„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Megadja Gábor | 2011. július 7.  | 11:05
Van-e "eltolási" pont a történelemben?
Ne higgyük, hogy a hanyatlás fölötti búsongás által fel vagyunk felmentve a cselekvés és a felelősség alól.
Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök egyik legismertebb bon motja az a bizonyos "elszúrtuk" népies verziója volt. Ám most nem azzal a már meglehetősen unalmas problémával kívánok foglalkozni, hogy Gy. F. eltolta-e (amúgy igen), hanem egy általánosabb kérdéssel: van-e "eltolási" pont a történelemben?

Szerzők sorát lehetne lajstromba venni, akik szerint valamely korszak, gondolkodó, vagy gondolkodók köre elszúrta a korábbi folyamatot, vakvágányra terelte a gondolkodást, vagy a politikát. Ilyenek például Nietzsche és Heidegger, akik szerint Szókratész tolta el, és a preszókratikusokhoz kell visszanyúlni (mert valahová nyúlni kell). De itt van nekünk Richard M. Weaver is, az amerikai konzervatívok egyik kedvence, aki szerint a XIV. századi nominalisták tolták el.

Az elszúrási periódus civilizációs cezúra. Általában az ilyen elbeszélések azzal a feltevéssel párosulnak, hogy az adott pontig volt egy fejlődés, majd bukás és hanyatlás következett. Ezért sokaknak kedvencei a hanyatlástörténetek: az eltolási ponttól kezdve a történelem lefelé gördülő spirál, nincs megállás. Ezek az elbeszélések afféle negatív evolúciók vagy "inverz progressziók". És épp ezzel van a probléma: ha már sok reakciós kineveti a progresszíveket (joggal), amiért azok folyamatos előrehaladást és fejlődést látnak a történelemben, ennek fordítottját miért kedvelik annyira? Nem ugyanannyira elvont azt gondolni, hogy Szókratész, a nominalisták, a reneszánsz pápák vagy a Habsburgok uralma óta folyamatosan hanyatlunk? Nem lehetséges inkább, hogy birodalmak jönnek-mennek, hogy vannak sikeresebb és kevésbé sikeres korszakok? Hogy a látható történelemnek nincs "iránya" - sem pozitív, sem negatív értelemben?

Sok múlik rajtunk. Mármint azon, hogyan cselekszünk. Aztán sok múlik az ún. "véletlenen" is, illetve a nem szándékolt következményeken. Ezért fontos iránytű a hagyomány, de az sem egyfajta "kumulatív" folyamat, mert a tradíció is folyamatosan változik, alakul. Nincs egy csúcsa, nem ideológia, nem tudnánk azt mondani, hogy most "elértük a hagyományt". Mivel tapasztalatainkon edzett cselekvéseinken keresztül változtatunk a világon, ezért sosem teljesen tökéletes, és sosem teljesen tökéletlen a cselekvésünk (néhány durva példától eltekintve). Az ember azonban mindig ezt a feszültségekkel teli köztesség (metaxy, by E. Voegelin) állapotát mutatja; és mivel az ember ugyanolyan marad, önmagában se nem halad, se nem hanyatlik, ezért az általa létrehozott és működtetett világ mindig tartalmaz jót és rosszat egyaránt. Hogy mikor melyikből volt több, arról persze érdemes társalogni.

Nem tagadom, hogy némely hanyatlástörténet élvezetes olvasmány. Ám mondanivalójuk tekintetében a legtöbb nem különbözik ellenlábasaik alkotásaitól, melyek az emberiség haladásának határtalanságáról vagy annak egyenes vonaláról értekeznek. Az emberfia mindig szembetalálja magát problémákkal, és különböző esetekben különböző problémák hangsúlyosabbak, továbbá ezeket kezelhetik jól vagy rosszul (és sok esetben ezt csak utólag tudják megítélni). De ha egyáltalán hiszünk a szabad akaratban, akkor az emberi (földi) történelemnek nincs iránya, nem halad sem az egyértelmű aranykor, sem a végzetes bukás felé. És akkor nem is vagyunk felmentve a cselekvés és felelősség alól - a hanyatlás fölötti búsongás által.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
Lexa56 | 2011. július 7.  | 14:36
# 1

Kedves Gábor!

 

Az általam legjobban ismert ciklikus elméletek (a mellékelt Spengleré és Toynbee-é) nem elméleti alapról állítják a hanyatlás elkerülhetetlenségét (Toynbee egyáltalán nem is beszél elkerülhetetlen végről). Mindketten a történelem empirikus tanulmányozásából vonták le azt a következtetést, hogy a legtöbb megfigyelhető kultúrának (Spenglernél) ill. civilizációnak (Toynbee-nél) van egy csúcspontja, amitől számítva az adott történelmi képződémény már nem épül, hanem leépül. Toynbee elég részletesne ki is vesézi a folyamat "mechanizmusát".

 

Mellesleg az európai gondolkodásnak már az érett középkortól (Joachim de Floris) megkülönböztető vonása a "time of arrow" képzet, az idő visszafordíthatatlansága, ami elkerülhetetlenül "üdvtörténeti" jelleget ad szinte minden európai történetfilozófiának (Löwith). Szmodis Jenő Kultúra és sors c. könyvében már megjegyzi, hogy szerinte ez a ciklikusság (és a vele járó "elkerülhetetlen" vég) nem minden kultúra sajátja, de a mienké pl. igen.

 

Az akaratszabadásgra való hivatkozás nem erős nérv, mert az akaratszabadság nem tény, hanem posztulátum. Az öregember akaratszabadságát mellesleg nem változtatja me az a tény, hogy már sok okból nem teheti azt, amit fiatalon. Ez igaz lehet egy kultúrára is. Popper ellenérveit pedig elég jól szétszedi Szmodis említett könyvében.

 

Az akaratszabadságnak egyéni szinten elég komoly korlátját jelenti saját személyiségünk is: azt teszünk, amit akarunk, de csak olyasmit akarhatunk, ami összhangba van személyiségünkkel. Ez nem jelenti a felelősség tagadását, csak azt, hogy szabadságunknak külső és belső korlátjai vannak.

 

Üdvüzlettel

Loxon | 2011. július 8.  | 11:11
# 11

„nincs a történelemnek iránya”

 

Akkor miért az „egészséges pesszimizmus”?

petibatya | 2011. július 9.  | 00:37
# 24

Kedves Gábor!

 

Magvas, gondolkodásra inspiráló írás. Több ilyen kellene.)

 

1.- „Ne higgyük, hogy a hanyatlás fölötti búsongás által fel vagyunk felmentve a cselekvés és a felelősség alól.”

 

A kis elírás ellenére értem és egyetértek a mondandóval. A közös jövőnkkel kapcsolatos egyéni felelősségünk szerintem másra át nem hárítható!

 

2.- „van-e "eltolási" pont a történelemben?”

 

Az első eltolási pont a történelemben akkor volt, amikor a társai által hatalommal felruházott egyén először hitte el, és hitette el másokkal is, hogy az így elnyert hatalom szolgálhat mást is, mint a köz javát.

A történelem egyébként az „eltolások” egymást követő története, amit talán a ciklikus társadalomfejlődés ténye is alátámaszt.

(folytatom)

 

petibatya | 2011. július 9.  | 00:40
# 25

Folytatom...

 

3.- „Sok múlik rajtunk. Mármint azon, hogyan cselekszünk.”

 

Minden azon múlik, hogy miként DÖNTÜNK és hogy, hogyan cselekszünk.

 

4.- „De ha egyáltalán hiszünk a szabad akaratban, akkor az emberi (földi) történelemnek nincs iránya, nem halad sem az egyértelmű aranykor, sem a végzetes bukás felé.”

 

Az „nincs irányra” csak az tudom mondani, írni, hogy: DE VAN!

Az ember, mint racionális és morális lény akarata szabad, hiszen rendelkezik érdekei felismerésének képességével, az önálló döntés és cselekvés lehetőségével.

A társadalom abban különbözik minden más természeti rendszer működésétől, hogy ennek törvényeit mi (illetve a mindenkori hatalom birtokosai) az emberek alkothatjuk meg.

 

Ezek a törvények vagy „igazodnak” a természeti, vagy isteni törvényekhez és akkor túlélünk (!), vagy azokkal szembe mennek – mint a jelenlegiek – és akkor belepusztulunk.

És akkor már a különböző eszmerendszerek jóindulatú kiagyalóit sem áll majd módunkban idézgetni.))

 

 

 

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.