Kétségtelen, hogy van összehangolt mozgás a nemzetközi pénzügyi szereplők között, még ha ezt nem is úgy kell elképzelni, hogy egy sötét szobában néhány rejtélyes alak hetente elhatároz valamit.

A honi sajtóba végeláthatatlannak tűnő vita van arról, hogy a forint elleni támadásoknak és a magyar leminősítésnek a kormány rossz gazdaságpolitikája, illetve a magyar gazdaság sérülékenysége, avagy kizárólag külföldi spekuláció-e az oka.

A 2008-ban kirobbant pénzügyi válság kapcsán számos elemzés látott napvilágot arról, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer "túlnőtte" magát, a pénzügyi intézmények olyan mértékben telepedtek rá az egész világgazdasági vérkeringésre, hogy az már egészségtelen a reálgazdaság, a tényleges termelést megvalósító gazdasági szektorok számára. A pénzügyi válságot követően a nagy pénzügyi szereplők (bankok, brókerházak) pozíciója megrendülni látszott, azonban mára visszanyerték kitüntettet helyüket. Mivel a világ pénzügyi központja az Egyesült Államok, az itt zajló folyamatok meghatározó jelentőséggel bírnak az egész nemzetközi pénzügyi rendszerre. A washingtoni politika mindig is jelentős mértékben érdekcsoportok, "lobbik" foglya volt, amelyek azonban számos területen kiegyenlítik egymást, a gazdasági válság az amerikai politikai rendszer sajátosságai miatt azonban még nagyobb befolyást adott egyes csoportoknak. E lobbik közül pedig a legerősebb - forrásaiknál fogva - a pénzügyi intézmények. A 2008-as politikai fogadkozások ellenére a pénzügyi szabályozók területén alig történt előrelépés Amerikában, és mivel nemzetközi, és az egyik legjövedelmezőbb piacról van szó, ezen a téren is csak összehangolt kormányzati intézkedések esetén van esély globális szinten előrelépésre - amely sajnos elég csekélynek tűnik jelen pillanatban.

A pénzügyi intézmények befolyása tehát kétségtelenül óriási a globális világgazdaságban - persze nem mindenható, és ami ugyanilyen fontos, nem homogén. Kína például mára önálló pólussá vált a pénzügyi rendszer tekintetében, és míg Amerikában a politika nem elhanyagolható mértékben foglya a pénzügyi lobbinak, addig Kínáról elmondható, hogy az állam sokkal inkább ellenőrzése alatt tartja a pénzügyi intézményeit, mint fordítva - bár a viharfelhők ott is gyülekeznek. Az európai és az amerikai pénzügyi rendszer integráltságát jól mutatta a 2008-as válság villámgyors továbbterjedése Európára. Habár a kontinens államaiban, főként Franciaországban, Németországban szigorúbb, szabályozottabb pénzügyi rendszer működik, mint az angolszász világban, a pénz és tőkepiacok a globalizált struktúra révén lényegében ugyanúgy működnek, ugyanolyan meghatározóak az európai országok gazdasági-politikai életére, mint másutt - amint azt tapasztalhatjuk a szuverén államadósságok válságával kapcsolatban is.

Kétségtelen tehát, hogy a pénzpiacoknak, amelynek szereplői között éppúgy vannak egyszemélyes milliárdos spekulánsok, mint nyugdíjalapokat kezelő intézményi befektetők, óriási befolyásuk van az egyes országok gazdasági-politikai folyamataira. Az is kétségtelen továbbá, hogy van összehangolt mozgás a nemzetközi pénzügyi szereplők között, még ha nem is feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy egy sötét szobában néhány rejtélyes alak hetente elhatározza, mi fog a következő napokban történni a világ tőzsdéin. Egyszerűen azért van összehangoltság, mert ezen szereplők jó részének azonosak az érdekeik, ezért adott helyzetben hasonló lépéseket tesznek, anélkül, hogy arról előzetesen megállapodtak volna. Akik az összehangolt cselekvés tényét kétségbe vonnák, azoknak elég az Economist Intelligence Unit egyik minapi elemzését elolvasnia: "a befektetők azt a nézetet vallják, hogy két lehetőség van: a költségvetési integráció vagy a valutaunó felbomlása, és a gyenge növekedési kilátású, magasan eladósodott tagországok hitelezési költségeinek felhajtásával próbálják kierőszakolni az egyik vagy a másik fejleményt."

A pénzügyi szereplők a működésük és érdekeik lényegénél fogva egyaránt felelősek a gazdasági "buborékok" felfújásáért (mint azt a magyarországi devizahitelezés is példázza), amely ideiglenesen növeli a jólétet, és a gazdasági válságok elmélyüléséért, amely viszont a szociális válságjelenségeket erősíti fel. A pénzügyi rendszer szigorúbb szabályozása tehát kívánatos volna a gazdasági görbék kiegyenesítése végett, de ha még ez rövid távon meg is történne, a most tapasztalható európai gazdasági válság néhány fundamentális kérdéseire ez önmagában nem adna választ. Nem ad választ például arra az európai versenyképességi hátrányra, amelyet a drága európai munkaerő jelent. Nem ad választ a demográfiai problémákból adódó gazdasági-szociális kihívásokra, amely a fenntarthatatlan nyugdíj- és egészségügyi rendszerekben mutatkozik meg. Nem ad választ az Európai Unión belüli gazdasági egyenlőtlenségekre, és a belőlük fakadó pénzügyi feszültségekre, amelyet a monetáris unió jelen formájában láthatólag képtelen kezelni. Vagyis nem ad választ arra a fundamentális kérdésre sem, hogy az európai országok elmozdulnak-e politikai integráció irányába, vagy az Unió elindul a további fragmentálódás útján?

Nincsenek varázsreceptek, amelyek egyszerre minden problémát megoldanak, és amelyek minden kihívást egyszerre tudnak kezelni. A politikai unióval talán megerősödhet az euró, és vele Európa Kínával és az Egyesült Államokkal szemben, viszont cserébe szuverenitásunk további jelentős részéről le kellene mondanunk Brüsszel javára. Az Európai Unió szétesése viszont Európa további nemzetközi térvesztését gyorsítaná fel, ha a jelenlegi integrációs szinten sem vagyunk képesek állni a globális versenyt, miért gondolnánk, hogy egyedül, egyenként könnyebb lenne. Európa integráció nélkül ugyanúgy ki lenne téve olyan globális kihívásoknak, amelyekkel szemben csak közösen léphet fel hatékonyan. Az Unió felbomlása nem valószínű, hogy Norvégia vagy Svájc perspektíváját nyitná meg az európai félperiférián lévő kisállamok számára: sem a geopolitikai környezet, sem a nyersanyagforrások hiánya, sem a társadalmi kondíciók (egészséges korfa, produktív munkaerő és globális viszonylatban versenyképes - értsd: alacsony - munkaerőköltség-bázis hiánya) nem ebbe az irányba mutatnak. Az integráció révén azonban mindezek a feltételek tompíthatók.

A pénzügyi szereplőkről, nemzetközi piacokról, spekulációról szükséges és kell is beszélni - de az alapvető kihívásokról, valós mozgástérről, és a világos, lényegi alternatívákról hasonlóképpen.