A Reagan-korszak megfordította a XX. századot jobbára uraló haladás-elvű kormányzati filozófiát és Amerika megújítására koncentrált. Ezt nem más tette lehetővé, mint a legnagyobb politikai oximoron: a radikális restauráció, vagy konzervatív forradalom.

Lehetségesnek tartom, hogy egy napon elérkezik egy fordulópont, ahogy egyre több embernek lesz elege a zavarodottságból és újra rendet keres.
Eric Voegelin levele Molnár Tamásnak (1970)

Reagant 1966-ban választották Kalifornia kormányzójává, majd négy év múlva ismét megnyerte az egyik legjelentősebb amerikai állam vezetéséért folyó megmérettetést. Ekkorra azonban már komoly változások mentek végbe a nyugati parton. A kaliforniai Berkeley Egyetemen már három-négy évvel az európai diáklázadás előtt megkezdődött a tiltakozó- és radikális mozgalmak aktivitása, a neves társadalomtudós, neokon társutas Seymour Martin Lipset meg is jegyezte 1965-ben, hogy "a berkeleyi lázadás nem csupán kaliforniai specialitás. Az egyetemi politikai akciók ezen új stílusa ugyanis megjelenhet más campusokon, sőt akár az ország politikai életében is." A legbaloldalibb egyetem erősen liberális, háborúellenes hallgatóinak nézeteihez hasonló gondolatok hamarosan valóban egész Amerikát hatalmába kerítették, és rövidesen a kontinensen is megjelentek. Reagan kulturálisan konzervatív, gazdaságilag libertárius nézeteivel nem volt könnyű helyzetben, kormányzása mégis sikeresnek volt mondható. James Q. Wilson, egy másik ex-neokon, 1967-ben úgy méltatta Reagan kormányzói ciklusának első eredményeit, hogy ennek révén ismét olyan világ jött létre, amely "reakciós, hiszen visszatekeri az időt arra a pontra, amikor az élet még könnyebb volt, az értékek kevésbé bonyolultak, és a tízparancsolat elegendő volt morális útmutatónak."

Nixon bukását és alelnöke, Gerald Ford rövid elnökségét követően 1976-ban került sor elnökválasztásra, amelyen Reagan - nyolc éves kaliforniai tevékenységének politikai és erkölcsi tőkéjét felhasználva - is indult republikánus elnökjelölt-jelölként. Az adócsökkentésben és antikommunista fellépésben utazó Új Jobboldal, a vallásos jobboldal, az állami reguláció leépítésében érdekelt üzleti elit, valamint az egyszerű amerikai emberek összefogásával kampányoló Reagan ekkor alulmaradt Forddal szemben, akit viszont Jimmy Carter utasított maga mögé, amivel négy évre a demokraták kaptak mandátumot. Irving Kristol, a "neokonzervatívok nagyapja" az elnökválasztás során Ford mellett állt ki, és miután támogatottja lett a republikánus jelölt, feltette a kérdést: "ha Reagan győzött volna, mi különbség lenne? Talán képes lett volna egy konzervatív Amerikát létrehozni, ahogyan megtette Kaliforniával?" Az elsietett vélemény bére a tévedés lett, amely rövidesen nyilvánvalóvá is vált.

Reagan volt az egyetlen amerikai elnök, akinek nevéből "izmust", víziójából idézőjeles ideológiát, kormányzati filozófiájából eszmét, politikai gyakorlatából pedig strukturálisan összefüggő elvrendszert képeztek. A "reaganizmus" nem mást jelentett, mint Amerika alapítási eszméinek újrafogalmazását a XX. század utolsó harmadában. Ahogyan 1980-as kampányszlogenje szólt: "Tegyük újra naggyá Amerikát" és "Újítsuk meg Amerika erejét nagy amerikai értékeinkkel". Reagan programja egy olyan erőteljes jövőkép volt, amely egy nagy ellentéten alapult, hiszen - mint ezt Charles Krauthammer, a neokonzervatívok második nemzedékéhez tartozó szerző megjegyezte - az elnök egyfajta "optimista konzervativizmust" sugallt. A gazdasági felfogást átrendező Reagonomics - vagyis az adócsökkentés és a dereguláció párosítása - és a nemzetközi kapcsolatokban a nevével összekötött újfajta hozzáállás - amely az erőpolitikán alapuló realizmus és a morális elkötelezettség összekötése volt - kettőse által meghatározott Reagan-éra valóban új politikai minőséget jelentett. A megelőző évtizedek gazdasági problémái és külpolitikai gyengesége után regenerálta az ország belső és külső viszonyait. Iránya szerint visszatérés volt és nem előrehaladás.

A régi értékek újrafogalmazását jelentő Reagan Revolution ugyanis leszámolt a II. világháborút követő korszakot többnyire jellemző kormányzati filozófiával, amikor nem a haladást tette céllá és nem ennek szokványos eszközeiben (értelmiségi konstrukciók, a központi szabályozás kiterjesztése, állami beavatkozások sokasága) bizakodott, hanem a mindennapi józan ész, a tapasztalat és a politikai bölcsesség révén visszatérést hirdetett meg a kipróbált és bevált értékekhez, amelyeken állva újra lehet alapítani Amerikát. Progresszió helyett tehát megújulás, utópikus végcél helyett a létező eredet forrásához való visszatérés volt a küldetés. Reagan Carterrel folytatott vitájában éppen azzal érvelt, hogy Amerikának vissza kell adni valamikor létező hitét, az országot - gazdasági, külpolitikai és lelki értelemben - vissza kell vezetni a helyes útra. Azaz meg kell újítani a köztársaság eredeti elveit, vagyis vissza kell térni az Alapító Atyák által meghatározott eszmékhez.

A feladat igen nagy volt. Reagan 1981 januárjában elmondott beiktatási beszédében az inflációt nevezte a nemzet jólétét fenyegető legnagyobb veszélynek, majd az ezzel együtt járó gazdasági recessziót és a növekedő munkanélküliséget említette meg a legnagyobb problémák között. Vagyis a stagfláció és a csökkenő foglalkoztatottság ökonómiailag életveszélyes együtt-járására figyelmeztetett. Előbbit összekötötte a vállalkozásokat sújtó, a befektetéseket visszafogó és az államot túlterhelő magas adókkal és burjánzó bürokráciával, utóbbit a prosperitást és fogyasztást gátló hatása mellett súlyos morális következményekkel is párosította. Végül oda lyukadt ki, hogy "az állam nem a problémáink megoldása - az állam maga a probléma." Ennek megfelelően leszámolást hirdetett azzal a hiedelemmel, hogy az egyének által megkeresett jövedelmet egy központi tervnek megfelelően a társadalom tagjai között valamiféle kalkulus szerint újra kellene osztani, amely alapján, ha minél többet veszünk el, akkor annál nagyobb jólétet tudunk produkálni. Ezzel szemben Reagan, megfordítva a megelőző negyven-ötven év uralkodó nézőpontját, kijelentette, hogy a társadalom nem valamiféle bonyolult gépezet, amelyet csak egy elit tud a kormányzat segítségével működtetni. A nemzetközi kapcsolatok tekintetében szintén perspektívát váltott, amikor azt mondta, hogy a szovjetekkel szemben a béke megőrzése csakis az erő körültekintő és határozott használatán keresztül lehetséges, ugyanakkor a kialakult status quo védelmezése nem mindig kifizetődő, ha Amerika saját és szövetségesei szabadságát meg kívánja őrizni. Márpedig meg akarja.

"Második amerikai forradalomnak" is nevezik, ami ez után következett. 1981 és 1989 között ugyanis egyfelől véget ért a '30-as évek eleje óta jellemző államközpontú felfogás, vagyis a New Deal és a Great Society gazdaság- és társadalompolitikai vonala, amely az állami regulációban és a központi redisztribúcióban hitt; másfelől befejeződött a '70-es években uralkodó, enyhülésnek nevezett folyamat, amely a Szovjetunióval való békés együttélést hirdette. Reagan ugyanakkor pragmatikus politikusnak volt mondható, hiszen Fehér Házi évei alatt korábban a demokratákra szavazókat is meg tudta nyerni (ők voltak a Reagan-demokraták), és a kongresszusi ellenzéki többséggel is képes volt együttműködni. Előbbire az egyértelmű választási statisztikákon túl jellemző, hogy a szintén neokon, 1980-ig demokrata-párti Jeane J. Kirkpatricket ENSZ-nagykövetnek nevezte ki; kompromisszumképességét pedig demonstrálja, hogy noha ő maga hívő volt, de a szavazótáborának meghatározó részét alkotó vallásos jobboldaliak nyomásának nem engedett, amikor bár konzervatív bírókkal töltötte fel a Legfelsőbb Bíróságot, mégsem vezették be az iskolai imát, és nem tiltották az abortuszt.

Reagan valóban forradalmi változást hozó gazdasági programja a legátfogóbb volt a New Deal óta, amelyre szükség is volt, hiszen - folytatva a párhuzamot - hivatalban töltött első két évében Roosevelt óta nem látott gazdasági válság sújtotta Amerikát. A gazdasági program tengelyét az adók látványos csökkentése és a védelmi kiadások növelése jelentette, amelynek előre látható következménye az államháztartási hiány növekedése volt. El kellett azonban dönteni, hogy mi a fontosabb, tétovázásra pedig nem volt idő. A Friedman-féle kínálati gazdaságpolitika elveinek megfelelően a Reagan-adminisztráció abban hitt, hogy ha a nagyobb jövedelemmel rendelkezőknél több pénzt hagy az állam (vagyis radikálisan csökkenti az adókat), akkor a megmaradó összeg befektetések és fogyasztás révén "lecsöpög", vagyis rövidesen megjelenik a társadalom alsóbb szegmenseiben is, méghozzá új vállalkozások és új munkahelyek révén. A Reaganomics másik elve az volt, hogy az infláció és a munkanélküliség együttes csökkentésének ára az államháztartási hiány növekedése lesz, amelyet azonban a gazdasági teljesítmény fokozásával lehetséges majd csökkenteni. Ezt pedig a vállalkozások szabályozás és adóterhek alóli mentesítésével lehet elősegíteni.

Reagan nyolc éve alatt a 7,2%-ról induló munkanélküliség hamarosan meghaladta a 10%-ot, majd tartósan 5-6%-ra csökkent (2008 után ismét kétjegyűvé vált). A gazdasági növekedés mínusz 2%-ról plusz 6, illetve stabilan plusz 4%-ra emelkedett (jelenleg ismételten a negatív tartományban van). Az inflációt sikerült 12,5%-ról 8, majd 4% alá szorítani (napjainkban 3% körül mozog), miközben a családi bevételek - főként a középosztály és a gazdagabban esetében - érezhetően növekedtek. Reagan ésszerűségi és elvi okokból a leggazdagabbak adószintjét 70%-ról 50, majd 25%-ra csökkentette (ez most 35%-on áll). A katonai kiadások szükséges fokozása és vele párhuzamosan az adócsökkentés a deficit megugrásával járt, amely (GDP-arányosan) a kezdeti mínusz 2,5%-ról mínusz 6%-ra is felugrott, de 1989-re ismét az 1980-as szinten tartott. Leglátványosabban az államadósság nőtt, amely a nemzeti össztermék arányában mínusz 26%-ról indult, és egyenletesen növekedve mínusz 40%-ra nőtt.

Reagan alatt a jólét egyértelműen növekedett, a gazdasági szárnyalt - a kormányzati filozófia pedig még évtizedekig meghatározó maradt. Hiszen, noha a '80-as években az állam csökkentése nem volt látványos (az adócsökkentés, több finanszírozási kérdés szövetségiről állami szintre delegálása és a központi szabályzás leépítése számított annak), egészen Obama elnökségéig nem érvényesült szélesebb körben a központi reguláció, az államosítás és az adók növelésének kormányzati akarata vagy lakossági elvárása. A '80-as években hangoztatott változások jelentős része Reagan hivatali évei után következett be, illetve a közgondolkodásban érvényesült. Ide tartozik, hogy 1989 után állandó maradt a törekvés, hogy az infláció maximum egyjegyű maradjon, az adók szintjét alacsonyan tartsák, a jóléti kiadásokat pedig morális és fiskális megfontolásból csökkentsék, s leginkább a munkahelyek számának növelésére koncentráljanak.

A külpolitikai helyzet a gazdaság állapotához hasonlóan vigasztalan volt, amikor Reagant beiktatták. A Szovjetunió offenzívában volt Afganisztánban és Lengyelországban, szövetségesei (a szandinisták, Kuba, Vietnam) szintén támadásba lendültek Nicaraguában, Angolában, Kambodzsában és mindenhol másutt, ahol a nyugati világ érdekeit nem védelmezte többé Amerika. A Carter utolsó hónapjait megkeserítő iráni túsz-dráma Reagan hivatalba lépésével ugyan befejeződött, de az Amerika presztízsét megtépázó folyamatok ezzel nem álltak meg. Valamit tenni kellett. Reagan visszaemlékezésében úgy ír, hogy "a mi politikánk erőn és realizmuson alapult. Békét akartam, de olyat, amely erőn és nem egy darab papíron nyugszik." Ennek megfelelően a szovjet érdekszféra perifériáján pénzzel támogatta a kommunizmus ellenségeit, és ha kellett, fegyveres beavatkozás mellett is döntött, majd Moszkva végzetes meggyengítése, illetve Gorbacsov hatalomra kerülése után a tárgyalásos utat választotta. A tárgyalás azonban mit sem ért volna a több ízben is megfogalmazott határozott üzenetek és a fegyverkezés újraindítása nélkül, amely végül a Szovjetunió gazdasági és katonai megroppanásához vezetett.

A Reagan-éra alatt Amerika hírszerzési és anyagi úton támogatta a nicaraguai kontrákat, a lengyel Szolidaritást és az afganisztáni mudzsahedeket (amelyről a Rambo III tesztoszteron-filmje is megemlékezett Stallone erőtől duzzadó alakításával). A "csillagháborús terv" beindítása, az 1983-as grenadai invázió, a három évvel későbbi líbiai megtorló bombázás és az európai rakétatelepítés azonban félreérthetetlen katonai fellépés volt a "Gonosz Birodalma" ellen. A détentnal való szakítás, az erő és a morális elkötelezettség külpolitikai alkalmazása, valamint az Amerikának kedvező helyzetben megindított tárgyalások vezettek végül oda, hogy mire Reagan letette hivatalát és a világ átlépett a posztbipoláris korba, leomlott a berlini fal, felgördült a vasfüggöny, a szovjet csapatok távoztak Afganisztánból és Közép-Európából, a kubai erők kivonultak Angolából, a vietnamiak elhagyták Kambodzsát, Európa középső és keleti fele pedig - benne Magyarországgal - békés rendszerváltozás során megszabadult a kommunizmustól (ha a kommunistáktól nem is).

A reagani külpolitika 1989 után egy korszak olyan jellemzőjének tűnt, amelyet nem lehet folytatni, hiszen az ellenség bukása után nem szükséges továbbra is fenntartani az erő és a morál kettősét. A hidegháború végét követő húsz év négy elnökének öt ciklusa abban volt azonos, hogy Amerika világban betöltött szerepét aktívan képzelte el. Reagan egykori alelnöke, idősebb Bush iraki beavatkozása a status quo realista helyreállítására szorítkozott, Clinton két ciklusa alatt a humanitárius intervencióban és az ENSZ-ben hitt (Haiti, Szomália), de egyedül is cselekedett (Szerbia), ifjabb Bush két ciklusa egy új, unipoláris víziót próbált megvalósítani az afganisztáni és iraki háború révén, Obama pedig egyelőre nem rendelkezik világosan látható doktrínával, amit jelez az iraki kivonulás és párhuzamosan az afganisztáni háború elmélyítése, valamint a tétovázó líbiai beavatkozás. Súlyos és nehéz tehát a reagani örökség, amelyet épp olyan nehéz folytatni, mint lezárni.

Reagan 1989. januári búcsúbeszédében úgy összegezte adminisztrációja eredményeit, hogy kiemelte az amerikai értékek és a szabadság újrafelfedezését, és két legfontosabb lépésének a gazdasági talpra állást (különösen a 19 millió új munkahelyet) és Amerika világban betöltött helyének visszaszerzését, sőt a vezető szerep újra megtalálását nevezte. A józan észre hivatkozva értékelte úgy, hogy helyes volt az adók nagyarányú csökkentése, amelyek felszabadították a gazdaságot, és helyes volt Amerika erejének visszaállítása, amely végül békét hozott a világnak. "Ha valami nagy dologba fogsz, gyakran nem tudhatod, mire fog vezetni. Meg akartunk változtatni egy nemzetet és vele együtt a világ is más lett" - mondta, utalva rá, hogy gazdasági lépései nyomán felismerhetővé vált, hogy ha az állam növekszik, akkor a szabadság visszaszorul (és fordítva!), külpolitikai cselekvése nyomán pedig világossá vált, hogy mivel a kommunizmus arca soha sem változik, jobb megszabadulni tőle, mint együtt élni vele.

Utolsó hivatalos beszédében kijelentette, hogy "sokan Reagan-forradalomnak nevezik, ami az elmúlt nyolc évben történt. Nos, mindezt tiszteletben tartom, de számomra inkább egy nagy újrafelfedezésnek tűnik, amelynek során ismét megtaláltuk közös értékeinket és újra a józan ész birtokába jutottunk." A permanens változások, amelyek a '60-as évek óta gazdaságilag, és az erő felmutatásának hiánya, amely a '70-es években külpolitikailag kötötte gúzsba az Egyesült Államokat, Reagan összegzése szerint a '80-as években átadta helyét a szabadságnak. Ezt nem más tette lehetővé, mint a legnagyobb politikai oximoron: a radikális restauráció, vagy konzervatív forradalom. A Reagan-titok megfejtése azóta is tart.

(Képünkön Ronald Reagan látható, amint kaliforniai birtokán piheni ki a favágás fáradalmait.)