Breivik tette összhangban állt a nyugati szélsőjobb egyik új trendjével, de ebből még egy ilyen borzalmas cselekedetsorozat nem igazán következne. Ezért egy magányos őrült tettének minősíthetjük.

A norvég tömeggyilkos, Behring Breivik ténylegesen emberek sokaságát gyilkolta meg. Érthetetlen amúgy, hogy a túlerőben lévők (magyarul a többség) miért nem ugrottak rá, és akadályozták meg a tettét, mint ahogyan az is nehezen felfogható, miért tudott másfél órán át szabadon lövöldözni (ez a történet Magyarországon már összeesküvés-elméleteket indítana be) a tettes, holott valószínűleg "csak" arról van szó, hogy az erőszaktól elszokott, individualista és jóléti skandináv államokban az ilyen irracionális cselekedeteket elképzelhetetlennek tartják, mert ezektől el vannak szokva, így az egészséges, ugyanakkor az ösztönökön alapuló önvédelmi reakciók lehetőségei is korlátozottak. A háborúk múltával maradtak a viták, és mindenki csak a meggyőzésben bízik, a halálos ellenség fogalma diszkreditálódott és lekerült a napirendről. Pedig Breiviket - in action - nem lehetett volna sem kerekasztalhoz ültetni, sem mediátorokat bevetni, hogy puhítsák az álláspontját vagy értse meg a "Másik" felet. A pszichoanalitikus is késésben volt, nem lett volna idő arra, hogy felgöngyölítsék és felfejtsék gyermekkori sérelmeit, anyjával és apjával folytatott esetleges harcait, Ödipusz-komplexusát, a korai gyermekorra visszanyúló szexuális zavarait. A lövések pillanatában a modern szekuláris európai kultúra megannyi teljesítménye és eszköze zárójelbe tétetett, mindezek megléte maximum a bűnüldözőket, a bűnöst nem korlátozta.

A gyilkos politikai és ideológiai hovatartozásáról nagy viták folynak - főleg a szélsőjobboldalon. A legismertebb magyar szélsőjobboldali heccportál "cionistának" és "szabadkőművesnek" nevezte a gyilkost, mert valóban volt szabadkőműves múltja, nem volt Izrael-ellenes, sőt, az arabokkal a kemény kéz politikáját hirdető izraeli jobboldal csodálójának számított. A portál és sok olvasója szerint ezzel a gyilkos maga árulta el, vagy fedte fel magát: hogy nem igazán radikális jobboldali, hanem beépített ügynök, vagy legalább is titkos liberális. Tüntetést is szerveznek - az izraeli követség elé, amely kissé kompenzatórikus aktusnak tűnik akkor, amikor tudjuk, hogy a gyilkos a tüntetést szervező magyar szervezetnek (nem csak neki, persze) elektronikus levelet is írt, amelynek tartalmával, illetve írója számos nézetével a szervezet vezetője egyetértését is fejezte ki.

Miért is téved a portál és megannyi olvasója? Azért, mert műveltségük és ismeretanyaguk féloldalas: nem ismerik a mai nyugat-európai radikális jobboldal politikai és ideológiai viszonyait, természetét. A nyugati radikálisok jelentős része ma nem a zsidókra és Izraelre, hanem a bevándorlókra fókuszál, merthogy ezek nem zsidók, hanem arabok, törökök és perzsák. Európában 1990-ben 29,6 millió, míg 2010-ben 44,1 millió iszlámhitű élt. Nyugat-Európában tehát ma nem zsidó, hanem muszlim bevándorlás van, ráadásul ez a bevándorlás olyan csoportok mozgását és letelepedését jelenti, melyek hihetetlenül erős vallási és kulturális identitása közösségi jellegű. Az európai muszlimok identitásában meggyöngült, individualizálódott Európával találják szembe magukat, ahol is a közös jogi-politikai tér, az Európai Unió sem tud választ adni a bevándorlás keltette kihívásokra, s a közös kulturális-vallási kód kikapcsolásával, bizonyos politikai és pénzügyi keretek létrehozásával sem képes egységet teremteni és erőt felmutatni. A burka-tilalommal szembeállított szekuláris Európa vonzereje kisebbnek tűnik mint a jogi büntetéstől való félelem, mellyel a burka viselőit sújthatják. Az Európai Unión kívüli s erős identitású Izrael viszont (melynek politikai szerkezete európai, bár keleties vonásokat is őriz) olyan harcot folytat a palesztin radikálisok ellen, mely - legalább is - szövetségessé tehetett bizonyos európai radikálisokat. Ez a taktikai egység fontosabbnak bizonyult sok radikális párt esetében, mint a zsidóság hagyományos bűnbak-szerepe az ultrák mitológiájában.

Ennek a trendnek számos jele is volt a múltban, de igazán akkor vált világossá a léte, amikor 2010 decemberében minden addiginál magasabban dekorált szélsőjobb politikusok látogattak Izraelbe (Heinz-Christian Stache, az Osztrák Szabadságpárt elnöke, Filip Dewinter, a belga Vlaams Belang vezetője, René Stadtkewicz, a német Szabadságpárt alapítója és Kent Ekeroth, a Svéd Demokraták nevű bevándorlásellenes párt nemzetközi titkára, aki maga is zsidó). Ők együtt adták ki a "Jeruzsálemi Nyilatkozatot", mely Izrael jogát szögezi le arra, hogy megvédje magát a terror ellen, valamint a "demokratikus, nyugati közösség" mellett kötelezik el magukat a "fundamentalista iszlám totalitariánus fenyegetésével" szemben. Szintén Izrael újdonsült barátja Geert Wilders és a holland Szabadságpárt, mely nyíltan harcban áll Hollandia "muszlimizációjával" szemben, hagyományosan európai szekuláris és libertárius elképzelésekkel bombázza az európai iszlámot és Hollandiát.

Nagyjából e törésvonalak miatt és okán nem veszik fel a Jobbikot az FPÖ által uralt radikális jobboldali pártcsaládba, s a szintén Izrael-ellenes Brit Nemzeti Párttal együtt kénytelen külön utakon járni, a hagyományos zsidó- és romaellenesség pályáján mozogva, amely inkább kelet-európai jegy, annak is anakronisztikus formája. A gyilkos amúgy szabadkőműves is volt, amely - az előítéletekkel ellentétben - amúgy nem jelenti és régen sem jelentette a per se normalitást vagy a liberalizmust (a norvég gyilkost egyébként korábban már kizárták a páholyból). A XIX. század végi, XX. század eleji Magyarországon például megoszlottak az erők a nemzeti és a (kevésbé) nemzeti, polgári radikális páholyok között, ergo a parlamenti vitákat leképező lodzsa-világnak volt egy olyan hányada, amely nem a radikális szekularizmust támogatta, s többek között ennek is volt köszönhető aztán, hogy radikális páholyokból távoztak számosan olyanok (pl. Vázsonyi Vilmos 1912-ben), akik nem értettek egyet a szélsőséges vallásellenes radikalizmussal.

A norvég gyilkos tette tehát összhangban állt a nyugati szélsőjobb egyik fontos új trendjével (a kormányzó baloldali munkáspárti, pacifista és egyben Izrael-ellenes baloldaliakat ölt meg Breivik), ugyanakkor ebből még egy ilyen borzalmas cselekedetsorozat sem igazán következne. Ezért egy magányos őrült tettének minősíthetjük a gyilkosságot (a modell állítólag a Unabomber volt), még ha az is biztos, hogy a politikai-társadalmi konfliktusok megoldását erőszakkal megvalósítani akarók közül ma sokan szélsőjobboldali és szélsőbaloldali nyelvezetet használnak, egy ilyen nyelvi közegből hamarabb léphet színre egy gyilkos, mint a politikai centrum színteréről. Izrael küzdelme az arab világgal pedig valós értékkülönbségeken is alapul, ám egyes nyugat-európai és izraeli jobboldali csoportok muszlimellenes érdekközössége átmeneti jellegű, még akkor is, ha a nyugat-európai politikai diskurzusból a zsidóellenesség kiszorult, míg a (közvéleménykutatások szerint erős) muszlim-ellenesség nem tudott bekerülni, holott valós társadalmi probléma áll mögötte, nem csak a radikálisok xenofóbiája.

Amíg ezzel a problémával Európa nem kezd valamit, ha nem lép túl a szokásos emberjogi frazeológián és (a szélsőjobb felől érkező) esszencialista fajelméleten, minden feltétel adott egy újabb tragédiához, az izraeli szélsőjobb szupportív alakjai pedig maguk is elfelejtették, hogy őseik (valamikor) bevándorlók voltak Európában és a Közel-Keleten, és hogy ugyanaz a differenciálatlan és leegyszerűsítő ellenszenvben volt részük a múltban, mint most az európai muszlimoknak. Az iszlamizmus a probléma, nem maga az iszlám, e felfogásban különböznek egymástól az európai konzervatívok és a szélsőjobb radikálisok.

(Képünkön az Angol Védelmi Liga tüntetése látható.)