„Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, melyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek.” gróf Dessewffy Aurél
VSZ: Mizsei Eszter | 2012. február 16.  | 09:00
Kit érdekelnek a nők?
Évtizedek óta nincs nőpolitika Magyarországon. A nőtéma a politika és a közvélemény számára is érdektelen. Nincs is ilyen kérdés. Kényelmetlen.
Évtizedek óta nincs nőpolitika Magyarországon. A választási és kormányprogramok, a parlamenti vitanapok hosszú évek óta csak a teljes problémakör egy-egy szeletével foglalkoznak. Nőkérdésről nem rendeznek társadalmi vitát, konzultációkat, nem készülnek problématérképek, keretprogramok vagy stratégiák. Nincs is ilyen kérdés. Kényelmetlen.

Magyarországon nemcsak a termékenységi ráta, de az anyák foglalkoztatási aránya is az egyik legalacsonyabb az Európai Unióban, a nemi alapú diszkrimináció pedig szinte mindennapos jelenség. Az esélyegyenlőségi törekvések nem bizonyulnak elegendőnek: a magyar nők időről-időre újra szembesülnek az előítéletekkel, és a munkaerőpiacon elszenvedett hátrányos megkülönböztetéssel. Az alacsony foglalkoztatottság és a demográfiai válság egyre súlyosabb terhet ró a gazdaságra, az államra és a családokra is. Mégsem változik semmi, a nőtéma a politika és a közvélemény számára is érdektelen.

Miért is foglalkozna bármilyen politikai erő is egy olyan társadalmi csoporttal, amely számbeli fölénye és magasabb képzettsége ellenére is képtelen az érdekeit nemhogy képviselni, de akár csak megjeleníteni is, a politika napirendjén szerepeltetni? Azért, mert a magyar politikusok túlnyomó többsége férfi? Nem hiszem.

Magyarországon jellemzően nincsen női szavazat. Bár nők vélhetően más preferenciákkal rendelkeznek a közélet területeinek megítélésében, és gyanítható, hogy a férfiakétól eltérő szempontok alapján döntik el, melyik jelöltre vagy pártra szavaznak, mégsem válnak jól körülírható érdekekkel rendelkező vagy hasonló értékrendet valló társadalmi csoporttá.

A nőszervezetek megosztottak és erőtlenek. A világviszonylatban is kevés (9 százaléknyi) képviselőnő közül is kevesen elkötelezettek a kérdésben. Magyarországon nincsen olyan parlamenti vagy kormánytisztség, ügynökség vagy hivatal, ami kifejezetten a nők szempontjából és érdekében vizsgálná az állam működését. A nőüggyel egyéb esélyegyenlőséggel kapcsolatos feladatai ellátása mellett egy minisztériumi főosztály foglalkozik. A kontraszt kedvéért érdemes megemlíteni: a mindenkori brit kormánynak Tony Blair miniszterelnöksége óta mindig van nőügyekért felelős tagja, Németországban Angela Merkel maga is betöltötte az ifjúsági- és nőügyi miniszteri posztot, és - megosztva más területekkel - jelenleg is van nőügyi miniszter a német szövetségi kormányban.

Rosszul állunk a programok, stratégiák kidolgozásának terén is. A Bajnai-kormány európai pénzekből az esélyegyenlőségi politika továbbfejlesztett változata, a gender mainstreaming eszközével kívánt küzdeni a nemek közötti társadalmi egyenlőség megteremtéséért. A radikális feminista hangvételű anyag - akárcsak az európai célkitűzések - Magyarországon teljesen életidegen. A program a magyar valósággal nehezen, csak »a makacs társadalmi beidegződések, előítéletek, hatalmi viszonyok és struktúrák megszüntetésével és átalakításával« tartja elérhetőnek a nemek közötti társadalmi egyenlőtlenségek felszámolását. A 2010-től 2021-ig időtávra készült programot nagy valószínűséggel elsöpörte az jobboldali fordulat.

A második Orbán-kormány eddigi munkája nőügyben elég egysíkú, a nőkkel szinte kizárólag (jövőbeli) anyaként, a családpolitika részeként számol. Ami mondhatni sértő, de a magyar társadalomban élő sztereotípiák egyik vetületét kétségkívül jól megjelenítő álláspont.
A családvédelmi törvény alapjául szolgáló, az egyetlen kifejezetten a (gyermeket tervező és kiskorú gyermeket nevelő) nők problémáival foglalkozó javaslatcsomagot nem politikusok, kormányzati tisztviselők, hanem a Népesedési kerekasztal állította össze. Bár az LMP javaslatát elfogadta a kormánytöbbség, hogy a nők munkaerőpiaci helyzetének javítására minisztériumi biztost nevezzen ki a kormány, ez végül elmaradt. A kormány ifjúságpolitikai programjában a női esélyegyenlőség kizárólag a gyermek- és munkavállalás összeegyeztetése kapcsán kapott helyet. Az egyenlőtlen bérezés problémáját csupán megemlítik a szerzők, megoldási javaslatot nem adnak rá. Holott a program megalkotását megelőző vitairatban, amelyben több más nőpolitikai kérdés is szerepelt, a nők munkaerőpiaci érvényesülése még egész alfejezetet érdemelt, a bérkülönbségekkel is részletesen foglalkoztak. További, kifejezetten nőkkel foglalkozó programpont nem szerepel a szövegben.

A nem szülőképes korú nőkkel egyetlen program, terv vagy stratégia sem foglalkozik.
Mi a gond az esélyegyenlőségi politikával? Az észak-európai példák és az európai uniós tervek szerint az államok gazdasági és demográfiai válságának egyik kulcskérdése a kétkeresős családmodell tömegessé válása. Az Európai Unió középtávú stratégiái és a magyarországi baloldali pártok álláspontja szerint a nők esélyegyenlőségének megteremtéséhez, az arányosabb képviselethez és döntéshozatali részvételhez, a családos nők munkavállalásának európai átlaghoz közelítéséhez és a jelenleginél több gyermek születéséhez a nyugati minták bevezetésére, a magyarok értékrendjének radikális átalakítására van szükség.

A kitűzött célokkal pusztán gazdaságpolitikai szempontból nézve mindenki egyetérthet: a programok a férfiak és a nők közötti otthoni munkamegosztás igazságosabbá tételét, a nők öntudatosabbá formálását, a családdal összeegyeztethető munkavállalás érdekében az önfoglalkoztatáshoz, a vállalkozásindításhoz szükséges ismeretek oktatását tűzik ki célul. Munkaadói szemléletváltást sürgetnek a foglalkoztatási formákat illetően, a női munkaerő értékének felismerésére és elismertetésére. A nemzetállamok dolga pedig az (lenne), hogy mindebben segítő kezet nyújtson a megfelelő munkajogi szabályozás, az ösztönzés, az oktatás és a gyermekek oktatását, felügyeletét ellátó intézmények működtetése területén.

Az Európai Bizottság és a magyar baloldal nőszemlélete és célkitűzései azonban rettenetesen távol esnek a magyar valóságtól. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a keresztény konzervatív értékrendet valló kormány idegenkedik a nőtémától. A magyar emberek értékrendjét és mindennapi életét leíró kutatások, és akárcsak az európai uniós átlagot leíró ismertető adatok között áthidalhatatlan különbségek vannak. A programokban foglaltak teljesítéséhez irreális mértékű szemléletváltást kellene ráerőltetni az emberekre. Ez nyilvánvalóan vállalhatatlan.

A magyar társadalom értékrendje az elmúlt húsz évben csak nagyon lassan közelített a nyugat-európai nemzetekéhez: a magyarok többsége szerint a család és a gyermekeik életük továbbra is egyik legfőbb, a nők nagy része számára pedig a legfőbb cél és a legfontosabb érték. Erre épül a teljes szociális, ápolási, gondozási és oktatási intézményrendszer. A magyar társadalom többsége inkább a hagyományos nemi szerepeket és munkamegosztást preferálja. A férfi a kenyérkereső, a nő az, aki összetartja és »üzemelteti« a családot. A magyarok - férfiak és nők hasonló arányban - kifejezetten a nők dolgának tekintik a házimunkát, a gyermeknevelést, az idősgondozást. A dolgozó nők naponta átlagosan másfél órával több időt töltenek házimunkával, mint férfi társaik, kevesebb a szabadidejük. A tömegmédia borzasztó képet fest a nőkről. A női szerepekkel kapcsolatos sztereotipikus gondolkodás a férfiakra és a nőkre egyaránt jellemző. Az előítéletek egyaránt sújtják az egyedülálló nőket, a karriert építő nőket, a dolgozó anyákat, az egy- vagy éppen hogy a sokgyerekes főállású családanyákat, az idős nőket.

Bár a kormányzati intézkedéseket minősítő mérőszámok alapján nem állunk különösebben rosszul az európai mezőnyben, a női esélyegyenlőség ma Magyarországon utópiának tűnik.
A három évre nyúló szülési, majd gyermekgondozási szabadság miatt a nők nem lehetnek a férfiakkal egyenértékű munkavállalók, nem számíthatnak sem azonos fizetésre, sem arányosabb családon belüli munkamegosztásra, sem hasonló karrierútra. Nem is számítanak. Nemcsak a férfiaknak, a magyar nők jelentős részének saját nehézségei ellenére is megfelel a jelenlegi helyzet, és jelentős változást sem remél.

Min változtatna a jó nőpolitika?

Az esélyegyenlőségi politika következetes továbbvitelén túl szükség van egy átfogó nőpolitikai cselekvési tervre. A magyar társadalom értékrendjének ismeretében és tiszteletben tartásával lehetséges csak előmozdítani a közeledést az EU 27-ek átlagához a nők foglalkoztatása, szegénység és erőszak elleni védelme, arányosabb képviselete érdekében a politika, a tudomány és a gazdasági döntéshozatal területén. Ez mindannyiunk közös érdeke!

Hasonlóan fontos a női szerepek, a női életutak sokszínűségének bemutatása. A női kvóta kapcsán rendezett parlamenti vitanapon a hozzászólók abban az egyben értettek egyet pártállástól függetlenül, hogy biztosítani kell minden nő számára a szabad választás lehetőségét akár a hivatását, akár a családját választja, akár egyszerre a kettőt. Sokféle női életutat felvázolva, kormányzati segítséget nyújtva kellene támogatni a nőket abban, hogy karrierutat, életpályát, családot tervezve elismert és egyenértékű alternatívák között választhassanak. Ez lenne a nők igazi megbecsülése.

Hamarosan itt a nőnap. Ha mindenkinek jó, ahogy van: Tibi csoki + hóvirág.

(Képünkön a II. világháború alatt gyárban dolgozó amerikai nő látható.)
(A jobbklikken a hozzászóláshoz regisztráció szükséges.)
kérdés | 2012. február 17.  | 00:51
# 1
Hát, ez szörnyű.
kérdés | 2012. február 17.  | 08:18
# 2

Mármint az egész téma megközelítése, maga a cikk.

Először is: mi az, hogy nőkérdés?

Vagy egyenjogúság van, és akkor fölös olyan elvont elvek mentén feszegetni, amik a gyakorlati kivitelezésen úgyis rendre megbuktak/nak.

Másodszor: ha egyenjogúság van, akkor miért is nincs? Nem derült ki a cikkből.

Maximálisan tudathasadásos állapotot előidéző szócsepülés.

Azt mégsem mondhatom, hogy olyan, mikor a macska kergeti a saját farkát, de lehet, hogy ezt kellene mondanom.

Akárhány méltóságos pozíciót kreálnak ilyen célra, a felállás marad, a tényeken nem változtat.

Azért mi nem vagyunk elég gazdag ország ahhoz, hogy ilyennel flangáljunk.

Amíg tömeges a munkanélküliség, a szegénység, miről nyávognánk?

Arról, hogy nem mindenki saját óhaja-sóhaja szerint boldogul az életben?

Hogy nem lehet, mert nem érdemes, uniformizálni elvek mentén?

Hogy a Természeten sem lehet erőszakot venni, végtelen?

Ki mit képes kihozni a munkájából, magából, azzal lehet építkezni, de brossúrás szövegekkel aligha. Abból csak papírvár lesz.

Ugye, nehezen elképzelhető, hogy kötelezővé teszi egy állam a nők nőiességének besorolási vizsgálatát ahhoz, hogy kellően igazságosan ossza majd ki a közéleti szerepeket is.

Mert a következő gyakorlati lépés ez lenne egy ilyen nőpolitika megvalósulásakor.

Ki nem elég nő ahhoz, hogy érvényesüljön, vagy hogyan is lehetne a valóságban ezt megvalósítani, hogy hátrány senkit sem érhessen? 

jp | 2012. február 17.  | 09:34
# 3

A cikkben leírt egyetlen gondolattal kapcsolatban szólok csak hozzá.

Először idézem:

\"A második Orbán-kormány eddigi munkája nőügyben elég egysíkú, a nőkkel szinte kizárólag (jövőbeli) anyaként, a családpolitika részeként számol. Ami mondhatni sértő, de a magyar társadalomban élő sztereotípiák egyik vetületét kétségkívül jól megjelenítő álláspont.\"

Sajnálom, ha a cikk írója ezt a gondolatot sértőnek érzi. Talán nem idézek fel senkiben többnyire kellemetlen élményeket, ha azt kérem, gondoljon saját édesanyjára, majd édesapjára. Hamar kiderülhet, hogy melyiküktől milyen típusú szeretetet kapott, és milyet kaphatott volna, ha édesanyja több időt tud a családjára, annak szeretettel való összetartására fordítani.

Férfi és nő másképp látja a világot, és mindkét látásmódra égetően szükség

van.

 

Sajnálom, ha cikkíró a nők egyik olyan megjelenési formáját, amelyben igen pozitívat képesek alkotni, sértőnek érzi.

 

Ezúton is kívánok hosszú, meleg, igazi édesanyai szeretetet minden olvasónak tudván, hogy ez a szeretet nem zárja ki az édesanyák más irányú cselkedeteit.

kérdés | 2012. február 17.  | 16:51
# 6

Még egy gyakorlati kérdés:

mi lesz azokkal a nőkkel, akik köszönik, jól vannak, nem kapnak nőnapra, Valentinnapra -nem is igénylik- üntyüm-püntyümöket, viszont képesek lennének hasznos tanácsokkal ellátni az elégedetlenkedőket?

Őket kizárjuk majd a társadalmi vitákból?

Ignorálgatjuk, mint az én itteni beírásaimat?

Mert ugye, nekem ez is elég sértő.

Pedig csajszi a Szerző.

:-)

 

stockholm | 2012. február 19.  | 16:33
# 11

Nem tudom, szükség van-e \'nőpolitikára\'; mindenesetre nekem úgy tűnik, hogy a modern társadalom alapvetően három (elég ijesztő) tulajdonság kialakítására képes a nők többségében:

- kényeskedés: csak az számít, hogy nekem mi kényelmes (ruci, kávécska, cigi stb.), semmi egyéb; 

- korlátoltság: az előbbieken kívül tkp. nem csak nem akarok: nem is vagyok képes mással törődni;

- kíméletlenség: mindez alapvető jog számomra, elvárom, hogy biztosítsák számomra, különben szóval és tettel pokollá teszem a környezetemben levők életét.

/Persze ennél azért árnyaltabb a kép, de tényleg azt látom, hogy egyre jellemzőbb a vázolt jelenség./

 

 

 

kérdés | 2012. február 22.  | 09:21
# 13

Jó alaposan kicsócsáltuk a témát, he?

Mindenesetre, én végiggondoltam saját életpályám, és azt a következtetést vontam le, hogy megérdemelten kaptam kevesebbet, mint a férfi, vagy akár a gyermektelen nőkollégák.

A témáról sokkal alaposabban (történelmi háttérrel) is lehet értekezni. Dolgozatot abból kellene írni, miért nem engedték meg a fejést, a japánok a halfeldolgozást, de még a lekvárfőzésnek, gyógynövénygyűjtésnek és betegápolásnak is szigorú rendje volt....talán ott kellene kezdeni a gondolkodást.

Kedves Kata (ha eljut Hozzád), ez a pont az, amikor hülyét csinál az ember magából az őszinteségével, helyette dúdoljuk együtt,szolidaritásból:

 http://www.youtube.com/watch?v=U1ERyzpi90M

crash24 | 2012. március 8.  | 09:22
# 14
Én csupán egy dolgot nem értettem az írásban. Miért kellene a nőknek azonos értékeket valló és képviselő társadalmi csoporttá válnia? A férfiak esetében sem áll fent ilyen szintű szerveződés, nem értem a nők esetében miért kellene. A társadalmi szerveződés lényege, hogy kortól, nemtől, származástól függetlenül bizonyos emberek azonos elveket valljanak. A nemek nem társadalmi csoportok, hanem a társadalom alkotóelemei. Az elvakult egyenlőségkereséssel pedig az a baj, hogy közben olyan dolgokat rombolhat le amik alapvetően az emberi természetből fakadnak. Nem biztos hogy tradicionális családmodell pusztán elavult társadalmi igazságtalanságból fakad. Lehetséges hogy az évezredek óta jól működős családmodellt maga az emberi természet alakította így és lehet hogy az egalitarizmust hirdető program végén széthúllott családokat, karrierista szingliket látunk majd. Lehet hogy mire kiharcoljuk a totális egyenlőséget elveszítünk valamit ami sokkal fontosabb volt. A legfontosabb a lényeglátás, miszerint a feminizmus zászlaja alatt a liberális propagandagépezet nagyszerűen képes volt felhasználni ezt az ügyet arra hogy segítségével szétverhesse a társadalom szakrális talapzatát, a családot. Ami itt valójában történik az egy szemfényvesztés. Mindenki tudja hogy már rég nem életképesek azok az érvek amik a tanulás, a munkavállalás vagy a közélet tekintetében szoktak elhangozni. Lehetséges hogy egyszer majd megerőszakoljuk magunkat és mindenkit mindenkivel mindenben egyenlővé teszünk. A kérdés csak az hogy milyen áron. 
Az alkotmányozás kezd igazán mulattatóvá válni.
A szalonképes konzervatív tudja, hogy a liberalizmus és más baloldaliságok olyanok, mint az iszlám: betérni lehet, kitérni azonban nem, azért halál jár.
What we now call “civil resistance" often takes the form of mass rallies and demonstrations, as in Prague in 1989 and Tehran in 2009. People also engage in strikes, boycotts, fasts, and refusals to obey the law.
Alain de Benoist's 1985 book length essay, The Problem of Democracy is now available from the Arktos publishing house. Outside of specialist circles, and certainly within English speaking countries, Alain de Benoist may not be particularly well known.
Reagan accomplished an historical remoralization — not in the sense of renewing morality, but in restoring morale.
Discussion of the political impact of social media has focused on the power of mass protests to topple governments. In fact, social media's real potential lies in supporting civil society and the public sphere - which will produce change over years and decades, not weeks or months.