„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Békés Márton | 2011. december 1.  | 09:00
Az összeomlás profitja
A történelem második globális gazdasági válsága nem törli el a kapitalizmust, hanem éppen ellenkezőleg, megújítja azt, ahogyan az 1929-es krízis után is történt. A piacgazdaságon mindig segítő kreatív rombolás most megtaníthat minket visszatérni a kapitalizmus gyökereihez.
"Ami hullik, elhullik - ki akarná feltartóztatni? De én, én még lökök is egyet rajta." Friedrich Nietzsche

"A rombolás szenvedélye egyúttal teremtő szenvedély is." Mikhail Bakunyin

A 2008 óta tartó és idén nemzetközi hitelválsággal és adósságfinanszírozási problémával súlyosbított gazdasági válság egyes értékelői szerint a kapitalizmus természetes velejárója, hiszen a "tőkés termelés" Marx próféciája szerint önnön magát dönti romba. A megfigyelők egy másik része szerint a jelenlegi válság ugyan a kapitalizmus belső működéséből fakad, de idővel majd kilábal belőle a világgazdaság. Ennek elősegítésére kínálkozik az állami beavatkozás növelése, vagy éppen csökkentése és a kínai vagy közel-keleti pénzcsapokhoz való hozzáférés. Nagyon kevesen vannak, akik szerint az amerikai hitelpiaci válsággal kezdődő, majd recesszióval, munkanélküliséggel, bankok sorának bedőlésével és az adósság problémájával egyre csak elmélyülő globális krízis haszonnal is járna. Nem arról van szó, hogy a közvetlen környezetünkben a devizahitelek finanszírozhatatlanságát, kilakoltatásokat, az építőipar ijesztő stagnálását, áremelkedést és az államadósság vészes növekedését okozó gazdasági válság egyenesen jó dolog volna, hanem arról, hogy általa két dolgot megtanulhatunk. 1. A kapitalizmus nem az örök állandóság gazdasági rendje, így a ciklikus működés, a hullámhegyek és hullámvölgyek dinamikája jellemzi. 2. A hitelből élés és a munka kiszervezése helyett a javak közvetlen megtermelése és a munkaetika újbóli elsajátítása szükséges.

Marx a XIX. század közepén úgy írta le a kapitalizmust, mint a tőke szervezetten romboló gazdasági rendszerét, amely az őt megelőző gazdasági szerveződéseket kegyetlenül lerombolja, az embereket kizsákmányolja, és egyre több idő alatt egyre kevesebb kézben összpontosítja a termeléshez szükséges javakat. A tőke démonizálását szolgáló felfogása szerint a kapitalizmus mindent elsöpör az útjából, hogy új "felépítményt" húzzon fel a helyére. Mindez Marx szerint végül önmaga felemésztéséhez vezet. Ötven év múlva Werner Sombart - aki Engels szerint egyedüliként értette meg A tőke mondanivalóját - elsőként írta meg a kapitalizmus történetét. Az 1902-ben megjelent A modern kapitalizmus című alapművében a német közgazdász felhasználta Marx pusztítás-tételét, de át is formálta azt. Úgy vélte, hogy a kapitalizmus alapvető jellemzője a rizikó, a verseny anarchikus volta, a néha vakmerő befektetés és mindezek fő működtetője, a vállalkozó. (A '20-as években már úgy vélte, hogy a világ átkelt a "későkapitalizmus" korába, ahol a piacgazdaság korai viszonyai átadják helyüket a bürokratikus-racionalizált tervezés korának.) Egy későbbi művében (Háború és kapitalizmus. 1913) pedig azt fejtegette, hogy a kapitalizmus kialakulásához a luxuscikkek előállításán túl nem más, mint az európai háborúzás járult hozzá leginkább. Ezt a nézetét arra alapozta, hogy az egymással versengő hadseregek kiállítása, felszerelése és folyamatos fejlesztése gyárszerű gazdasági szervezetrendszer kialakítását igényelte.

Sombart sohasem vált a közgazdaságtudomány slágerszerzőjévé, de nézeteit mindenki ismerte. Elgondolása, amely szerint a kapitalizmus a feudális világ lerombolásából született és fejlődését a háborúzás elősegíti, alaposan megcáfolja azt a nézetet, hogy a piacgazdaság alapvetően a nyugalmas jóléti államok fogyasztói társadalmai számára készült volna. Az 1990 után tért hódító nézet, amely szerint a történelem nagy összecsapásai véget értek és a csendes, feszültségektől és konfliktusoktól mentes posztindusztriális társadalom kora köszönt ránk, arra építette illúzióját, hogy a globalizálódó kapitalizmus mindenki számára nagyjából azonos életszínvonalat teremt. Mindeközben egyre kevesebb embernek egyre kevesebbet és a technológiai fejlődés révén egyre könnyebben kell majd dolgoznia. A demográfiai trendek miatt az egyre elöregedő jóléti társadalmak inaktív tömegeiről a nyugdíjrendszer majdani reformjai gondoskodnak, a középosztálynak megfelelő - a kereskedelmi reklámok által kötelezően ajánlottként bemutatott - életszínvonal eléréséről a könnyen hozzáférhető hitelek gondoskodnak, az alja munkát pedig majd a bevándorlók végzik. Ez a nézet köszönő viszonyban sem volt a kapitalizmus létrejöttének évszázadaiban jellemző háborús állapottal, az anarchikus természetű versennyel, a vállalkozók kemény munkájával és erkölcsi hozzáállásával.

A XX. század elején Amerikában járt német társadalomtudós, Max Weber 1904-1905-ben írta A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művét. Az óceánon túl testközelből tanulmányozott - a nagy gazdasági világválság előtt negyed századdal még javában létező - amerikai kisvárosi kapitalizmus világát Weber úgy festette le, mint az Angliából hajdanán elmenekült puritán közösségek mentalitására szabott gazdasági rendszert. A vallás- és gazdaságszociológia határán mozgó könyvben azt állította, hogy a Luthert követő kálvinista protestantizmus kisegyházai és szektái olyan teológiai nézettel rendelkeztek, amelyek szekularizálódtak és az életmód meghatározó részévé váltak. Az Isten általi kiválasztottság tudata, az anyagi bőség ennek bizonyítékaként való kezelése, a munka szolgálatként történő felfogása, a takarékosság, a mértékletesség és a szorgalom erény-hierarchiában betöltött elsődleges szerepe oda vezetett, hogy megszületett a kapitalizmus amerikai változata. (A posztlutheri radikális protestantizmus nem volt közönyös a földi javak iránt, a munkálkodást hivatásként kezelte, a dolgozás pedig a kételyek elűzésére is szolgált, a restség bűnnek számított. Kálvin, Lutherrel ellentétben, nem ítélte el a kamatszedést.) A szigorú munkaetika, az idő hatékony kihasználása, a többet termelés megoldása és az egyéni boldogulás sikerének glóriája végül kialakította a racionális, piaci alapokon működő szabad vállalkozások rendszerét, amelyet kapitalizmusnak nevezünk.

Sombart nézeteit az osztrák születésű Joseph Schumpeter vette át és csavart egyet rajta. 1942-ben megjelent Kapitalizmus, szocializmus és demokrácia című könyvében úgy írt, hogy "a kapitalizmus természete szerint az örökös gazdasági változás egy módszere, és emiatt sohasem lehet statikus." S valóban: a röghöz kötött hűbériségen nyugvó feudalizmussal és a tervutasításon és állami tulajdonon alapuló szocialista-kommunista ökonómiai szisztémával szemben a kapitalizmust az örökös verseny és ennél fogva a folytonos változás jellemzi. Schumpeter úgy vélte, hogy a társadalom és a környezet változásai ugyan bele-beleszólnak a kapitalizmus fejlődésébe, de ami állandó változásra ösztönzi az éppenséggel saját belső szellemisége. Ez pedig nem más, mint az új javak előállítása, az új fogyasztók elérése, a termelés új módszerének meghonosítása, vagyis a piac és a munka bővítése.

"A kreatív rombolás a kapitalizmus állandó tényezője. Ez az, ami lényegében működteti a kapitalizmust, és ami életet ad minden kapitalista vállalkozásnak" - írta Schumpeter, arra utalva, hogy a kapitalizmus expanzív működtetéséhez szükséges állandó innováció egy egyszerre romboló és építő folyamat révén áll elő. A piacgazdaság fejlődése ugyanis a statikus megmerevedés és meg-megállás helyett a régi viszonyok lerombolásán és helyükbe újak állításán múlik, ahol a destrukció a fejlődés ára, a kreativitás pedig a továbbmozgás záloga. Schumpeter kapitalizmus-elméletének másik fontos pontja a kreatív destrukciót végrehajtó alak, vagyis a vállalkozó volt, akitől a teremtő gondolatok és az elszánt tettek származnak.

A City Journal idei őszi számát főként annak a kérdésnek szentelte, hogy miként lehetne az Amerikában ismert és korábban virágzó piacgazdaságot ismét működésbe hozni? A cikkekben olyan általános problémák vetődtek fel, mint a meritokrácia ideáljának eltűnése, a befektetések adók általi visszafogása, és a munkahelyteremtés legfontosabb dimenziójának elhanyagolása, amely a vállalkozások szerepét jelenti. "A munkanélküliség a képzelet hiányáról tanúskodik, egészen pontosan arra mutat rá, hogy a modern gazdaságban miként nem tudunk munkát adni az embereknek. Akik ezen a helyzeten segíteni tudnak, azok a vállalkozók" - olvassuk. Korunk kapitalizmusát - amely számos szabályzással, spekulációval, átláthatatlan hitelfinanszírozási struktúrával, felesleges javak tömeges előállításával terhelt - eddig alapvetően egyensúlyi képletként fogtuk fel, amely a feltételezés szerint gazdasági örökmozgóként működik. Eközben a működéséhez szükséges etikai fedezetet rendre meg akartuk spórolni. Az a gazdasági összeomlás, amely évek óta meg-megújuló hullámokban söpör végig a világon, talán megmutatja, hogy a spekuláció helyett a konkrét termelés, a hitelből finanszírozott élet helyett a befektetett munkának megfelelő életszínvonal, az örök béke helyett pedig a háború is egy lehetőség lehet.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2011. december 2.  | 13:57
# 1

Mindenesetre az a bizonyos  Tőke, amelyik beszivárgott a komenizmusba,  egyelőre a marxkövetőket is apróra morzsolja, mielőtt mindent felemésztene.

Gondolom, kiragadott szelvénye csak a tőke a kapitalizmus működésének.

Marxnak arra volt kilátása kis szobájából, ezért azzal foglalkozott.

Most éppen új formációt keresve lapul a tőke a nagyvilágban.

A pénz alapú gazdaság működése mindig is tőke alapú volt, a köz (plebs) gazdasága pedig valós érték alapú.

Hány téglát lehet kapni valójában egy fél disznóért, ill. hány tojásért kapok egy kiló száraztésztát. Ennyi a köz gazdálkodása. 

A másik, a rombolás, építés dinamikája.

Érvényes a keleti bölcsek tanítása.

Eszerint nincs olyan, hogy jó, vagy rossz erő. Csak erő van,

gondoljunk a széljárásra.

A helytelenül, széljárás irányába telepített facsemetéket meghajlítja, természetes növésüket csenevésszé korcsosítja, de a szélkereket jól hajtja.

Ki mennyire képes felismerni, felhasználni az uralkodó széljárást?

Ma, holnap, holnapután.

Ahhoz, hogy helyesen igazodjunk, gazdálkodjunk, minden ismeret és tapasztalat a rendelkezésünkre áll.

 

 

bdi | 2012. január 14.  | 13:49
# 2
Jó esély van rá. hogy a mostani válság kapcsán a "Növekedés határai" környékén kell keresgélni. Peak oil, peak minerals, peak finance...
butapesti | 2012. január 16.  | 02:11
# 5

Aurelio Peccei vezette Római Klub már eléggé régen megíratta a Meadows jelentést: The Limits to Growth c. Ezt követte szintén a hetvenes években a Mandkind at the Turning Point. Ekkor már látszottak a repedések és komoly tudóskörök kezdtek el foglalkozni az ipari társadalom fejlődési problémáival.

Nos ekkor berobbant egy újabb szinten a Tudományos Technikai Forradalom-nak elkeresztelt valójában szintekre bomló ipari forradalomba az Informatika Korszaka. Nos a kompjuterizáció fantasztikus ívű fejlődése révén ülök itt az internet előtt és veszem elő a mobilomat, ha csörög. A digitalizáció bevonul és kiszoritott minden analóg eljárást a kép és hangrögzítésből. Elképesztő adatbázisokat hozott létre, de most megtorpant.

Ennek több oka van, de egy nagy akadálya is van, amely fékezi a világot. A spekuláns tőke, a semmiből pénzt varázsolók hada.

Egy újabb ipari forradalom várat magára, egy ujabb ugrás. Le kell váltani August Otto által 1876-ban szabadalmaztatott négyütemű robbanómotort amelyben a dugattyú fel-le mozog és legújabb fejlesztéseiben is csak 20-22%-os energiaátalakítást végez, a többi kárbavész. Már több, mint 140 év telt el és pocsékoljuk az olajat, szennyezzük a légkört. (Fantasztikus ellenállásra kell számítani az olajmágnások részéről..)

De jelenleg, mint írtam kifulladt a lendület.

Az EU a szétesés határán van és remélhetőleg szét is fog esni. Nem életképes, ahogyan a mesterséges eszperantó nyelv sem volt életképes..

De a kapitalizmus általános válsága amely Marx óta felismerten folyamatosan tart tovább is megmarad. Vagyis a hátralévő életünket is általános válságban fogjuk tölteni.

Éljen Békés Márton békésen 2012-ben is!

kérdés | 2012. február 24.  | 09:50
# 11

A profithoz tőke kell.

Fizikálisan valamilyen energiahordozó,

virtuálisan szintén.

Fizikálisan ilyen a Természet kincse, virtuálisan ilyen a kikémlelt adat arról, akiknek van forrásuk.

A politikai hatalmat nevezzük virtuális energiahordozókkal történő gazdálkodásnak.

Búvár Kund is ilyen virtuális manó volt.

Tőkét úgy kovácsolunk elsőnek, ha birtokoljuk az energiahordozókat. 

Fizikálisan a hőforrásokat, virtuálisan azokat a forrásokat, ahonnan a legtöbb hasznosítható adat begyűjthető.

Namármost a hatalom birtoklása nem egyenlő mégsem bármelyik energiaforrás (fizikális, virtuális) kisajátításával, hiszen akkor már rég egy axiomatikus (van ilyen szó egyáltalán?) világban élnénk, ahol nem változik, változhat semmi.

Valami van, ami a virtuális forrást kisajátíthatatlanná teszi.

Ez a valami, amiről az adatgyűjtők nem képesek rendezett, kezelhető adatbázist létrehozni.

Csak azt sejtem, hogy miért nem, mást nem.

Azért nem, mert mint a kisiskolás, síkokban rendezi az ember, felületekkel operál.

Márpedig a  síkok csak olyanok, hogy hiába végtelen sok síkból tevődik össze a tér is, mégsem tudjuk re-produkálni, mert nem tudjuk a végtelent szimulálni. Ezt sokszor szoktam mondani, mert eza  gondolkodásunk gátja is.

Persze, nem tudom, hol áll ma a fejlesztés, belátható időn belül milyen irányban, szándékkal történik egyfajta elmozdulás.

Lehet jó is, nemcsak a rosszat kell feltételezni.

Ami volt, az döglődik, új szemlélet kell, el kellene felejteni a sárbaragasztó mechanikus világképet is, meg az abból fakadó összes műszaki/társadalmi kreálmányt.

 

 

kérdés | 2012. március 13.  | 22:53
# 13

itt meg minden hsz-emet ki kéne törölni.

Meg visszamenőleg is.

Szegény PestyFrigy, megpróbált a zagyvaságaim alapján korrigálni, erre őt kitörlitek, engem meg bennhagytok.

Mákonyos a cenzor?

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.