„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
Jobbklikk Egyesület | 2012. február 10.  | 09:00
Ron Paul for president!
Mi Ron Paul győzelméért szurkolunk a 2012-es republikánus előválasztáson.
Ronald Reagan, egy elnök, akinek tevékenysége fontos inspiráció számunkra, s akinek személye iránt tavaly blogban fejeztük ki nagyrabecsülésünket, a héten ünnepelte volna százegyedik születésnapját. Ő már nem tehette - mi megtettük helyette, mert úgy látjuk, üzenete Amerika és a világ számára ma számos szempontból aktuálisabb, mint valaha. Ezzel a szemmel követjük az Egyesült Államokban zajló republikánus előválasztást is.

Szögezzük le rögtön: nem kell választani. Ez nem egy romantikus színdarab, amire hitvesi kötelességből, esetleg üzletfelek közti udvariasságból kísértünk el valakit, s most unalmunkban, kényszeresen keresgélni kezdünk egy legalább pofára szimpatikus karaktert a színészek között, hogy játékának követésével üssük el az időt a szünetig. Nem: nyugodtan megtehetnénk, hogy senkinek sem szorítunk, s nyeglén odavetjük elégedetlenségünket a teljes, lehangoló mezőnnyel szemben.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a felhozatallal tökéletesen ki lennénk békülve: fájdalmasan hiányoljuk azt a hiteles, érdekes, mérsékelt és megválasztható (azaz valódi eséllyel induló) vezetőt, aki mindezen tulajdonságaival felérne a 2008-ban remekül helytálló John McCain-hez. Az öreg oroszlán azonban - bár továbbra is az egyik legaktívabb szenátusi politikus - idén már nem indul, a legnagyobb reménységek pedig (köztük elsősorban Marco Rubio szenátor) még túl fiatalok. Mégsem fanyalgunk: így is van kit választani.

Mi Ron Paul győzelméért szurkolunk a 2012-es republikánus előválasztáson.

Először is, Ron Paulnak az amerikai külpolitikáról alkotott nézetei jelentős részével nem értünk egyet. Úgy gondoljuk, hogy a világ nem engedhet meg magának egy második Calvin Coolidge elnököt, vagyis egy új amerikai izolációs korszakot, és a nemzetközi kérdések megoldásában való szerepvállalástól elzárkózó Ovális Irodát. Mindig is akadtak gondjaink a második iraki konfliktussal, és az utóbbi évek sok más washingtoni lépéssorozatával is, ám mindezekkel együtt úgy véljük, hogy az Egyesült Államok globális katonai és nemzetközi diplomáciai jelenléte a nyugati civilizáció érdeke, s ezek finanszírozását szükséges fenntartani. Másodszor, nem értünk egyet Ron Paul drogliberalizációról alkotott nézeteivel sem. Bár tiszteljük több mint negyed százada konzekvensen fenntartott libertárius szemléletének koherenciáját, amelyet ez utóbbi területen is érvényesít, nemzedékünk tapasztalatai alapján mi továbbra is az értő, de szigorú állami szerepvállalásban hiszünk a drogellenes küzdelemben.

Harmadszor, negyedszer, ötödször és hatodszor azonban: Ron Paulnak szinte minden más területen megfogalmazott felvetéseivel, és az általa azokra adott válaszokkal azonosulni tudunk. Legyen szó az amerikai alkotmány szellemével ellentétes döntések helytelenítéséről, a társadalom kormányzati ellenőrzésének csökkentéséről, az adók jelentős mérsékléséről, a bürokrácia és a szövetségi hivatalok ritkításáról, vagy a jóléti kiadások visszafogásáról. Amerika, a nyugati ember szabadságának öntőformája, elveszteni látszik különlegességének hitét, szorgalomra és a munkaetikára alapított gazdasági fejlődése nyugtalanítóan hosszú ideje átadta helyét a recessziónak, miközben a tehetetlenségig túlterhelt állam újabb és újabb gigantikus kiadásai nem oldották meg sem a hitelválságot, sem a kétszámjegyűvé vált munkanélküliséget.

Az elmúlt négy esztendőben a nyugati félteke vezető hatalmai, köztük az Egyesült Államok, próbát tettek, hogy - az egészségügytől a pénzügyi szolgáltatókig - ismét a jóléti rezsim expanziójával adjanak válaszokat a gazdasági válság által felvetett kérdésekre. Fogalmazzunk úgy: mérsékelt sikerrel. Obama elnök politikai agendájának sarokkövei, az általános egészségbiztosítás ígéretétől a központi gigakiadásokon át a Wall Street megújításának már-már gyermekien naiv (cserébe rendkívül költséges) koncepciójáig mind kudarcot vallottak. Közben a nagybetűs Progresszió kommunikációs fejőstehenének számító területen, a megújuló energiaiparban, a szövetségi állam helyett is a piac képes csak valódi teljesítményt az asztalra tenni. End the FED - üzeni minderre Paul szertelen egyszerűséggel, mi pedig annak tudatában adózunk kompromisszumoktól mentes retorikájának, hogy az ésszerű korrekcióhoz sokszor előbb a tabuk ledöntésére van szükség. És most erre van szükség.

Az elnöksége első évében megvalósítani ígért ezermilliárd dolláros központi kiadáscsökkentés, a munkahelyteremtést a radikális adócsökkentéshez kötő felfogás és a szövetségi hivatalok sokaságának megszüntetéséről szőtt terv akár katasztrofista nézőpontnak is tűnhet. Ám felmerül a kérdés: vajon az elmúlt fél évtized állam-központú válságkezelési koncepciójának felemás eredményei után nem kellene-e perspektívát váltanunk? Ezen a nyomvonalon halad Paul másik fiskális felvetése, amely a fedezetlen pénzkibocsátás és az újabb hitelbuborék veszélyeit a négy évtizede elhagyott aranystandard visszavezetésével szorítaná keretek közé. Talán téved. Hogy mindezt felvetette, szerintünk remek dolog.

Akad még egy fontos pont, amelyben Ron Paul felettébb rokonszenvesnek bizonyul. Annak tudatában vállalja a küzdelmet, hogy az elképzelhető legsúlyosabb demokrata össztűz sokszorosát kell kiállnia saját térfeléről, a republikánus média-mainstreamtől. Paullal szemben a keleti parti establishment fő ellenérzése már most is abból fakad, hogy a Republikánus Párton belül elindíthat egy később akár szélesebbé váló áramlatot, ahogyan tette ezt Barry Goldwater a 60-as, Ronald Reagan pedig a 70-es évek közepétől.

Elkötelezettsége mellett eredményességét is van miért csodálni: elképzelni is nehéz, micsoda szervezeti munka lehet amögött, hogy a szövetségi és helyi szintű pártelitek lobbierejével szemben emberünk képes legyen stabil harmadikként, ennyire hosszú ideig talpon maradni - amelyet nem mellékesen a fiatalok kiemelkedő támogatásának is köszönhet, cáfolva a demokrata kommentátorok Obama 2008-as sikerét követő bölcselkedéseit arról, hogy a republikánusok évtizedekre elveszítették képességüket a youth vote begyűjtésére.

Ron Paul valószínűleg nem fogja megnyerni a republikánus előválasztást, és sohasem lesz az Egyesült Államok elnöke. Igaz, Ronald Reaganért sem adtak volna sokat 1976-ban. A republikánus jelöltek kampányában akkor mindössze négy kongresszusi képviselő állt ki a »túlkoros színész« mellett: egyikük Ron Paul volt. Reagant négy év múlva, 69 éves korában végül mégiscsak elnökké választották, Paul idén tölti be a 77. életévét. Ha az új Reagant nem is tisztelhetjük benne, esély kínálkozik rá, hogy idővel kora Goldwatereként emlegessük a nevét.

Disclaimer: A Jobbklikk Egyesület - ahogy más témákban, úgy ezalkalommal is - többféle vélemény otthona. Fentiek Békés Márton, Böszörményi Nagy Gergely és Megadja Gábor álláspontját tükrözik.
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
refuse/resist! | 2012. február 10.  | 14:54
# 1

Pedig pont a külpolitikája a legszimpatikusabb. A nyersanyag/környezeti/gazdasági(+szellemi) válság felerősödése rosszabb esetben elvezethet egy világháborúhoz is, de minimum a hidegháborúra emlékeztető feszülségek kiéleződéséhez, ha az eddigi vonalat folytatják az amerikaiak. Persze, az is igaz lehet, hogy ha az USA hirtelen kivonulna néhány helyről, akkor a hirtelen keletkezett hatalmi űr csúnya dolgokat is produkálhat, tehát a kapkodva kivonulás semmiképp se lenne jó.

szeekely | 2012. február 12.  | 12:56
# 3

Vegre elert Magyarorszagra is a Ron Paul-jelenseg. Pedig o mar ott volt 4 evvel ezelott is, megszorongatta John McCaint nehany allamban. Ez az ember az amerikai kultura csodaja. Olyan magatol ertetodo termeszetesseggel fogalmaz meg regi idokbol valo \\\"nemorthodox\\\" nezeteket, hogy az ember elcsodalkozik: miert nem voltak, nincsenek jelen ezek a nezetek a politika valosagaban az utobbi legalabb 30 evben?

 

Ron Pault el szokas hallgatni, Melyen es makacsul, mintha nem letezne. A magyar politikai elit sem vett rola tudomast sokaig. Talan most fordul a kocka Magyarorszagon is? Ez az ember a 21. szazad friss levegojet nyitja ra a 20. szazad aporodott vilagaban leledzo nagyvilagra. Megkezdodoik akkor a 21. szazad vegre? Lesz megiscsak megujulas, lesz szellemi folfrissules?

Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.