„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Iványi Márton | 2012. február 14.  | 09:00
Az arab uralkodók és az írás a falon
Miközben a közösségi média önmagában nem vezet forradalmakhoz, oly módon és mértékben segítheti azok kibontakozását, amelyet még csak most kezdünk el megérteni.
Az Arab Tavasz mint összetett társadalmi-politikai jelenség nemcsak világtörténelmi szempontból jelentős, hanem egy olyan tudományos spirál kezdete is, amely a közösségi médiának az arab térség 2010 vége óta tartó forradalmaiban játszott szerepének interdiszciplináris vitájához és vizsgálatához vezetett, amelyben két nézet feszül egymásnak. Az egyik szerint »az arab megmozdulások Facebook-forradalmak«, a másik szerint viszont »a forradalmakat nem a világhálón csiripelik.« Tézisem szerint, miközben a közösségi média önmagában nem vezet forradalmakhoz, oly módon és mértékben segítheti azok kibontakozását, amelyet még csak most kezdünk el megérteni.

A Pilvax-ifjak, hogy a több ezer pesti polgár által aláírt Tizenkét ponttal támogassák a reformellenzék megrekedni látszó országgyűlési küzdelmét, 1848. március 19-ére, a József-napi vásár egyik napjára - francia mintára - Rákos mezején nagygyűlést és bankettet akartak szervezni, aláírásgyűjtéssel. A történelem közbeszólt, és még a tervezettnél is korábban bekövetkezett a forradalom, amelyben kulcsszerephez jutott a mai Kossuth Lajos utcában lévő Landerer-Hackenast nyomda is, ahol a márcziusi forradalmárok közzétehették követeléseiket. Valamivel később, a világ egy másik táján »osztódva« kezdett elterjedni a nyomtatás, hozzájárulva a sajtó megerősödéséhez az arab világban. 1855-ben például Aleppóban megjelent az első nyomtatott, arab nyelvű újság, az Állapotok tükre, amelyet több tucat követett, új ötleteket és információkat víve el az olvasóhoz, ráadásul mindezt mindenki számára közérthető nyelven. Ez egy olyan innovációs lépés volt, amely bizonyos értelemben a mai kor arab műholdas csatornáival hasonlítható össze! A nyomtatás nagyban hozzájárult az arab kulturális reneszánsz, a Nahda kibontakozásához a XIX. század második felében, amely az arab szellemiség szabadelvű korszakának tekinthető, és amelynek mozgatórugója a kozmopolita, városi értelmiség volt. Sokan bennük vélik felfedezni a 2011-es évben főszerepet kapó »Facebook-generáció« szellemi elődeit.

A párhuzamok rámutatnak arra, hogy a történelem időről-időre visszatérő momentuma, amikor a tömeg, és a technológiai gyorsulás összjátéka a forradalmi változás vektoriális hajtóerejét alkotják. Guttenberg nélkül aligha jutott volna annyira nagy szerephez Luther, vagy pamflett nélkül Thomas Paine, Benjamin Franklin postaszolgálata megkönnyítette Washington dolgát, és a transzkontinentális távíró segített az abolicionista Abraham Lincoln újraválasztásában. De vajon internet nélkül milyen szerepet játszott volna Wael Ghanim vagy Leyla Ben Mortada, az idei Nobel-békedíj elnyerésére is jelölt két arab blogger?

A világhálón kezdődő arab forradalom mára toposszá vált. Ezekben az állításokban sok igazság rejlik, hiszen a közösségi média hirdetési és mozgósító eszközként hozzájárult a megmozdulások sikeréhez, ám a forradalmak impulzusát eszmék és követőik adják, nem a világháló. A »kibertér« a 2011-es arab tavasz alatt nem az amerikai függetlenségi háború Levelezési Bizottságának, vagy a francia forradalom Közbiztonsági Bizottságának, vagy az 1848-as forradalom pesti radikális ifjúság csoportjainak jelenkori megfelelőjeként értelmezhető. Inkább az ő rendelkezésükre álló technológiai apparátus részeként, amely az említett megmozdulások és társadalmi manőverek dinamikáját változtathatta meg, ám a világtörténelem dialektikus önmozgását kísérő, önmagára ébredt és önmagától kibontakozó, önmagához visszatérő eszméket nem válthatja ki.

A forradalmak okait, hatásait, eredményeit és problémáit kizárólag a közösségi médiára visszavezető egyoldalú olvasatok és interpretációk, annak ellenére, hogy részigazságokat hordoznak, reduktívak, a jelenség egy oldalára koncentrálnak, és nem pedig a maga teljességében szemlélik azt. Ezek az olvasatok okokat, kérdéseket és fontos dimenziókat ragadnak ki az arab tavaszt és fejlődését vizsgáló tudományos ismeretrendszer kontextusából, nevezetesen alapvető társadalom-politikaiakat.

A közösségi média ugyanakkor, ha nem is kizárólagos, ám tagadhatatlanul jelentős szerepet játszott az arab tavasz eseményeiben. Ezt mindjárt két empirikusan igazolható tény is alátámasztja: először is, a különféle, országra szabott Jaumu al Ghadab (A Harag Napja) kezdeményezések szinte minden helyen testet öltöttek. Az eredményesség szempontjából nézve voltak - érdektelenségből és/vagy a szankcióktól való félelemből adódóan társadalmi bázis híján maradó - forradalommá nem érő tüntetések (például Szaúd-Arábia), vérbe fojtott mozgalmak (például Bahrein), és olyanok is, amelyek a diktátorok megbuktatásához vezettek (például Egyiptom). Másodszor, a kibertérben adott kifinomult (Szíria) vagy durva (Egyiptom) hatalmi válasz szintén sokat mondó. Előbbi helyen a korábban tiltott oldalakat később engedélyezték, amiben néhányan az aktivisták titkosszolgálati szemmel tartásának új módszerét látják, utóbbi helyen a teljes internetszolgáltatást kikapcsolták a forradalom kellős közepén, amely egyértelmű el- és felismerése volt a közösségi média hatalmának és az eseményekben játszott szerepének. Egyfajta aláhúzása a ténynek: az új eszközök módosították a nyilvánosság erőtanát.

Az arab országokban az ezredforduló óta robbanásszerűen tört előre a világháló, gyakran több ezer százalékos növekedést mutatva fel. Ahogy a kommunikációs tájkép egyre sűrűbbé, összetettebbé és részvételivé válik, a behálózott lakosság egyre több információhoz fér hozzá, és több lehetősége nyílik a nyilvános párbeszédben való részvételre.

Az érintett arab országokban a 2011-ben végbement változások előtti társadalmak vázlatos tablóján piramisszerű szociológiai szerkezetek körvonalazódnak, amelyekben a hatalmi központ olyan mértékben integrálta a véleménynyilvánítás és az érdekérvényesítés különböző intézményeit, hogy az az autonóm véleményformálás és -nyilvánítás alapjainak megroppanásához vezetett. Ezen alapok romjain létrejöttek az öncenzúra különféle módozatai: a kritikus vélemények ilyenkor egyáltalán nem jelennek meg a nyilvános kommunikáció fórumain, amely mögött a keményebb társadalmi konzekvenciáktól való félelem érzése húzódik meg. A központi hatalom radarja alatt, vagyis a társadalmi kontroll mechanizmusaihoz képest túlsúlyra jutó hatósági vagy kvázihatósági normák és szankciók árnyékában ugyanakkor a közösségi média a formálódó látens közvélemény fórumává vált, vagyis a szabad övezetek kiterjedéséhez vezetett, a de iure és de facto védett sajtómonopólium megtörésének eszköze lett. Majd egy adott történelmi pillanatban ezt a látens közvéleményt aktualizáló, Csipke-Rózsika álmából felébresztő herceggé vált.

Az emberek készen álltak, a politikai pillanat eljött, és az emberek kihasználták azt. Clay Shirky közgazdaságtanból kölcsönzött metaforája szerint a közösségi média digitális hálózatai nyomán egy masszív pozitív kínálati sokk érte az információ árát és terjedését, a nyilvános beszéd hatótávolságát, és a csoport-koordináció sebességét és arányát. A közösségi média szerepének szkeptikusai szerint ezek az eszközök nem teszik lehetővé, hogy a máskülönben el nem kötelezett csoportok hatékony politikai cselekvőkké váljanak, ám Shirky szerint lehetővé teszik, hogy az elkötelezett csoportok új szabályok szerint játszanak. A Facebook a hangok összegyűjtésének csatornája és eszköze lett, villámgyorsan alakítva a közvéleményt. A Youtube-ból a nyilatkozatok, események és incidensek szócsöve és szemtanúja lett minden helyszínen. A Twitter, mint mikro-bloggoló weboldal, lehetővé tette, hogy a felhasználók az összes kulcsfigurát és hírt azonnal követhessék, az összes rendelkezésre álló forrásból. Nem szabad elfeledkeznünk a Google hozzájárulásáról sem, amely a nyomozások és kutatások eszköze volt, de a Wikipedia világhálós enciklopédiáról és a kifejezetten a politikával és hírszerzéssel kapcsolatos kiszivárogtatásra tervezett Wikileaksről sem. Ezek az oldalak a belföldi színtéren szervezési funkciókat láttak el, és táplálták az online harag tüzét, míg a külföld felé közvetítették a tüntetéseket és a közhangulatot.

A tunéziaiak negyven százaléka rendelkezik internet-hozzáféréssel, majdnem egyötödük fenn van a Facebookon. Egy új média-tudó lakosságról van szó, akik az említettek értelmében képesek hozzájutni a technológiához, és használni is tudják azt. A Facebook használók nyolcvan százaléka harminc év alatti. A közösség dacát és ennek kifejeződését a közösségi média segített fenntartani. Az olyan oldalak, mint A nép felgyújtja magát, Elnök Úr, több tízezres tagszámot könyvelhettek el napjainkig. A videomegosztó Youtube portálon több mint háromezer videót címkéztek a tüntetések epicentrumának számító Sidi Bouzid város nevével a forradalmi megmozdulások során, a településhez köthető csoportok száma a Facebookon a mai napig több tucat. A legnépszerűbb a Mosolyogj, nem Sidi Bouzidban vagy, több mint 180 ezres taglétszámmal. E csoport töretlenül tartja a lépést a megmozdulásokkal és utóéletükkel, a Jázmin forradalom szekuláris humanista eszmerendszerű platformjaként továbbélve. A csoport figyelemmel kísérte a közelmúltban a tunéziai Alkotmányozó Nemzetgyűlésről döntő választásokat, és globális perspektíváit jelzi, hogy még a közelmúlt tengerentúli eseményeiről, akár a Foglaljuk el a Wall Street-et! mozgalomról is beszámol, amiben sokan az arab forradalmak utórezgéseit véli felfedezni. Hasonlóan aktív a kezdetektől a Mindannyian Khaled Saidok vagyunk című oldal, amely az egyiptomi forradalom emblematikus figurája, a brutális rendőri túlkapás áldozatául esett fiatal egyiptomi nevét viseli, közel 1 718 865 rajongóval. Ezek az oldalak a tüntetések helyét és idejét tartalmazó wall-postokkal, megrázó képekkel, a fontos hírek (khabar aadzsil) lehető leggyorsabb közlésére szolgáló wall photokkal a forradalom óta egészen napjainkig gyakran óránként frissülő hírekkel látják el a csoport tagjait és más érdeklődőket. Tunéziaiak és külföldiek egyaránt vitték a hírt, az arab transznacionalizmus jegyében csiripelve azokról a szomszédos országokban és világszerte.

Az egyiptomi fiatalok az arab világban elsőként, már 2007-ben elkezdték politikai platformként használni a közösségi médiát, felfedve az állami korrupciót és változásokat követelve. Ugyancsak ebben az országban van a térség legnagyobb és legaktívabb blogoszférája. A január 25-i forradalom meglepte a rendszert, amely drasztikusan válaszolt: előbb a Twittert, majd a Facebookot és az sms- illetve Balckberry-szolgáltatásokat blokkolta, végül a történelem folyamán először egy országban az egész világhálót lekapcsolta. Azonban a térség arab aktivistái kódok és szoftverek csereberéjével lehetővé tették azt, hogy az egyiptomiak hozzáférjenek a világhálóhoz, a kormányzati blokád ellenére, amelyet a számítástechnikát tanuló diákok is próbáltak leküzdeni. Eközben a Google által biztosított szolgáltatást - amely Twitter-üzenetek hangüzenetként való telefonos továbbítását tette lehetővé - az egyiptomi diaszpóra is igénybe vette, hogy például az Ákhir Khabar Facebook-csoport híradásait hagyományos kommunikációs úton juttassa célba az otthoni családtagok és barátok számára. A kétirányú kommunikáció pedig a többi arab ország, és a világ közvéleménye tudomására hozta a történéseket.

Líbia esetében szintén az anyaországiak és a külföldön élő líbiaiak mozgósító eszköze lett a közösségi média. Az ország lakosságának négy százaléka szerepel a Facebookon, és a rezsim internetblokkoló lépései után a diaszpórára nagy szerep hárult az ország történéseinek közvetítésében. Az információk, képek és videók a Februar 17th honlap, mint középpont körül keringtek a világhálón. A Channel4 News műsorában Omar Amer, a Nagy-Brittanniában élő líbiai fiatalok vezetője azt állította, hogy telefonos kapcsolatban álltak Triploval és Benghazival, és a kapott információkat egyből megosztották a Twitteren. A kialakuló nemzetközi szolidaritás egyfajta »globális hátországot« biztosított a líbiai felkelőknek, így a közösségi média a XIX. századi Nahda újságjainak, és az ezredforduló tájékának pán-arab csatornáinak szerepét vehette át - ám ezúttal az események tudósítói gyakran hétköznapi emberek voltak.

Az események tükrében a Karl Deutsch-féle tömegkommunikációs, lineáris »vízesésmodell« átalakulása során a magaslati pozícióban álló politikai és gazdasági elit tovább távolodott a »tengerszinttől«. Ezzel egy időben a zuhatag alsó részét képező úgynevezett helyi véleményvezérek, és a legalul található démosz konvergenciája szintén megfigyelhető volt, amennyiben a démosz mind nagyobb társadalmi felelősséget érző egyénjei tömegesen váltak ismerőseikre hatást gyakorló, egyenrangú és cselekvő helyi véleményvezérekké a közösségi média által biztosított kibertérben, amely felfogható a habermasi polgári nyilvánosságot kikristályosító kávéházak, szalonok és asztaltársaságok XXI. századi, virtuális megfelelőjének is.

A közösségi média szépsége a hozzáférhetőségében rejlik. A változatos jelentőségű és hitelességű felhasználók - az egyszerű állampolgártól a jordániai Rania királynéig - egyenlőek és képesek hozzájutni olyan információkhoz is, amely azelőtt csak egy szűk elit számára állt rendelkezésre.

Croteau-Hoynes megjegyzi, hogy a társadalmi mozgalmak és a média két, részben egymásra utalt összetett rendszer, amelyeket tranzakciójuk során saját céljaik mozgatnak. A mozgalmak üzeneteik kommunikálását várják a médiától, az utóbbi pedig hírforrást lát a mozgalmakban. Véleményem szerint a közösségi média ebben a folyamatban integráló tényező - minthogy a világháló nemcsak a médiafogyasztást lendíti fel, hanem a termelést is - és lehetővé teszi, hogy az emberek magánúton és kvázi-nyilvánosan is megvitassák nézeteiket reciprokális mechanizmusok keretében, maguk állítsák fel napirendjüket, végső soron megvalósítva a két nagy összetett rendszer fúzióját, ráadásul viszonylag alacsony költségeken. A Lazarsfeld és mások által leírt kétlépcsős folyamat, amely szerint a média által tájékozódott véleményvezérek, és a referencia-csoportokkal való azonosulás játsszák a legfontosabb, döntő szerepet a tudatformálásban, lerövidül, és egy olyan átalakult, öngerjesztő folyamattá válik, amelyben az interperszonális kapcsolatok helyszíne maga a világháló, egészen addig a pillanatig, amíg az ott egyeztetett konkrét cselekvés meg nem valósul.

Érdekesség, hogy az immár nyolc hónapja tartó szíriai válságban kutatásom szerint nem a közösségi média bizonyult az események katalizátorának, és tulajdonképpen a Facebook-generáció jelentős része a rendszer mellett sorakozott fel, mégis, a világsajtó időről időre tüntetésekről számol be, amelyek elsősorban, de nem kizárólag, a kevésbé urbanizált részeken (Deraa, Deir az-Zawr, Qamishli) történnek. Ha premisszákként el is fogadjuk, hogy a Facebook generálhat forradalmat, illetve, hogy Szíriában forradalom van, valószínűleg közel járunk az igazsághoz, ám ebből azt a következtetést levonni, hogy a szíriai Facebook-forradalom, az utótag állításának klasszikus logikai hibája lenne. Ám a többi ország tapasztalataiból kiindulva, az új eszközök jelentőségét vitatni, vagy alábecsülni napjainkban talán még nagyobb hiba.

A technológia lehetővé teszi, hogy a hírek mellett a nézeteket is mind kevésbé lehessen korlátozni. A televízió, a blogok, a Facebook és a csiripelések egyszerre keltik fel és elégítik ki a közösség szomjúságát az alternatív véleményekre. Következőleg, az új média az önkifejezés csatornája lett, amely egyfajta biztonsági szelep a felgyülemlett frusztráció enyhítésére. Egy számítógép, az internet-hozzáférés és a véleménynyilvánítás iránti vágy együttesen olyan új kultúrát fejlesztett ki, amely politikai és állampolgári szabadságjogokat igényel. Az arab tavasz tavalyi beköszöntétől elválaszthatatlan a technológiai újítás és a közösségi média, amely újra feltalálta a társadalmi aktivizmust. A Facebook és a Twitter megkönnyítik, hogy az erőtlenek együttműködjenek, hangot adjanak érzéseiknek, és összehangolják elképzeléseiket. Mert eszmék és más tényezők nélkül a közösségi média vajmi kevéssé alkalmas erre. A magyarországi államszocializmus, és a keleti blokk összeomlásának hátterében sem kizárólag a szamizdat irodalom, vagy az annak a terjesztése végett például a szegedi Marx Károly Intézetre csempészett Xerox-gépek álltak önmagukban, hanem sokrétű és összetett társadalom-politikai és világgazdasági okok. Ahogy az írás elején hozott példa is mutatja, egy-egy történelmi jelentőségű fordulat mögött nem az akár abban nagy szerephez jutó kommunikációs apparátus a legfontosabb technológia, hanem maga a történelem rendületlenül forgó kereke.

(Képünkön egyiptomi tüntetők láthatóak.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
butapesti | 2012. február 17.  | 01:39
# 1
Átfutottam. Az a bajunk, hogy nem látunk bele az arabok világába. Egyszerűen egy európai számára nem érhető és nem követhető. Nekik egészen más a felfogásuk a hatalomról és a demokráciáról. Most volt ott néhány puccs, némi vérengzés, de senki sem tudja, hogy holnap jön-e valamilyen igehírdető? Akkor megint a Korán lesz a cselekvésük fő mozgatója.
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.