„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2010. június 17.  | 10:37
Vadászat a vörös decemberre
Biszku a korai Kádár-rendszer Eichmannja volt és a rendszerváltás utáni húsz évben is békésen él otthona Argentínájában. Biszku a gulyás nélküli kommunizmus élő jelképe, a véres december folytatója.
A '61-es Eichmann-per egykori morális vitáihoz hasonlítható az a véleményütközés, amely a napokban a Biszku-film kapcsán kibontakozik. Egyesek szerint a sajtószakma etikai mércéjét a kamera és a "szenzáció" kedvéért lejjebb állította a Novák-Skrabski-páros, hiszen az ex-belügyminiszter Biszku Bélának csak az utolsó felvétel alkalmával mondták meg, hogy valójában nem Márok nagy szülöttei iránt érdeklődnek igazán - mint mondták ezt az elején -, hanem bocsánatkérésre ösztönöznék a véreskezűek máig életben lévő képviselőjét. Ezt az érvet nem fogadják el azok, akik szerint a történelem helyes megismerése iránti kötelesség és a bűnök feltárásának társadalmi igénye együtt követeli meg, hogy a forradalom leverésében aktív szerepet játszók kilétére így vagy úgy, de fény derüljön. A jogász hosszú gondolatmenete pedig úgy összegezhető - igen meggyőzően -, hogy mivel Biszku elvtárs előzetesen hozzáárult a felvétel elkészítéséhez, továbbá kamerák előtt Márokba is leutazott, ráadásul negyven-ötven évvel ezelőtt magas rangú állami tisztségviselő volt, nos, így olyan közszereplőnek számít (máig!), akinek nem lehet jogi kifogása egy tetteiről és általában őróla magáról készült doku ellen.

Az európai "zsidótlanítás" egykori vezetőjét a fiatal Izrael állam a hidegháború rövid felmelegedő időszakában (1960-ban) egészen egyszerűen elrabolta Argentínából, majd bíróság elé állította azért, amit tett. Sokan voltak akkor is, akik nem tartották helyénvalónak, hogy az izraeli titkosszolgálat lecsap bizonyos emberekre, és mintegy önkényesen elszállítja őket Jeruzsálembe, hogy ott a maga jogrendje szerint ítélkezzen felettük. (Bizonyos szempontból idehozható a 2010 elejei dubai merénylet is, amikor hamis papírokkal, nyugati turistáknak öltözve végeztek a Moszad emberei arab terroristákkal.) Izrael ekkor - kevéssé vitatható módon - arra hivatkozik, hogy ha nincs aki a népe elleni bűnösöket megbüntesse, hát megteszi ő maga.

A náci bűnösök megtalálására, az ellenük szóló bizonyítékok beszerzésére és nemzetközi vagy állami ítélkező fórumok elé bocsátására külön szervezetek is léteznek, amelyek közül legismertebb a Simon Wiesenthal Központ. A nácivadászok történeti apparátusra, kutatókra és levéltári forrásokra, egykori jegyzőkönyvekre támaszkodva találnak be időnként egykori bűnösöket, akik a nemzetiszocialista rezsim, vagy az azzal kollaboráló hatóságok képviselőjeként tettesként vettek részt a holocaustban. Magyar vonatkozásban az 1941-es újvidéki razziában vétkesnek mondott Képíró Sándor csend. szds. és egy zsidó fiatalember 1944 novemberi megkínzásával vádolt - Ausztráliában élő - Zentai Károly esete ismeretes. Mindkettejük státusza és a 2009-ben perre vitt Demjanjuk-ügy is azt bizonyítja, hogy a holocaust végrehajtása óta eltelt lassan hét-nyolc évtized alatt a főbűnösök vagy már megbűnhődtek, vagy úgy haltak meg, hogy szerencsésebbek voltak Eichmannál. A két magyar körüli bizonyítási és kiadatási hercehurca, valamint a KZ-Lager-őrként tevékenykedő ukrán esete arra mutat, hogy a nagy halak lehalászása után nem sok minden maradt, a kisebbek ugyanis - bármilyen bizarrul hangozzék is - vagy nem (annyira) érdekesek (ugyanis lássuk be: a társadalom nem feltétlenül ismeri, hogy mit tett egy-egy MÚSZ-őr vagy köztörvényesből lett táborkápó), vagy a felelősség megállapítása problematikus, hiszen nem a holocaust alapbűnei, hanem - természetesen éppannyira visszataszító - mellék-tettei terhelik lelkiismeretüket. (Mindez nem jelenti, hogy nem bűnösök, de nagyságrendi különbségek vannak egy-egy, jópár évtizede leleplezett táborparancsnok, Sonderkommando-Führer és egy munkaszolgálatosokat vagy rabokat kínzó "parancsra tettem"-keretlegény között, aki mára közel száz éves és nem biztos, hogy megéri a per végét.)

A magyar nemzet Kádár Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányának fellépéséig nem ismerte a megtorlás olyan totális változatát, amelyet "önerőből" hajtottak végre. 1849 és 1919 után nem volt szervezett, tömeges terror (a császári büntetés katonai bíróságok formájában működött katonák, ill. a Bécs vélelme szerint bűnös Batthyány ellen, a Prónay- és Héjjas-féle különítmények önbíráskodása pedig nem tekinthető szervezettnek, ráadásul az állam állította le). Az 1945-öt követő népbíráskodás a politikai főfelelősökre utazott, de ne felejtsük el, hogy a németek kitelepítése már masszívan ideológiai, gazdasági szempontból történt és kollektív bűnösségen alapuló, bosszúálló jellege volt. Az 1956 utáni megtorlás, amelyet az akkori budapesti kormány hajtott végre, az első olyan megtorlásnak számít, amelyet tömegesen, totálisan és egy rigid ideológia mentén hajtottak végre. A Kádár-rezsim nem igyekezett a szovjet kéréseknek ellenállni, hanem maga tette meg azt készségesen, amit Moszkva akart. Biszku Béla ennek a rendszernek volt az Eichmannja és a rendszerváltás utáni húsz évben is békésen él otthona Argentínájában.

Minden moralizálást mellőzve, csak a tényeket rögzítjük: Biszku Béla az illegális kommunista évek után 1949 és 1955 között a Rákosi-rendszer pártvonalán mozgott középvezetőként és párt(első)titkárként. A forradalom alatt sztálinistákból álló különítményt szervezett a szabadságharc ellen. 1956-57-ben MSZMP PB-titkár, majd '57 és '80 között PB-tag volt. A Kádár-kormány belügyminisztereként funkcionált 1957 márciusa és 1961 szeptembere között, majd miniszterelnök-helyettesként dolgozott 1961 szeptemberétől kezdve egy évig. Ekkor, mivel a párt szélsőbal-szárnyához tartó Komócsin Zoltánnal, Marosán Györggyel és Münnich Ferenccel meg akarta puccsolni Kádárt, eltávolították KB-titkári pozíciójából, majd a SZOT-ba száműzték. Azért '72 óta járó magas nyugdíját napjainkig megtarthatta.

Biszku nem a kispufajkások, a kényszerített karhatalmisták, a megtévesztett zsellérgyerekek és a megtört gerincű III/III-as besúgók közül való, hanem az '56-ot követő megtorlás főfelelőse, aki belügyminisztériumi pozíciójánál fogva irányította a forradalomban részt vevők (vagy részt sem vevők) elleni vörös terrort. Nem Demjanjuk tehát, hanem Eichmann. A forradalom leverése ráadásul - jó, ha tudjuk - nem november 4-én kezdődött és a hónap során befejeződött, hanem éppen ellenkezőleg! November 4. után még hetekig folyt a fegyveres ellenállás, december 4-én zajlott a budapesti nőtüntetés, vidéken felbomlottak a tsz-ek, a fővárosban pedig sztrájkhullám söpört végig. Kádár kormányát a KGST-országok is vonakodva fogadták csak el, keleti áruhitel és szovjet T-54-esek nélkül meg sem álltak volna lábukon Kádár Apró Dögei. A rezsim megszilárdítására addig kellett várni, amíg az "ellenforradalmárok" vére meg nem alvadt a börtönök udvarán. A forradalom leverése ugyanis decemberben kezdődött, ezt követően vezényelték a sortüzeket, a perek majd 1957-től tombolnak, Nagy Imrét is csak 1958. június 16-án ölik meg. Biszku Béla nem a tétovázó Kádár-ellenkormány munkástanácsokkal tárgyaló belügyminisztere volt, hanem sokkal inkább a véres december öntudatos folytatója, aki kevesli a "fizikai megsemmisítéseket". (Ízlelgessük a szót, Wannsee-ben is hasonló szókészlettel fogalmaztak.)

Biszku akkori vonalasságára jellemző, hogy belügyminisztersége első évében jelentette meg a Kádárék részéről már rég megtagadott terminus technikust ünneplő könyvét (A proletárdiktatúra időszerű kérdései hazánkban), majd az '57-58-as szemeszterre készült el írása, amely Az 1956. október-novemberi ellenforradalom a marxizmus-leninizmus fényében című kötetben jelent meg. A szöveg és a szóhasználat is a régi sztálinista reflexeket mutatja, amint a megtorlás gépezete is. Biszku a Kádár-rendszer első felének vérgőzös születését idézi fel, s nem az IMF-hitelekből finanszírozott hamis jólét kései fridzsiderszocializmusát. Biszku a gulyás nélküli kommunizmus élő jelképe.

Ha a társadalom immunrendszere nem volt elég erős ahhoz, hogy az elmúlt két évtizedben igazságot szolgáltasson az '56-ot követő megtorlás áldozatainak azzal, hogy a főfelelősre rámutat, akkor a Bűn és büntetlenség készítői most megtették. A Biszku-mozi antitotalitárius antibiotikum.

(Illusztrációnkon az NDK Német Szocialista Egység Pártjának 1967-es VII. kongresszusa látható, balról a második tapsoló alak Biszku Béla.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
albion | 2010. június 17.  | 20:35
# 1

Először az jutott eszembe, hogy milyen mélyre ment a kommunista nézet a magyar társadalomban, ott, ahol arról szól az értekezés, hogy vannak nagyobb halak(elkövetők, akik sokak életéért felelősek) és vannak kishalak, akik csak egy egy vagy kevés emberért, meg szegény öreg ember, már nem lenne jó őt börtönbe tenni. A nyugati világ éppenhogy nem tesz különbséget, pont ezért visznek mindenkit, akit utolérnek, mert nincs különbség kis bűn és nagy bűn között. Nincs parancsra tettem. Ha kishal nincs ott, és nem teszi meg, akkor a nagyhalnak nehezebb lett volna megtenni mindazt amit elkövetett.

 

Másodszor az jutott eszembe, hogy nem kell semmi extrát kitalálni Magyarországon. Elég Nagy-Britanniára nézni. Itt épp most fejezték be 12 év után a tényfeltáró munkát, 200 millió Fonért, amiben le van írva, hogy a Véres Vasárnapon a tüntetőknél nem volt fegyver, nem akartak molotov koktélt stb a katonákra dobni stb., hogy eltúlzott volt illetve szükségtelen volt a fegyverhasználat. 1972-ben történt valamikor, azóta Észak-Írországnak saját kormánya és parlamentje van. Itthon se kell más. Kihírdeti a Közigazgatási és Igazságügyi Miniszter hogy nov. 4-én egy tényfeltáró bizottság kezdi meg munkáját, ami megállapítja mi történt 1956 október 23 után  1962-ig. mondjuk. A bizottság elnökét a Legfelső Bíróság elnöke jelöli ki, már egy nyugállományú bíró személyében, eljárásra a polgári nem peres eljárás szabályai  alkalmazandók. Aki nem jelenik meg a bizottság előtt 3 hónap elzárást kap (ezek kb az angol szabályok). A bizottság addig dolgozik, amíg be nem fejezi a tényfeltárást. Kiadja könyvben, mindenki elolvashatja és elmondhatja amit tud. Így volt ez Dél-Afrikában is.

 

A 3. dolog pont a fenti post. Srebrenyica. Egy másik kisebb boszniai vérfürdő helyén alig alig talált magára a település, vegetáltak. Mígnem a Hágai BÍróság egy kisebb tanácsa elítélte a tetteseket. Az igazság kimondása felszabadította a lelkeket, és virágzóvá tette a helyet. Ez nem mese, az FT-ben olvastam még régebben.

zamo | 2010. június 18.  | 20:38
# 2

"Ekkor, mivel a párt szélsőbal-szárnyához tartó Komócsin Zoltánnal, Marosán Györggyel és Münnich Ferenccel meg akarta puccsolni Kádárt, eltávolították KB-titkári pozíciójából, majd a SZOT-ba száműzték. Azért '72 óta járó magas nyugdíját napjainkig megtarthatta."

 

Biszku 1980-ig a PB tagja volt. Véleményét meghallgatták, a döntéshozatalban részt vett.

A "száműzése" ill. a "puccs" nem  62-ben volt, hanem 72-ben.

Marci, ha jól emlékszem te jelesre vizsgáztál a jelenkor szigorlaton, legalább nézz utána a konkrétumoknak mielőtt leírsz valamit.

 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.