Holnap Reagan-szobor avatás lesz a budapesti Szabadság téren. Jó volna, ha mindez több lenne jelképnél és több maradna emlékezésnél. Olyan hitvallás lenne, amely tettekre vezet.

2011. június 29-én, fél háromkor avatják fel az amerikai nagykövetség közelében - és a Magyarország szovjet megszállására emlékeztető sztálinbarokk obeliszk szomszédságában - Ronald Reagan szobrát. Az Egyesült Államok 40. elnöke, aki a hidegháború utolsó periódusában sarokba szorította a "Gonosz Birodalmát", nem csak a nemzetközi életben szilárdította meg a szabad világ vezetőjének meggyengülni látszó pozícióit, hanem új erőt és hitet adott az amerikaiaknak és világszerte a szabadságot szerető embereknek.

Miközben Amerika a centenáriumi ünnepségek keretében a Nagy Elnök századik születésnapjára emlékezik, Magyarország a nyugati világ értékrendje és érdekszövetsége iránti orientációját megerősítve Transzatlanti Hetet rendez és felállítja a fővárosban Ronald Reagan szobrát. A szimbólumok és a nyilatkozatok szintjén minden rendben látszónak tűnik, de valahogy háttérben marad mindaz, amiben Reagan egykor hitt, és ami nem csak naggyá tette újra Amerikát, hanem ami megszabadította a világot a kommunizmustól, s vele Magyarországot a szovjet befolyástól.

Amerika ugyanis ismét elbizonytalanodott. Mintha a Reagan előtti Carter-korszak külpolitikája tért volna vissza napjainkban, amely ambivalens cselekedeteivel, tisztázatlan külügyi doktrínájával meglelné tükörképét az Obama-féle reményrezsim tétova lépéseiben, vonakodó beavatkozásaiban. Eközben 2008 óta Amerikával együtt a szabad piacgazdaság alapján működő nyugati világ már nem bízik annyira a szorgalom, a kemény munka és a takarékosság jóléttel való közvetlen összeköttetésében. Hiszen a kapitalizmus eredeti, heroikus és spirituális dimenzióját - amelyről Adam Smith és Széchenyi oly sokat írt - először a spekuláció homályosította el, majd a fedezetlen hitelekből és államilag támogatott túlfogyasztásból álló légvár összeomlása után a kiút kontúrjai is elhalványodtak. Nem világos, mit kellene tenni a gazdasággal? Restaurálni kell-e a jóléti államot, amely egész társadalmi csoportokat "nevel le" az öngondoskodásról, a tevékeny életről és az egyéni felelősségvállalásról; vagy pedig újabb és újabb IMF-hitelekért cserébe drasztikusan át kellene rendeznünk a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyokat; vagy esetleg egyszerűen kikerülve a kérdést, máshonnan felvett pénzekkel kellene finanszírozni az államadóssággal és munkanélküliséggel küszködő, lassacskán elöregedő társadalmakat az Atlanti-óceán mindkét partján? Az igazi kérdés azonban az, hogy van-e negyedik út?

Ronald Reagan persze könnyű helyzetben volt: ismerte országa lehetőségeit és pontosan tudta, mi múlik azon, ha Amerika nem győzi le a Szovjetuniót, nem revitalizálja kultúráját és nem állítja növekedési pályára gazdaságát. Nevén merte nevezni az ellenséget és hitet tudott adni országának. Volt egyértelmű ellenségképe és volt világos programja, amely kijelölte a politikai döntések helyét és idejét, és ezzel a történelem alakításának menetét. A kommunista impérium ugyanis nem magától omlott össze, a középosztály nem véletlenül élt jobban, és az amerikai életforma nem csak úgy vált világszerte óhajtott és csodált kulturális vívmánnyá.

Úgy tűnik, a józan ész újra felfedezése és az első látásra pofonegyszerű, valójában keserves tapasztalatok révén kikristályosodó bölcsességhez való eljutás napjainkban is szükségessé válik. Olyasmiket kell ismét kimondani, amit az értelmiség ostobaságnak bélyegzett úgy a '60-as években, mint az ezredfordulót követően. Például, hogy a jólét és a befektetett, hasznos munka növekedése egyenesen arányos egymással, hogy az atlanti civilizáció kipróbált értékei otthon támogatásra, sérülékeny érdekei pedig a világban védelemre szorulnak, hogy az az ellenfél, amelyik csak az erő nyelvén ért, ellenségnek tekintendő és ennek megfelelően kezelendő.

A Jobbklikk szerzői és barátaik nemrég blogot indítottak, amely a Reagan-szobor felállításának apropóján naponta két poszt segítségével méltatja és elemzi az egykori amerikai elnök tevékenységét és habitusát, örökségét és mentalitását. Hogy a szobor köztéri díszítő elemből eleven hitvallás, emlékeztető szimbólumból pedig motiváló tényező legyen.