Van még miért kiállni, tenni, van mire rácáfolni. Jelszavaink mögött még mindig valós problémák bújnak meg. Az átalakulás elkezdődött, az első lépéseket megtették. De a folyamat nem befejezett.

"Tulajdonképpen micsoda lappangó, rejtett, megbízható boldogság ez, velük lenni. Igazán kinyalhatják a fenekemet, de ha ez a vén marha most beleesne a korlátról a vízbe, utána ugranék, mint a mindennapi kenyeremért. Nem is a szép szeméért. De hát össze vagyunk kötözve, s még csak nem is úgy, mint a hegymászók vagy a szeretők, nem azzal a részünkkel, amelyiknek neve, honossága, lakcíme van, s tesz-vesz, szerepel, ugrál a világban, hanem igazában nagyobbik részünkkel vagyunk összekötözve, amelyik nézi mindezt. Tejsav vagy gyanta, valami kitermelődött izomlázból, sebekből, sárból, hóból, életünk gyalázatából és csodáiból; valami kenyérízű, ami nélkül most már nehéz volna meglenni." Ottlik Géza: Iskola a határon

A nyolcvanas években születtem: amikor valami bizsergető érzés ette be magát a mindennapokba, és amikor az általános fásultság ellenére a közakarat ereje a században utoljára mutatkozott meg egységesen és elementáris erővel Európában. Ekkor már minden igazán konszolidált volt: a gazdaság, a politika, a balatoni nyaralás - egyre távolabb egy őrült lassan, de érezhetően haldokló birodalom messze nyúló kezétől. De számunkra, akik a nyolcvanas évek végén a jelenlegi rendszerünk első dicsőséges pillanatait a földön fekve, lelkesen legózva, totális értetlenségben éltük át, mindebből csak a 2 forintos lángos, háromszög alakú zakók és a klasszikus gyermek/tinédzserkor boldog és időnként kevésbé felhőtlen pillanatai maradtak meg. Nem értettük (miért is értettük volna?), mekkora dolog, hogy forradalomként tanultunk '56-ról, hogy mi magunk dönthettünk, milyen nyelvet tanuljunk, hogy miénk volt először igazán a tér a már létezésükben is szürreális beton pingpongasztalok között kulcsosgyerekként, a Gödörben, vagy először és utoljára a Süsiben - sörakció 5-től 8-ig. És a szüleink örömmel vegyes félelemmel nézték, mit kezdünk a társadalomra szakadt szabadsággal tizenévesen; nem elég a kamasz hiszti, hirtelen kinyílt a világ is.

De nem csak a szabadság adatott meg nekünk, hogy sosem kellett megtapasztaljuk, milyen érzés a kilátástalansággal betakart hétköznapokban vagy a forradalom utáni sötét rettegésben élni - de óriási lehetőség is áll előttünk: az elsők vagyunk, akik szabadon döntenek. Minden fals felvetés és ostoba összehasonlítás (kazetta vs. CD - csak hogy a legtipikusabbat említsem) ellenére ez az, amiben valóban különbözünk az előttünk járóktól és az utánunk következőktől.

Mert minden szociológiai értekezés ellenében biztos vagyok abban, hogy nem az a valódi kérdés, hány évesen költözünk el a szüleinktől - az anyagi okok miatti otthonmaradás, csak úgy, mint a két vagy három generáció együttélése, ugyanis nem új keletű jelenség. (Ha pedig valaki azért él még 30 évesen is a szüleivel, mert képtelen egyedül mosni a gatyáját - nos, ez nem generációs probléma, hanem elcseszett nevelés.) És még csak nem is az a fő különbség, hogy hány évig járunk egyetemre, hányszor váltunk munkahelyet, stb. A korábbi évtizedek biztonságot nyújtó, ugyanakkor eleve elrendeltetett, ijesztően zárt pályaképével szemben most tengernyi lehetőség áll előttünk; akár a tudományos pályáról, akár a későbbi, szakmán belüli, vagy a szakmák közötti mobilitásról beszélünk. Persze ehhez szükségeltetik, hogy ne csak korban, hanem felelősségvállalásban is felnőjünk a lehetőségekhez - nincs maszatolás: ha nem sikerül, nekünk kell javítani a nagyrészt saját döntéseink okán kialakult nehéz helyzeteken. Szintén nem érzem problémának a késeinek mondott családalapítást sem; kevesen vannak olyanok, akik teljes magabiztossággal képesek úgy egy életre társat választani, hogy tisztában vannak önmagukkal, álmaikkal, céljaikkal, reményeikkel. És nem "kiélésről" beszélek, amire oly' előszeretettel hivatkoznak, ha menekülni akarnak az elköteleződés elől, hanem az értékek, elvek, eszmék és ezek fontosságának tisztázásáról, vagyis egy felelősségteljes élet megalapozásáról. Tudni, mi számít, miben vállalható a kompromisszum, miért érdemes akár meghalni is - megkeresni és kitartani amellett, aki végigkísér ezen az úton, és akinek mi is igaz kísérete lehetünk. És ezt nem biztos, hogy a korai huszonévekben találjuk ki - és meg.

Sok mindenről lemaradtunk? Naná. Keruac szinte minden utat bejárt, ekkor a CBGB már legenda volt, elképzelni sem tudjuk, mit jelenthetett Woodstock a maga idejében, a romániai forradalomból pedig legtöbbünknek mindössze annyit sikerült felfognunk: a puccs szó nyilvánvalóan a puncs valamiféle válfaja lesz. De nem minden meccs lefutott, sőt. Van még miért kiállni, tenni, van mire rácáfolni. Jelszavaink mögött még mindig valós problémák bújnak meg. Az átalakulás elkezdődött, az első lépéseket megtették. De a folyamat koránt sem befejezett, egyetlen területen sem. Hogy az előző évtizedek hangzatos eszméiből mit és hogyan tudunk megvalósítani - most már rajtunk áll. A körülmények és lehetőségek mások, és bővült eszközeink tárháza is, de a célunk ugyanaz, mint szüleinké, nagyszüleinké, vagy akár a csatába (még) őszinte hittel lovagoló őseinké: megtalálni a helyünk, az értékrendünk, a világ egy pici szegletét, ahol minden a helyére kerül, és ahol kevésbé érezzük elveszettnek magunk, ahol őrizhetjük korunk prófétáját, aki tudja, merre érdemes elindulni. Ugyanúgy vágyunk valamivel kitűnni, rálelni éltető célunkra, hősnek lenni a magunk módján, valami utánozhatatlant alkotni és tompítani az ordító igazságtalanságokat. A világ kifordulása ugyanolyan zavart okoz, és ugyanaz a vágy is, hogy helyreállítsuk. Ahogyan ugyanaz a pusztán másodpercekig tartó könnyű szabadság-érzés árad a '60-as években készült, réten heverésző fiatalokat ábrázoló képekről, mint amit akkor érezhetünk, ha egy kedélyes vasárnap este a mólóról bámuljuk a várost.

De példátlan helyzetünk ellenére gyakran olyan status quokhoz ragaszkodunk, amelyek már akkor is avíttnak számítottak, mikor mi még a 30 éves tervben sem szerepeltünk. Olyan demagóg frázisokat kiabálunk a világba, amelyeknek valódi jelentésével - hál' Istennek - nem vagyunk tisztában. Lehet, hogy azért mert kimaradt az összekovácsoló, szinte tapinthatóan közös szocializáción alapuló generációs lázadás egy elnyomó és megfélemlítő rendszer ellen. Mert nem voltunk részesei a történelem legtisztább pillanatainak: rendszerváltás, forradalmak - nincs közös élmény, közös ellenség, közös lázadás. Lehet, hogy emiatt érezzük úgy, ellenséget kell kreálnunk ellenfeleinkből. Talán emiatt érezzük szükségesnek, hogy minden lépést, gondolatot, szót, cselekedetet és mulasztást egy olyan korszak retorikájával támadjunk, amelyről - minden történelemkönyv, film és nagyszülői elbeszélés ellenére - fogalmunk sincs, mégis unalomig használjuk, mint vastapsot a színházi előadás végén: már régen nem egy-egy kiváló darabot, egy katartikus színészi játékot jutalmazunk vele. Szól, ha kell, ha nem. Pedig ez az, amiben elsők lehetünk, ami naggyá teheti a mi generációnkat: bebizonyítani, méltók vagyunk az örökségünkre, tudunk élni a pluralizmus eszközeivel, és nem visszaélni azokkal, mert értékükön kezeljük azokat. Hogy jóra tudjuk fordítani a szabadságunkat. Túl a káráláson, az ördög- és szellemidézésen. És ha erre sem vagyunk képesek, nem tudom, hogyan viselkednénk valódi vészhelyzetben, képesek lennénk-e arra a hazaszeretetre, mint dédapáink; de pillanatnyilag úgy tűnik, akinek például nem szimpatikus a honvédelmi miniszter, nem védi meg a hazáját. És ez csak egy dolgot jelent. Hiába nőttünk fel a mindenre kiterjedő szabadságban, pluralizmusban, hiába tudjuk, nekünk tényleg van választási lehetőségünk, nem tudunk élni vele, nem értjük a szavak súlyát, nem nőttünk fel a demokráciához, mert azt hisszük, ez annyit tesz, mindent szabad és minden elvárható. Hogy a véleménynyilvánítási lehetőségek nem kophatnak el, nem értéktelenednek el, csak mert túl sokszor élünk (vissza) velük.

Közhely ugyan, de igaz: sokkal nagyobb dolgok kötnek össze, mint amik elválasztanak. Mi mégis úgy méregetjük a másik oldalt, mintha a lódenkabátba bújt ördögöt látnánk benne. A generációnkat, és a szoros, összetartó kis közösségeken alapuló társadalmunk jövőjét fenyegető rém nem a közösségi médiában lakozik. Hanem a kártékony riogatásban, az individuális érdekek mindenekfelettiségében (amely legtöbbünknél megakadályozza, hogy megtapasztaljuk, mennyire felemelő érzés, ha olyanok állnak mellettünk, akikért - Bébéhez hasonlóan - érdemes ugrani). Mert ha gyávaságból, lustaságból nem teszünk, ha elfelejtjük, hogyan kell bátran kiállni - akár a saját komfortérzetünket kockáztatva - az igazunkért, az elveinkért, a többiekért, akkor bebizonyosodik, hiányzik belőlünk a bátorság, a tenni akarás; az igazi, az őrült, a leküzdhetetlen, az elementáris tenni akarás, amely akkor is tettre sarkall, ha a reménytelen harc szele mozgatja zászlónk - és amely a nehéz, súlyos és gyönyörű nemzeti örökségünk része. Az a késztetés, amely kiugraszt az elefántcsonttoronyból, amely megakadályozza, hogy szemet hunyjunk, amely valódi tettekre késztet, nem pedig egy pamflet vagy egy dal megírására. Amely csendben emel láthatatlan hőssé, mert nem a nyilvánosság, nem a figyelem sarkall cselekedni, hanem a saját igazságérzetünk - amelynek köszönhetően teszünk akkor is, ha cselekedeteinkkel vállaljuk annak ódiumát, hogy megbélyegeznek, hogy nem értik vagy félreértik szavainkat.

És jó lenne minél előbb felébredni, mielőtt végleg eltűnik az a nemzedék, amely örökül hagyta számunkra az ember legalapvetőbb jogát, hogy a saját döntéseink határozzák meg életünket.