Szeretném hinni, hogy van még, aki hisz magunkban, aki szerint a remény nem csak valamiféle nyugati cselszövés, aki látja a jövőnket, az örökségünket és a lehetőségeinket.

A sokadik országmárka filmet láttam nemrég az egyik blogon. Volt benne minden: egy népi motívum itt, egy hagyományőrzés ott, csilingelő sárga villamos, magyar tenger, a jövőbe reménnyel tekintő, bambiszerű gyermeki szempár, miegymás. Lehet, csak a kialvatlanság, lehet, csak a régóta nem tapasztalt élmények ismételt felfedezése okán (bujkáló hajnali fény a VII. kerület kopott, de történelemtől izzó házfalain; a kerengő bogarak zúgása egy már létezésében is szürreális siófoki szálló teraszán; a Balaton hullámzására ébredés legvégsőkig R&R-érzése), meg kellett néznem megint. Hogy tudjam, nem én vagyok az egyetlen szentimentális (a.k.a. marketingesek által befolyásolható) idióta. Hogy van még, aki hisz magunkban, aki szerint a remény nem csak valamiféle nyugati cselszövés, aki látja a jövőnk, az örökségünk, a lehetőségeink (és ezek tetszőleges kombinációját), aki érti és érzi a semmihez nem hasonlítható kultúránkból, visszaadhatatlan hangulatú nyelvünkből, s talán néha indokolatlanul szomorkás hangulatunkból egy szupernova erejével sugárzó szellemi potenciált. Azt az örökséget és lehetőséget, amiről olyan könnyen hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Mert lehet kísérletezni - több-kevesebb sikerrel - a szénnel meg az acéllal, álmodozni hét kontinensen befolyással bíró gazdaságról, vagy mindent elsöprő katonai fölényről. Mielőtt bárki a szívéhez kapna, eszem ágában sincs belemenni olyan kérdésekbe, hogy mekkora haderőre van valójában szükségünk, az uniós csatlakozás tette-e tönkre a magyar gazdaságot, vagy már előtte is voltak erre irányuló (sikeres) próbálkozások, vagy hogy mekkora kamatláb lenne a tuti, hogy elinduljunk felfelé a lejtőn. Nem vágynék ilyesfajta fejtegetésre, főleg, mert a hozzáértésem kimerül abban, hogy tudom, a Mistral egy föld-levegő rakéta, tudok málnát metszeni, és a köz (és magán) gazdaságtanhoz pedig sajnos, csak annyit értek, hogy inferior termék a Kőbányai világos és a párizsi. (Bár ezek közül legalább egy kétségtelenül nagyobb hozzáadott értékkel bír a való életben, mint az elméletgyártás/-megismerés, de akkor is, na.) Mindösszesen arra szeretnék rávilágítani, hogy bár ezek nagyon fontos, szükséges kérdések, de van valamink, amiben kétségtelenül, mindenki számára egyértelműen - pártállástól és bármiféle identitástól függetlenül - jók vagyunk.

Egy ideje szerencsém van a boszorkánykonyhából - sok kávéval, sezlonyról bámészkodva - figyelni az eseményeket, és van két, szívemnek igen kedves kormányzati kezdeményezés, amelyekkel kapcsolatban már régóta szeretnék széles nyilvánosság előtt lelkendezni, hogy miért jó, miért unikális, miért sajnálom, hogy bizonyos okok miatt egyiknek sem élvezhettem előnyeit. Ezek a Gombold Újra! Divat a magyar és a ReGeneráció.

Gombold Újra! Divat a magyar

Kelet Párizsa? Volt olyan időszak, mikor ezt a címet Budapest viselte. Lehet-e ismét? Kell-e? Két fontos, összetett, közelebbről megvizsgálva azonban mégis csak egyszerű kérdés.

Adottság. Ha más nem is, a Gombold Újra pályázatra beérkezett pályaművek, illetve a május 8-án bemutatott ruhák és kiegészítők egyértelmű bizonyítékai annak a hihetetlen kreativitásnak, amelyről mindig is híresek voltunk, amelyre mindig is büszkék voltunk. És most csak a divatról, a kreativitást igénylő területek nem egyetlen és kizárólagos szegmenséről beszélünk.

Szükségesség. Ha felmerül a kérdés, kell-e nekünk (ismét) valamilyen vezető szerepet betölteni a világ - vagy legalábbis Európa - divatéletében, nem biztos, hogy elsőre egy nagy össznépi hurrá a válasz. Sokakban joggal merülhet fel; annyi súlyosabb probléma vár megoldásra, miért pont ezt kellene prioritásként megjelölni? Fontos tisztázni: nem ezekkel szemben vagy pláne nem ezek elleni meghatározásról van szó. (És még csak nem is egyfajta "állami divat" megteremtéséről.) Akkor miért? A válasz egyszerű: mert ötletes és kreatív nemzet vagyunk. Miért ne élnénk vele?

Lehetőség. Minden ország szeretne vonzó, híres lenni, ha másért nem is, mert a jó sajtó kívánatos cél. Nyilván ez egy meglehetőst leegyszerűsített indok, hiszen egy szó sem esett a járulékos gazdasági/turisztikai előnyökről - csak a legkézenfekvőbbeket említve. De hogy milyen lehetőségei vannak egy kicsi, tengerpart és hófödte hegycsúcsok nélküli országnak? Ahogyan a Gombold Újra kapcsán megjelent számtalan nemzetközi, abszolút pozitív hangvételű cikk is mutatja, a világ nem hogy "szimplán" elismeri tehetségünket, de tárt karokkal fogadja azon alkotásainkat, amelyek nem csak minden részletükben színvonalasak, de magukon hordozzák történelmünk, hagyományaink, kultúránk jellegzetes, gyönyörű jegyeit is.

ReGeneráció

Tánclépésben a kályhától: az egyetem alatt úgy gondoltam (teljes meggyőződéssel hittem), nekem a külügyben kell dolgoznom. Ennek megfelelően lelkesen nézegettem az ösztöndíj-kiírásokat, de mivel ezek kizárólag rövid lejáratú, az érkező fél számára anyagilag nem túl előnyös feltételekkel bíró lehetőségek voltak, alaposan, minden aspektusból megvizsgálva a meg tudok-e élni havi -50 000 forintból kérdést, gyorsan le is mondtam a jelentkezésről. Azóta sokszor eszembe jut, politológus diákként mennyire nagyszerű lett volna, ha azt a havi kevés x tízezret nem telefonos kérdezőként, ültetőlányként vagy statisztaként kellett volna megkeressem, hanem - ha megfelelőnek ítéltetek - ösztöndíjasként, és grátisz megszerezhettem volna azt a gyakorlati tudást is, amelyre az egyetemi oktatás során az esélyem egész pontosan null-komma-null százalék volt.

Merthogy tulajdonképpen erről van szó. Egyrészt szinte csak jelképes kormányzati gesztus, másrészt aranyat érő lehetőség egy huszonegy-két (három-négy) éves számára, akinek a közigazgatásról alkotott fogalmai pont annyira pontosak és helytállóak, mint az én ismereteim a metafizikáról. Lehet, hogy sokan, akik bekerültek, a gyakorlati idejük lejárta után nagyobb ívben kerülik majd a közigazgatás minden formáját, mint egy magára valamit is adó punk a Riót. Lehet, hogy lesznek, akik munkája a fogadó fél számára nem bizonyul kielégítőnek, s ezért kell majd könnyes búcsút vegyenek egymástól, de lesznek (vannak) olyanok is, akik mindkét oldal legnagyobb megelégedettségére maradnak, és dolgoznak olyan lenyűgöző lelkesedéssel, amire csak a munkával töltött első 5-6 évben van példa. És ha közülük csak kettőnek jut eszébe valami korszakalkotó, már akkor is megérte. Pont ez a fajta idealista lelkesedés, az őszinte optimizmus, amire szükség van. Mert ugyan jó dolog a szarkazmus (magam is nagy tisztelője volnék), meg kell a kritika is (a túléléshez tulajdonképpen ezen két attitűdön kívül semmi nem kell jobban), de emlékeim szerint (várom a cáfolatokat!) abból még egy nyomorult, gyökkettes hosszúságú tyúklépés sem született, ha valaki csak a partvonalról bölcselkedett.

Nem vagyok - annyira - naiv, hogy azt gondoljam, ezen kezdeményezésektől majd mindenki széles e világon, pláne hazánkban, hasra esik, de talán egyszer az életben túlléphetnénk az örökös vernyákoláson, és beismerhetnénk, még nem feltétlenül bűn, ha valakik tenni is akarnak. Vannak gyerekbetegségek még, az ezredik ellenőrző lépés után is marad valami bosszantó hiba, de évek, meg rutin, és a tizedik ösztöndíjprogram során/divatbemutatón túl még a legcinikusabbak is (f)elismerik a fáradozásokat és a hosszú távú előnyöket.