Deutsch Tamás leír/mond valamit, és legalább nem tagadja. Ezen mások felháborodnak. Megint mások leírnak/mondanak valamit, majd elkezdenek mismásolni. A közfelháborodás azonban ekkor sem maradhat el.

A fideszes EP-képviselő nem először borzolja a kedélyeket vulgáris, szabadszájú - de tegyük rögtön hozzá: szívből jövő, őszinte - Twitter-bejegyzéseivel. Korábban pl. az "aljas emberek", "az irtózatos gecik" és Gyurcsány Ferenc között vont párhuzamot, most pedig Thomas Meliát küldte el melegebb éghajlatra.

Nevezhetnénk mindezt akár a XXI. század kommunikációs eszközeit jól fel/kihasználó bulvárpolitikusi trükknek, rafkós cybercsínynek is. Persze, káromkodással könnyű médiafelületet nyerni - mondják ilyenkor a Tagesspiegel-előfizető, progresszív magyar értelmiségiek, s odadörmögik még, hogy "lábszagú provincializmus" (Ungváry Rudolf persze nem lehet olyan, mint Deutsch. Ő a klasszikus viccből a dadaista művész, akit úgysem értenek meg). Valóban, van abban valami, hogy ezzel akarhat feltűnést kelteni Brüsszelből az egykori ifjúsági miniszter. Azonban ennél fontosabb, hogy Deutsch Tamás az inkriminált tweetek után nem kezd el magyarázkodni, himihumizni, álságosan-álalázatosan sajtótájékoztatókat tartani, hogy "nem úgy értettem", vagy "sajnálom, ha valakit megbántottam", esetleg: "mindenkitől elnézést kérek, akit kellemetlenül érintett mondandóm".

Nem. Nincs az, hogy elzárkózik a világ elől, csak hogy ne kelljen reagálnia, vagy hogy kurvaanyázik egyet, majd elnézést kérve fenntartja a kurvaanyázás tartalmi mondanivalóját. Nem, Deutsch legalább kerek perec ragaszkodik ahhoz, amit leír, sőt: be is vallja, hogy "[a Twitteren] végre ki lehet mondani, amit gondolok... elmondom a véleményemet. Őszintén. Szabadon".

Az eset nyilvánvalóan túlmutat önmagán. Túlmutat a hétköznapok A te anyád! c. politikai vita- és esztrádműsorain, meg az egész juj-most-csúnyát-mondtam-nagy-nyilvánosság-előtt-letagadom-de-mégsem-de-igen világán. Arról van szó, hogy ledöntjük-e a politikai korrektség puha diktatúrája által ránk erőltetett modern tabuk rendszerét (értsd: miről lehet és miről nem lehet nyilvánosan beszélni), és vállaljuk a kiejtett vagy leírt szó által ránk rótt felelősséget vagy sem. Vagy ahogy Megadja Gábor barátom fogalmazott nemrégiben: ledöntjük-e a tabudöntögetők tabuit?

Egyáltalán nem a gyurcsányi "jaj, én úgy el szeretném mondani az igazat, de ezek a rohadt pártpénztárnokok a herémnél fogva odakötöztek a Jókai utca 6. alagsori WC-tartályához" típusú, magát önfeláldozónak hazudó magatartásról beszélek. Persze, hogy nem, hiszen Gyurcsány ugyanazt a pozőrködést és képmutatást folytatta az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, ami ellen - elviekben - a Balaton partján anno kikelt (Vö. "Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna, ehelyett hazudtunk" vs. "nem hazudtam, de nem bontottam ki az igazság minden részletét".)

Sokkal inkább arról, egészséges-e a közbeszédnek az a már-már megcsontosodni látszó rendszere, amely valójában gúzsba köti a nyílt beszédet és kiveti magából azt, aki őszinte, vagy legalábbis vállalja azt, amit mondott? Sajnálatos módon - nem egy forradalmi megállapítás - azzal állunk szemben, hogy míg a Nyugat haladó píszi-kultúrája egy sor, mondhatni konzervatív, de legalábbis hagyományelvű tabut megdöntött (tradicionális nemi szerepekből új gender-ideológia, stb.), helyettük a tolerancia nevében újakat emelt - s aki ezeket csak egy ujjal is érinti, lakolnia kell. Mindebben természetesen a mainstream média lelkes partner, előszeretettel veszi át és közvetíti a nyilvánosság számára az új értékeket - és kicsinálja azokat, akik véteni mernek ellenük.

Esetünkben a probléma csak az, hogy a politika szférája erre egy sajátságos védekező mechanizmust alakított ki - vélhetően tudat alatt. Amint nyilvánossá teszünk ugyanis egy döntéshozatali fórumot, az igazán lényeges politikai döntések egy lépéssel hátrébb lépnek, a nem nyilvános fórumokra. Azaz a politikus - szándékoltan vagy sem - egy álságos magatartásformát alakít ki a nyilvánosság irányába, külön, a "követelményeknek" megfelelő szókinccsel és modorral (ld. "cigány" helyett "roma"), csak azért, hogy meg tudjon felelni a politikai korrektség új elvárásainak - miközben a színfalak mögött természetesen a "beavatottak" teljesen más nyelvezettel és tartalommal értekeznek ugyanarról a kérdésről. Profán, mégis kedvenc példám az a Donáth László-interjú, amelyben az evangélikus lelkész saját szocialista-liberális barátai korholja, mivel szerinte "az nem megy, hogy valaki ott áll mellettem a Szent István parki kirekesztés elleni tiltakozáson, majd másnap a csukott ajtók vélt biztonságában nyíltan cigányozik".

Persze, nyilvánvalóan azért kell ez a maníros pozőrködés, mert a választópolgárok széles rétegei előtt - a politikai korrektség által diktált játékszabályok alapján - nem lehet kiállni, és azt mondani: ez van, gyerekek, idén nincs karácsony! Nem lehet odaállni, és nyíltan elmondani, hogy ennyi nyugdíjast nem bír el az ország; hogy igen, lehet, hogy valami feszkó csak van Északkelet-Magyarországon; hogy nehogy már azok a szakszervezetek pattogjanak most a "munkások jogai" miatt, akik az elmúlt 8 évben együtt langyossöröztek a szocikkal. Mindeközben persze a nyilvánosság (egy része) tudja általában, hogy miről van szó, csak hát dekódolni muszáj a mondanivalót - mert azt ugye nem lehet, hogy valaki csak úgy nyíltan elmagyarázza, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörét igenis azért kell szűkíteni, mert ha sokat pattognak, akkor gajra megy a költségvetés...

Ugye világos: ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy még több (ál)toleranciára, még több simliskedésre, még több hipokritára lenne szükség. Sőt. Éppen azt, hogy minél több @dajcstomi legyen, aki őszintén kimondja azt, amit fontosnak érez, függetlenül attól, hogy mit diktál a Progresszív Politikai Korrektség Nagy Kézikönyve. Kicsit kevesebb álságosság, jobb élet.