi politika sehol nem tartogat számunkra egyszerű morális megoldásokat, a túlzott naivitás vagy korlátoltság több mint hiba, bűn is - hogy Talleyrand klasszikus mondásával éljünk.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.